Talán Osváth Júlia mondta ki azt a bölcsességet, hogy színészek-énekesek kétszer halnak meg: először a közönség számára, amikor visszavonulnak, másodszor, amikor földi életük véget ér. Az éppen egy évvel ezelőtt elhunyt Edita Gruberova igencsak halogatta az első halált: koloratúrszopránként minden bizonnyal világcsúcstartó lett, hiszen több mint fél évszázadot töltött a színpadon. Ezt valószínűleg senki nem fogja – de talán nem is akarja – túlszárnyalni. Míg a kortárs pályatársai rendre visszavonultak, Gruberova (megvárva, hogy a „bel canto olasz királynője”, Mariella Devia is letegye 70 évesen a színpadi koronát) 73 éves koráig dalolt. Bár a Metropolitanből 1991, a Scalától 1998 után (igaz, 2017-ben még adott egy zongorás koncertet) nem érkezett több meghívás, működésének főbb színhelyei csak az elmúlt évtizedben köszöntek el tőle: Salzburgban és Zürichben 2013-ban (itt 50. művészi jubileumán, 2018-ban adott utoljára gálát), Bécsben 2015-ben (2018-ban szintén gálázott), végül Münchenben 2019 márciusában, ahol 58 perces taps után engedték el rajongói. Utolsó fellépésének (2019. december 20.) helyszínét, a bajorországi Gersthofent azonban nagyítóval lehet már csak megtalálni a térképen.
Edita Gruberova a müncheni búcsúelőadás után - Fotó: © Wilfried Hösl
Gruberova élete kevés hangos, „primadonnás" storyt rejt. Ha művészi gyökereit kutatjuk, kiderül, hogy tizenkilenc éves korától a Spevácky zbor Lúčnica („Szlovák Állami Népiegyüttes”) énekkarának tagja. Számos jeles művész kezdte itt karrierjét, többek között a nagy előd, Lucia Popp is. A fiatal énekespalánta a kórussal eljut a vasfüggönnyel elválasztott Nyugat-Európába. A Pozsonyi Zeneakadémia elvégzése után külföldi ösztöndíjak várnák, de közbeszól a történelem: 1968-at, a Prágai Tavasz évét írjuk. Utazásról szó sem lehet, a friss diplomás szopránt Csehszlovákia egyik legkisebb zenés színháza, a besztercebányai szerződteti, igaz, hogy főszerepekre. Mesterének azonban titokban sikerült kieszközölni egy bécsi meghallgatást, melynek eredményeképp 1970. februárjában bemutatkozhat a Staatsoper Varázsfuvolájában. A siker egyhangú, Az Éj királynője Gruberova számára nem csupán a bécsi opera kapuit nyitja meg, hanem világkarrierjének is első lépcsője lesz. Mindezért nagy árat kell fizetnie: a huszonnégy éves lány disszidensnek minősül, 1989-ig nem szívesen látott vendég hazájában.
A Spevácky zbor Lúčnica tagjaként Gruberova jobbról a negyedik
A koloratúrszoprán egyedi, időtálló és olykor lélegzetelállító énektechnikájáról mindent leírtak a szakemberek. Gruberova világkarrierjének állomásait is felesleges számba venni, jóval egyszerűbb lenne azt összeírni, hol nem lépett fel. Az viszont tanulságos, hogy – talán habitusából adódóan – elsősorban a német nyelvterületen hódított, míg Itáliában és Amerikában kevésbé hevertek a lábai előtt. A mára érdektelenné vált életrajzi adatoknál azonban sokkal izgalmasabb (volt) maga a „Gruberova-jelenség”. Napjainkra többé-kevésbé kihaltak a klasszikus operarajongók. Míg valaha tömegek álltak sorba éjszakákat egy-egy olcsó jegyért, vívtak véresen komoly Callas kontra Tebaldi vitát, vagy összevesztek azon, hogy ki legjobb élő Otello, ma már csak mosolyogni lehet (ha kissé szomorúan is, de mégis mosolyogni) az efféle csörtéken. Nemzetközi szinten talán még páran felkerekednek Jonas Kaufmannért, de sem Netrebkóért, sem Domingóért nem rohannak már sokan Veronába (más sztárokért pedig bizonyára nem kimutatható a repülőjegy vásárlása). Edita Gruberova volt az utolsó, akiért a rajongók készek voltak Európa egyik feléből a másikba ugrani, és akiért – bármi is jött ki a torkán az utolsó években – feltététel nélkül transzba estek.
