„Én nem akartam ezt a háborút, nincs hozzá semmi közöm” – jelentette ki a közel nyolcvan éves Richard Strauss, amikor 1943-ban a garmischi Gauleiter felszólította őt, hogy tizenkilenc szobájából néhányat bocsásson a sebesültek és kibombázottak rendelkezésére. A zeneszerző elutasítása – valójában teljes érdektelensége – gyorsan Hitler fülébe jutott, aki érthető haragra lobbant a védett művésze iránt. Pedig az idős mester valószínűleg tényleg nem fogta már fel a maga teljességében, mi is zajlik a világban, „csupán” akkor kezdett derengeni számára valami, amikor élete és sikerei három fő helyszíne, a müncheni, a bécsi, végül pedig a drezdai operaház a bombák martaléka lett. Ám a milliók helyett ekkor is elsősorban önmagát sajnálta. Strauss ugyan nem merült el nyakig a náci árban, de azért jóval a szeméremvonal felett úszott a barna lében.
Jelenet az operából - Fotó: © Wilfried Hösl
Míg Németország bekebelezte a fél kontinenst és végromlásba döntötte az évszázados európai kultúrát, addig az agg Dr. Richard Strauss minderről szinte tudomást sem vett, élte a megszokott életét, semmiben sem szenvedett hiányt, utazott, nagy sikerrel vezényelt és háborítatlanul komponált. Erre az időszakra esik utolsó operája, a Capriccio befejezése és 1942 októberi ősbemutatója is. A premier után a müncheniek zseblámpákkal botorkáltak haza az elsötétített városban és úgy érezték, hogy legnagyobb élő zeneszerzőjük két és fél órára ha nem is A rózsalovag sosemvolt álom-Bécsébe, de egy francia forradalom előtti bájos francia kastély szalonjába varázsolta őket. A Capriccio már 1942-ben is minden volt, csak aktuális nem. Szereplői valós cselekmény híján azt a problémát rágják körbe, hogy egy operában a szöveg vagy a zene fontosabb. Mindez akkoriban Strausson kívül már nem nagyon érdekelt senkit sem, és talán ő is csak valódi nagy operaisikereinek librettistájával, Hugo von Hofmannsthallal próbált annak halála után önmagában leszámolni.
Jelenet az operából - Fotó: © Wilfried Hösl
A Capriccio ragyogó zenemű – de teljesen felesleges opera. Briliáns játék a zenei formákkal, egy idős mester utoljára csillantja fel palettájának utánozhatatlan színeit, ám inkább amolyan kisujj-eltartós szépelgés és nem őszinte mű – egy olyan korból, amelyről épp a Strauss-nagyságú géniuszoknak kellett volna lenyomatot hagyni a jövőnek. S ha 1942-ben már az értelmiség nem filozofált a zene és szöveg kapcsolatáról (erre a komponisták operáikban korábban és azóta is frappáns válaszokat adtak), az azóta eltelt évtizedekben a közönség még messzebb került az efféle gondolatoktól. Maradt tehát a Capriccio áhítatos tisztelete, s ha az operaházaknak kiváló karmester, valamint nívós szólistagárda áll rendelkezésre, és kifogytak a népszerű Richard Strauss opusukból, akkor vesznek egy nagy levegőt és főleg az ínyenceknek kedvezve előszedik a kompozíciót, mely valódi otthonra általában csak a legnagyobb és legkiválóbb-legérzékenyebb zenekarokkal megáldott színházakban talál.
Pavol Breslik és Vito Priante - Fotó: © Wilfried Hösl
A Bayerische Staatsoper az ősbemutató helyszíne és az egyik legjelesebb német operaház, így szinte természetes gesztus, hogy az 2021 őszén hivatalba állt új vezetés az első szezonját a Capriccio premierjével koronázza meg. (A premier szó nem egészen helyénvaló, lévén a produkciót Lyonban mutatták be, majd Brüsszel is átvette, az előadás pedig nem a Nationaltheaterben, hanem a kissé intimebb, bayreuthi mintára épült Prinzregententheaterben került színre június végén. A müncheniek ma is ragaszkodnak az „ő Richard Straussukhoz”, az Opernfest szépszámú Strauss-előadása mind teltházas.)
Jelenet az operából - Fotó: © Wilfried Hösl
A Capriccio olyan opera, amelybe rendre beletörik a színpadra állítóknak a bicskája. Általában nem is tesznek sokkal többet, mint egy nagyszabású szalondíszletben hagyják csevegni az énekeseket. A müncheni (azaz valójában lyoni) előadás rendezője, Márton Dávid neve szinte teljesen ismeretlen hazánkban, miközben az elmúlt években Európa egyik legkeresettebb magyar operarendezőjévé nőtte ki magát. Márton budapesti zongora tanulmányok után Berlinben karmesterként és rendezőként diplomázott, „színházi bölcsőjében”, a Volksbühne Berlinben olyan mesterek mellett tökéletesítette tudását, mint Christoph Marthaler vagy Frank Castorf. Rendezőként elsősorban az összecsiszolt műhelymunkában és nem a tűzijátékszerű nagyoperai munkákban hisz. Don Giovanni. Keine Pause. című produkciója alapján 2009-ben a Die Deutsche Bühne az Év Operarendezőjének választotta.
