Caruso

Ritka egységben triumfált a hazai közélet, amikor 1889-ben ismét leégett a Pesti Városi Német Színház, és világossá vált, hogy nem is építik többet újjá. Ezzel szemben a Monarchia egy másik nagyvárosában, Prágában – a Nemzeti Színház konkurenciájaként – egészen 1945-ig működött a Német Színház. A csehek a város német ajkú kisebbségével karöltve vélhetően már akkoriban felismerték, hogy a párhuzamos (és nem csak a színházi) kultúrák nemhogy kioltják, hanem épp ellenkezőleg, erősítik egymást. Az egykor rivális operaházak 1989 óta közös intendatúra alatt működnek. Sőt, ide tartozik a Stavovské divadlo, a Don Giovanni ősbemutatójának helyszíne, amely napjainkban is otthont ad a Mozart-előadásoknak. (Hiányzik esetleg valakinek a hasonló korú, néhány éve kivégzett Várszínház Budán?) A nyitottság Prágában ma is él: a Cseh Filharmonikusok vezetője az orosz-zsidó származású világhírű karmester, Semyon Bychkov, az Opera igazgatója pedig a norvég Per Boye Hansen.

Denys Pivnickij (Don Juan) – fotó: Zdeněk Sokol

A prágai szünet nélkül másfél órában előadott Katja Kabanova után az ember irigykedve gondolt II. József császárra, aki anno annyira kedvét lelte Cimarosa Titkos házasságának bécsi ősbemutatójában, hogy azon melegében megismételtette a premiert. Janáček különös érzékenységű operája ritka erős energiákat mozgatott meg a Nemzeti Színházban. A Katja Kabanova, ha nem is „cseh nemzeti opera” a szó klasszikus értelmében, mégis 1922 óta kisebb megszakításokkal folyamatosan műsoron van Prágában, így előadói hagyománya is töretlen. Bár a kommunizmus éveiben az Osztrovszkij dráma (A vihar) alapján készült zenedrámát „természetesen” sztanyiszlavszkiji alapokon játszották, 2010-től már az amerikai Robert Wilson igencsak kortárs rendezésében volt látható.

Alžběta Poláčková (Kátya) és Arnheiður Eiríksdóttir (Varvara) – fotó: Zdeněk Sokol

Napjainkban divat lett belekapaszkodni minden létező és nem létező évfordulóba. A közösségi média megállíthatatlanul ontja a „137 éve született…” vagy „52 éve hunyt el” és hasonló címkékkel ellátott bejegyzéseket – teljesen devalválva a fontos és jeles alkalmakat. Olykor ugyanis érdemes valóban megállnunk egy-egy „évfordulós stoptábla” előtt és átértékelnünk az ünnepelt életét vagy emlékét, ily módon megtisztítani azt a rátapadt, unalomig mantrázott közhelyektől.

Kishegyi Árpád és Szabó Rózsa a Mahagonny 1967-es előadásában (forrás: Operaház Emléktár)

Hivatalosan „Reich-ügy” sohasem létezett, sőt, bizonyára maguk az érintettek lennének a legjobban megdöbbenve azon, hogy több mint százharminc évvel a történtek után bárki számára hozzáférhető és érdekes lehet az a közjegyzői okirat, amely a nyomozás alapját képezi, s melyből ma – egy egészen más világban – bárki tetszése szerint vonhat le következtetéseket.

Fotó: Klösz György, 1900
Forrás: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.07.178

Az elmúlásról mindig különösen drámai képet festenek az izraelita temetők, melyekben a valaha megváltott sírok nem kerülnek felszámolásra. Így azokért a végső nyughelyekért, amelyeket évtizedek óta nem látogatnak, változó kimenetelű küzdelmet folytat a temetőgondnokság a természettel. Olykor sikerül egyes parcellákat kiszabadítani a fák, bokrok és a búsan burjánzó aljnövényzet alól, de a győzelem csak időleges. A megkeresett-feltárt sírokban közös, hogy azoknak operaházi művészeknek végső nyughelyei, akik 1939 és 1944 között a zsidótörvények miatt elveszítették állásukat. Néhány sír a bejárathoz közel eső és rendezett parcellában igen jó állapotban maradt fenn, másokat úgy kellett megszabadítani az évtizedes borostyánindáktól és földrétegtől. A legszomorúbb látvány azonban az emlékkavicsok, melyek egész biztosan több évtizede kerültek ki. És már senki nem is hoz újakat…

 1. Bársony Dóra élete tragédiákkal teli. Alig múlt 50 éves, amikor származása miatt nyugdíjba küldik. Nem sokkal később fia öngyilkos lesz, férjét pedig halálba hajszolják. Lánya Székely János Oscar-díjas forgatókönyvíró feleségeként Hollywoodban vészeli át a háborút. Bársony Dóra csak az 1950-es években Berlinben találkozik újra családja megmaradt tagjaival.