Az Éj királynője - Salzburg, 1978 - forrás: Markus Thiel könyve / Henschel Verlag
„Nemrég vidékre utaztam hangversenyre, és a tisztelőim egy csoportja, természetesen, utánam jött. (…) Elnéztem őket, és arra gondoltam: Istenem, hogy telik az idő! Ezt itt már 30 éve ismerem, a másikat vagy 20 éve, milyen öregek már mind, és magam is hogy megöregedtem” – idézte Szergej Ljemesev, a nagy orosz tenor szavait visszaemlékezéseiben Galina Visnyevszkaja. Oroszországban ma is egészen speciális, valóban mély a rajongók (ők a gyönyörű „tisztelők” kifejezést használják) és a művészek kapcsolata, de kicsiben máshol is megfigyelhető ez a bonyolult és izgalmas viszonyrendszer. A rajongóknak (többnyire magányos, lelkileg egy csöppet megkarcolt embereknek) szükségük van idolokra, akikbe kapaszkodhatnak, akik értelmet adhatnak az életüknek. De vajon van-e szükségük a művészeknek a rajongókra!? Azon kívül, hogy tapsolnak és bravóznak, megveszik a jegyeket és a CD-ket, könyveket, hol a valós és „egészséges” határ a színpad és a nézőtér között?
Egy másik ikonikus Gruberova-szerep: Az Ariadné Naxos szigetén Zerbinettája - Fotó: Axel Zeininger, Bécs, 1983
Mintha Gruberova, ez a tökéletes technikával éneklő asszony nem értette volna, hogy mit is szeretnek rajta, miért imádják. Ahogy hosszan hajlongott a rászakadó sikerben, arcán sosem látszott őszinte boldogság, megkönnyebbülés, hála vagy cinkos összekacsintás. Tudomásul vette, hogy hosszú percekig hajlongania kell, vagy éppen fotózkodni, autogramot osztani vacsora helyett, miközben a szeme sarkában némi értetlen rácsodálkozás bujkált. Talán ő maga sem hitte el, hogy a Csehszlovákiából kiszabadult, egyszerű szlovák-magyar lány lába előtt hever esténként két-háromezer ember?! Énekművész volt, nem színész. Szerepeiben saját eszköztárával ábrázolt, de magáról sohasem mesélt. Az opera történelmének krónikája egyetlen nagybetűs komplex alakítását fogja megőrizni: Christoph Loy müncheni Roberto Devereux-jének Erzsébet királynőjét. Loy volt az a rendező, aki által Gruberova hagyta magát vezettetni, s noha több produkcióban dolgoztak együtt, ez a Donizetti hősnő volt az egyetlen, ahol a korosodó primadonna szembe mert nézni önmagával és meg mert/tudott mutatni valamit a magány és az elmúlás poklából.
Előadás utáni kötelező autogram-osztás
Utolsó, gersthofeni koncertjének van két döbbenetes pontja. Gruberova igazán bőkezűen állította össze műsorát, mely egy fele annyi idős művésznek is becsületére vált volna. Egyik ráadásként (tőle szokatlan módon) kilépett a komfortzónájából és elénekelte Catalani La Wally-jának drámai szoprán áriáját (Ebben? Ne andrò lontana… / Hát, elmegyek messzire…), melyben mindenféle primadonnai önsajnálattól mentesen fut át a művészen a halál fuvallata – hogy aztán a következő számban szemtelenül gúnyolja ki önmagát is az Ach, wir armen Primadonnen kezdetű Millöcker kupléban.
Japán rajongók gyűrűjében
Élete utolsó másfél évtizedében sokan feltehették maguknak a kérdést: „Miért nem hagyja abba? Mi hajtja estéről estére, hogy kiálljon a közönség elé, tudván, hogy helyenként mennyire nem ura már az ernyedő hangszalagainak? És hogyan győzi le önnön fizikai korlátait és diadalmaskodik mégis mindig az utolsó felvonások nagy bel canto szoprán-jeleneteiben!?” Valószínűleg olyan régóta járta a világot, készült a fellépéseire (közben talán észre sem véve, hogy ráment néhány házassága, és lányai jóformán anya nélkül nőttek fel), vigyázott magára, skálázott, hajlongott, majd a kötelező vacsorák után virágcsokroktól és a fáradságtól összeroskadva magányosan taxizott a hoteljéig, hogy észre sem vette, hogy elmúlt az élete. Amikor feleszmélt, fogalma sem volt, mit csinálhatna az évtizedes rutin nélkül. Maradt a hatalmas zürichi kertes ház. Visszavonulása után azt sem élvezte sokáig. Talán úgy érezte, immáron nincs miért élnie. Hát elment messzire…
Búcsú a színpadtól - Fotó: © Wilfried Hösl
Lányai – mintha revansot akarnának venni a rajongókon, akik elvették tőlük az anyjukat – Bécsbe vitették örökségük pénzzé tehető javait. Kevés szomorúbb és ízléstelenebb dolog történhetett a jó nevű Dorotheum történetében is, mint amikor árverésre bocsátották a nemrég elhunyt primadonna földi javait: kitüntetéseit, bútorait, festményeit, ékszereit, ruháit, de még a cipőit is… Ezek az immáron léleknélküli, rajongók által fellicitált tárgyak pedig egyvalamiről üvöltöttek az árverésen: milyen magányos is lehetett bennük a nagy Edita Gruberova. Vajon ma, halálának évfordulóján hányan visznek virágot a bel canto királynőjének sírjára!?