Jelenet az operából - Fotó: © Wilfried Hösl
A müncheni Capriccio meghatározó eleme Christian Friedländer nagyszerű díszlete, egy színház hosszanti oldalon elvágott metszete. Az előadás három helyszínen játszódik: a színpadon, a zenekari árokban és a nézőtéren, vizuálisan is megteremtve Strauss operájának esszenciáját, hiszen valójában erről a Bermuda-háromszögről szól a mű. Márton természetesen maga mögött hagyja az 1700-as évek végének Franciaországát, helyette az opera keletkezésének idejére helyezi a történetet. A cselekmény haladtával egyre fojtogatóbb lesz a grófi magánszínházacska légköre, a súgóból besúgó lesz, a túlméretezett orrú balerinákra deportálás vár. És mindeközben a grófi testvérpár és vendégei vég nélkül fecsegnek, tudomást sem véve az őket körülvevő valóságról. Márton rendezését áthatja a finom irónia, mely egyszerre mutat görbe tükröt Richard Strauss operájának, magának a komponistának, meg persze az egykori és mai müncheni közönségnek.
Hasonlóan izgalmasan egyensúlyoz maga a játéktér is: színpad és nézőtér, fent és lent, színpadon ágáló civilek, nézőtéren szundikáló profik, és fordítva. Márton Dávid ért az emberi lélekhez és láthatóan megtanulta a szakmát. Finoman vezetve, pontos szituációkat teremtve, gondosan rendelkezi végig a hosszadalmas társalgási operát.
Diana Damrau - Fotó: © Wilfried Hösl
A premier sztárjának Diana Damraut szánták. Az ötvenegy éves sztár abban a korban van, amikor búcsút kell mondania azoknak a koloratúrszoprán szerepeknek, melyek naggyá tették őt, és – miután a hang teljesen intakt – új kihívások után nézhet. A Grófnő szólama papíron nem tűnik rossz ötletnek, de Damrau hangja középen nélkülözi azt az izgalmat, mely a magasabb régióit jellemzi. Azért ami marad, így sem kevés, hiszen a művész szólam- és szövegformálása mesteri. Nagyobb baj, hogy míg müncheni elődjének, Lucia Poppnak a fachváltás gond nélkül sikerült, és lett például A rózsalovagban Sophie-ból Tábornagyné, addig Damrauból éppen az az emelkedettség hiányzik, mely Richard Strauss hősnőit meghatározza. Grófnéja is inkább emlékeztet egy gyakorlatias bajor parasztasszonyra, mint egy francia unatkozó dámára. Az előadásban a valódi nőiességet a Clairont játszó Tanja Ariane Baumgartner képviselte. Zsíros mezzójának jól fekszik a szólam, a nem különösebben bonyolult figurát saját primadonnaságának karikatúrájából építette fel.
Tanja Ariane Baumgartner és Michael Nagy - Fotó: © Wilfried Hösl
Michael Nagy magabiztos, kissé fád Grófot alakított, a szerep talán egy fokkal izgalmasabb, mint maga az énekes. Nem sok izgalmat tartogatott Olivier, a költő szerepében Vito Priante. Ellenlábasa, a zeneszerző Flamand a müncheniek egyik kedvenc tenorja, Pavol Breslik lassan önmaga karikatúrájává válik, az egykori komoly művész mára leginkább egy farktollait villogtató kakasra emlékeztet. Kristinn Sigmundsson szinte jelmez és maszk nélkül is megállja helyét a Capriccio színpadán. A veterán izlandi basszus hangján ugyan már nyomot hagytak az évek, La Roche nagymonológjától már nem remegnek meg a színház falai, figurája mégis autentikus.
Az opera zárójelenete - Fotó: © Wilfried Hösl
Az előadásnak volt egy karmestere is, Leo Hussain, akit kezdés előtt négy órával sikerült Salzburgban elérni, hogy beugrással mentse meg az estet. A dirigens-cseréből semmi sem hallatszott, ami éppen úgy köszönhető a rutinos maestrónak, mint a Richard Straussot generációk óta autentikusan interpretáló Bayerisches Staatsorchesternek. A Capriccio-produkció legfontosabb résztvevője azonban mégis Márton Dávid. Az előadás alapján elmondható, hogy amit tud, az napjainkban valódi ritkaság: érzékeny láncszem a klasszikus operarendezés (értsd: „szép” díszlet, közérthető szituációk) és a mai lélektani színház között. A Nyugat már felfedezte: szeptemberben Brüsszelben a Pikk dáma, márciusban a Theater an der Wienben A bűvös vadász vár rá.