Talán Osváth Júlia mondta ki azt a bölcsességet, hogy színészek-énekesek kétszer halnak meg: először a közönség számára, amikor visszavonulnak, másodszor, amikor földi életük véget ér. Az éppen egy évvel ezelőtt elhunyt Edita Gruberova igencsak halogatta az első halált: koloratúrszopránként minden bizonnyal világcsúcstartó lett, hiszen több mint fél évszázadot töltött a színpadon. Ezt valószínűleg senki nem fogja – de talán nem is akarja – túlszárnyalni. Míg a kortárs pályatársai rendre visszavonultak, Gruberova (megvárva, hogy a „bel canto olasz királynője”, Mariella Devia is letegye 70 évesen a színpadi koronát) 73 éves koráig dalolt. Bár a Metropolitanből 1991, a Scalától 1998 után (igaz, 2017-ben még adott egy zongorás koncertet) nem érkezett több meghívás, működésének főbb színhelyei csak az elmúlt évtizedben köszöntek el tőle: Salzburgban és Zürichben 2013-ban (itt 50. művészi jubileumán, 2018-ban adott utoljára gálát), Bécsben 2015-ben (2018-ban szintén gálázott), végül Münchenben 2019 márciusában, ahol 58 perces taps után engedték el rajongói. Utolsó fellépésének (2019. december 20.) helyszínét, a bajorországi Gersthofent azonban nagyítóval lehet már csak megtalálni a térképen.

Edita Gruberova a müncheni búcsúelőadás után - Fotó: © Wilfried Hösl

A palermói Teatro Massimo a párizsi Palais Garnier és a bécsi Staatsoper után Európa harmadik legnagyobb operaháza. Az 1897-ben megnyílt dalszínházban eredetileg 3.400 szék volt, ez mára – a különböző (olykor két évtizeden át húzódó!) átépítések után – nagyjából 1.250-re redukálódott. A közel egymilliós szicíliai nagyvárosban tíz hónapban tartanak staggionét, egy-egy operát öt-hat előadásban adnak, tehát egy évben nagyjából hatvan (koncertekkel és balettekkel együtt is legfeljebb nyolcvan) este nyitják ki a hatalmas épület kapuit.

Nehéz megfejteni, mi történhetett az 1970-es években a Zeneakadémián, de Sass Sylvia berobbanása után az intézmény a következő évtizedben szinte ontotta magából a jobbnál jobb szopránokat. E generáció tagjai nemcsak itthon, de már a nyugati világ színpadjain is rendszeresen meg tudták mutatni tudásukat. Bár a Kodály-módszerre még javában építő Zeneakadémia remek énektanári kara biztos technikai alapot biztosított számukra, nagyszerűségük sokkal inkább egyedi, összetéveszthetetlen hangjukban és színpadi lényükben rejlett. Ennek a generációnak egyik kiválósága, Szűcs Márta ünnepli ma kerek születésnapját.

Fotó: Weiszenberger Erzsébet, forrás: Operaház Emléktár

Az Innsbrucker Festwochen der Alten Musik elnevezésű régizenei fesztivált 1976 óta rendezik meg nyaranta a pazar fekvésű tiroli városban. A szervezők igyekeznek ilyenkor minél több helyszínt – templomokat, kastélyokat stb. – megnyitni a közönség előtt. De a fesztiválok lelkét a helyszínek mellett a közönség adja. Az Alpok völgykatlanjában elterülő festői Innsbruck földrajzilag két nagy nyári fesztiválváros, Verona és Salzburg között terül el – ám éppenúgy nélkülözi az előbbi felhőtlen olasz népünnepély jellegét, mint a másik már-már kínos sznobságát. A Festwochen báját éppen az adja meg, hogy hiába adnak ott nyaranta találkozót a régizene világszerte magasan jegyzett nagyságai, a rendezvény máig megőrizte kisvárosi báját. Nem sikk megjelenni és pezsgős szelfikkel bombázni az internetet, a nézőtéren egymásnak átintegető helyi nobilitásokon kívül „csak” azok jönnek el a koncertekre és az előadásokra, akik valóban tudják, mire kíváncsiak.

Jelenet az I. felvonásból - Fotó: ©  APA/Innsbrucker Festwochen der Alte Musik/Birgit Gufler

„Én nem akartam ezt a háborút, nincs hozzá semmi közöm” – jelentette ki a közel nyolcvan éves Richard Strauss, amikor 1943-ban a garmischi Gauleiter felszólította őt, hogy tizenkilenc szobájából néhányat bocsásson a sebesültek és kibombázottak rendelkezésére. A zeneszerző elutasítása – valójában teljes érdektelensége – gyorsan Hitler fülébe jutott, aki érthető haragra lobbant a védett művésze iránt. Pedig az idős mester valószínűleg tényleg nem fogta már fel a maga teljességében, mi is zajlik a világban, „csupán” akkor kezdett derengeni számára valami, amikor élete és sikerei három fő helyszíne, a müncheni, a bécsi, végül pedig a drezdai operaház a bombák martaléka lett. Ám a milliók helyett ekkor is elsősorban önmagát sajnálta. Strauss ugyan nem merült el nyakig a náci árban, de azért jóval a szeméremvonal felett úszott a barna lében.

Jelenet az operából - Fotó: © Wilfried Hösl