Napjainkban divat lett belekapaszkodni minden létező és nem létező évfordulóba. A közösségi média megállíthatatlanul ontja a „137 éve született…” vagy „52 éve hunyt el” és hasonló címkékkel ellátott bejegyzéseket – teljesen devalválva a fontos és jeles alkalmakat. Olykor ugyanis érdemes valóban megállnunk egy-egy „évfordulós stoptábla” előtt és átértékelnünk az ünnepelt életét vagy emlékét, ily módon megtisztítani azt a rátapadt, unalomig mantrázott közhelyektől.
Kishegyi Árpád és Szabó Rózsa a Mahagonny 1967-es előadásában (forrás: Operaház Emléktár)
Míg számos kortársa merült feledésbe, a napokban száz éve született Kishegyi Árpád neve bizonyos körökben még mindig – ha csak az említés szintjén is – jelen van. Emlékét ápolják, elégséges hangfelvételei (sajnos nagyrészt operettrészletek, és nem fontos operaszerepeinek lenyomatai) bárki számára meghallgathatóak. Remek mondásai és storyjai közszájon forognak. Ezek alapján egy a szivárvány minden színében pompázó művész és ember lehetett, akit hangja és alkata igazi buffó tenorrá predesztinált. Kishegyi a maga fachjában és korában a lehető legnagyobb karriert futotta be, az 1950-es évektől 1978-as korai haláláig országszerte közismert művész volt.
Hiába csupán néhány sarok a Dob utcai szülőháztól az Operaházig, az út, amit a fiatalember megtett, amíg 1948 februárjában a Tóth Aladár által vezetett dalszínházban Pedrillóként bemutatkozott, igencsak rögös volt. A vallásos, ortodox zsidó Kleinberger Márkusnak, a pékségben dolgozó édesapjának második feleségétől hat gyermeke született. Jellemző a korszellemre, hogy a numerus clausus utáni évben világra jött fiúnak nem a hagyományos Jakab, Izsák vagy Ábrahám, hanem az ősmagyar Árpád utónevet adományozták. Bátyjai, Tibor, a sakkzseni esztergályos és illegális kommunista, valamint László (becenevén Lada, akit az 1968-as Fiúk a térről című életrajzi ihletésű Szász Péter filmben Bujtor István játszott), a Klauzál tér legerősebb öklének birtokosa a holokauszt áldozatai lettek. Árpád tanulmányait az Autonóm Orthodox Izraelita Hitközség Nép- és Polgári Iskolában, majd tizenhat éves korától a VIII. kerületi Bezerédj utcai Bőripari Szakirányú Fiú Iparostanonciskolában bőrdíszművesként végezte.
A Kleinberger család az 1930-es évek elején (forrás: United States Holocaust Memorial Museum, adományozó: Lugosi Ágnes)
A kis Árpi nyolcéves lehetett, amikor egy utcai focimeccs szünetében dalra fakadt. A feltűnően tiszta hangra felfigyelt a Łódźból Pestre származott Gottschall Jakab, a Páva utcai templom hírneves karnagya, és szárnyai alá vette a fiút. A gyerek a templomi szolgálat mellett gyorsan a színpadon találta magát, alig volt kilenc, amikor Lakner bácsi gyermekszínházának tagja lett. Valószínűleg művésznevét is a legendás Lakner Artúrtól kapta, élete első, 1935-ös „kritikájában” mindenesetre már így szerepel: „A 13 éves Kishegyi Árpád olyan csengő hangon énekel, hogy az ember hirtelenében nem tudja, a szeme káprázik-e vagy a füle? Lágy tenorhangot hall és gyermeket lát maga előtt!” Egy évvel később már csodagyerekként, sőt „magyar Carusóként” emlegeti a mindig új szenzációra éhes korabeli sajtó. Amerikai turnét vizionálnak a gyereknek – aki azonban már ekkor is inkább itthon marad.
A mutálás után előbb a Szalmás, majd a Vándor kórus tagja lesz. A gyakran betiltott, legalábbis szigorúan szemmel tartott munkáskórusok alapítói, Szalmás Piroska, illetve Vándor Sándor nem érhették meg a II. világháború végét. Kishegyi bátyjaihoz hasonlóan részt vesz az illegális kommunista mozgalom tevékenységében, 1943-ban pedig a kőszegi munkaszolgálat várja. Emberséges parancsnoka, Tűz Viktor egy év után futni hagyja, előbb a pesti gettóban bujkál, majd Budafokon éri a felszabadulás. Számára az első szovjet katonával való találkozás (akinek láttán elénekelte az Internacionálét) valóban a felszabadulást, egy új, egy szabad élet kezdetét jelentette.
Csoportkép egy 1960-as Szöktetés a szerájból előadás után: Lendvay Andor, Koltay Valéria, Székely Mihály, Kishegyi Árpád, Bartha Alfonz és Ágai Karola (forrás: Operaház Emléktár)
Kishegyi felhagyva eredeti szakmájával 1945 után az éneklésnek szenteli életét. András Béla karnagy veszi párfogásába, az általa alapított Budapesti Kamaraoperában, majd a Zeneakadémia Kistermében működő Vígoperában bontogatja szárnyait. Az operaházi meghallgatáson Nemorino románcát énekli, de Tóth Aladár viszonylag hamar egyértelművé teszi számára, hogy Fekete Pál utódjának szánja, buffó tenorként. Erről az útról a következő három évtizedben Tóth utódai, Nádasdy Kálmán és Lukács Miklós sem terelik el. Szereplistáján több mint hetven kisebb-nagyobb alakítás sorakozik, zömében kisemberek, király csak egyetlenegy: a János vitéz habókos uralkodója.
A francia király szerepében (forrás: Operaház Emléktár)
„A komikum és a tragikum nemegyszer összefonódik. Erre tízéves koromban jöttem rá, Rott Sándor ötvenéves színészi jubileumán a Király Színházban” – nyilatkozta egyszer. S miután évtizedeken keresztül egyedül az Operában évi nyolcvan-kilencven (!) estén állt színpadon, volt ideje és módja alakításait kedve szerint csiszolgatni. „Csak buffó szerepeket kívánok énekelni. Kis embereket játszani, de azokat tökéletesen.” Ha a rendelkezésünkre álló dokumentumok alapján végigtekintünk az életművön, valójában minden figurája mélyén maga Kishegyi állt: egy sebzett lelkű, hatalmas szívű, egyszerre elegáns és mégis kissé rendezetlen, lúdtalpas, ám a szeme sarkában minden csínyre kész, jellegzetes pesti figura („Budán már honvágyam van” – állapította meg többször, és valóban nem is mozdult ki szívesen az egykori Népköztársaság útja közeléből). Ebből építette fel ezer színnel a megformálandó karaktereket. De meglehetős drámaisággal is meg tudta fogalmazni ars poeticáját: „Csak életet lehelek megölt társaimba, testvéreimbe.”
A nürnbergi mesterdalnokok Dávidja (forrás: Operaház Emléktár)
Ha hangja és muzikalitása révén nem lehetett volna operaénekes, bizonyára megtalálta volna helyét valamelyik pesti humorra szakosodott színpadon. Kishegyi egyfajta „operaházi Kiskabos” volt, aki minduntalan mulattatott, de mulatni is tudott magán, egy éhező, üldözött, félig kiirtott család sebeit cipelve a mosolya mögött. Sőt ennél is többet. Az 1950-es évek elején, amikor szakmai és magánélete révbe ért, olyan vesebetegséget állapítottak meg nála, amivel a kor orvostudománya szerint erős diétával és szigorú délutáni sziesztával maximum tíz évet jósoltak neki. Bár végül több mint negyedszázad lett belőle, ezzel az állandó halálközeli érzettel csalt mosolyt az emberek arcára a színpadon és azon túl.
Kishegyi Árpád a rendszer kegyeltje volt. Legendás kapcsolatrendszerével – mely még az 1945 előtti illegalitásban gyökerezett – nem élt vissza, hanem sokaknak, és mindig örömmel segített. Operaházi kötelezettségei mellett járta az országot és Nyugatra is többször kiengedték. A Rádió, a film- és a lemezgyár többszáz felvételét őrzi, páratlanul sokszínű repertoárral: opera- és operettszerepektől, Vándor Sándor szerzeményein át a héber liturgikus dalokig. 1974-ben Érdemes Művész lett, ennél csak egyetlen karaktertenor, a „rivális” Palcsó Sándor kapott valaha magasabb állami elismerést.
Az utolsó főszerep, a Siegfried Miméje Csányi Jánossal (forrás: Operaház Emléktár)
„Életemben két kimagasló boldog nap volt. Az első, amikor azzal a szovjet katonával találkoztam, a második, amikor felszabadulásunk 29. évfordulóján az Elnöki Tanács átadta az Érdemes Művészi cím kitüntetést.” A sors fintora, hogy a halál négy évvel később éppen április 4-én ragadta el.
Kishegyi Árpád kevés beteljesületlen szerepálmai közül az egyik a Hegedűs a háztetőn Tevjéje volt. A musical nem ad választ arra, hogy a Tejesember eljut-e végül álmai Amerikájába. Kishegyinek, a Dob utcai pékinas fiának „megadatott”: New Yorkban hunyt el. Mindössze ötvenöt évet élt.