A palermói Teatro Massimo a párizsi Palais Garnier és a bécsi Staatsoper után Európa harmadik legnagyobb operaháza. Az 1897-ben megnyílt dalszínházban eredetileg 3.400 szék volt, ez mára – a különböző (olykor két évtizeden át húzódó!) átépítések után – nagyjából 1.250-re redukálódott. A közel egymilliós szicíliai nagyvárosban tíz hónapban tartanak staggionét, egy-egy operát öt-hat előadásban adnak, tehát egy évben nagyjából hatvan (koncertekkel és balettekkel együtt is legfeljebb nyolcvan) este nyitják ki a hatalmas épület kapuit.
A Teatro Massimo sohasem tartozott Olaszország legjelentősebb operaházai közé. Ennek mindenekelőtt földrajzi okai vannak: a korszerű tömegközlekedés megjelenése előtt csak meglehetősen körülményesen tudtak lejutni a művészek Szicíliába, de a nagyon forró nyári hónapokban sem lehetett nagy kedve a közönségnek órákig összezárva ülni a rosszul szellőztethető nézőtéren. Firenzétől délre egyedül Nápolyban volt jelentős az operajátszás (a pápai tilalom hosszú időn keresztül távol tartotta a műfajt Rómától). Palermo egyetlen számottevő Rossini-, Verdi- vagy Puccini-ősbemutatóval sem dicsekedhet, nagy előadások pedig akkor születhettek, amikor jelentős énekeseket sikerült az igazgatóknak összevásárolnia. Az idei évadra pillantva biztosak lehetünk abban, hogy a helyi eliten és az unatkozó turistákon kívül, magukért az előadásokért egyetlen ember sem utazik a városba.
De akár játszik a színház, akár nem – a világ szinte valamennyi nagy történelmi múlttal rendelkező városához hasonlóan –, Palermónak is központi magja az (építészetileg nem különösebben érdekes) operaház előtti terület, a Piazza Giuseppe Verdi. Itt éjjel-nappal hömpölyög a tömeg: buszmegállók és sétálóutcák, kioszkok és éttermek szegélyezik, koncerteket és parádékat tartanak a téren. Elsőrangú fotó- és képeslaptéma az impozáns épület, mely egyre inkább emlékeztet mauzóleumra, mint aktív operaházra: úgy válik szinte észrevétlenül kulturális központból múzeummá, ahogy Daphné babérfává.
Mégis hogyan lehetséges, hogy éppen Olaszországban, „az opera bölcsőjében” a legnagyobb és legérezhetőbb a műfaj válsága? Kisvárosi színházak százai (!) vannak évtizedek óta zárva, a nagyobbak is alig játszanak, figyelemre méltó produkciót pedig csak elvétve sikerül produkálniuk. A voce hazájából jelentős hangok sem születtek mostanában, nemcsak Renata Tebaldi, Giulietta Simionato, Mario del Monaco, Luciano Pavarotti, Tito Gobbi vagy Cesare Siepi méltó utódai nem kerülnek elő, de Mariela Devia, Giuseppe Giacomini, Leo Nucci, Ferruccio Furlanetto lassan elárvult trónjai is üresek. Márpedig Itáliában a sorvadásért nem lehet a „németes” produkciókat okolni – ilyenek ugyanis igen ritkán akadnak, a rendezői színház Itáliában szinte ismeretlen fogalom. Az olasz „modernséget” egyfajta esztétizáló látványvilág jelenti, melyben éppúgy nem történik semmi, mint száz éve a festett kuliszák közt.
A műfaj elsatnyulásának oka errefelé sokkal inkább abban keresendő, hogy a nép, a „popolo” vesztette el érdeklődését a műfaj felé. Az „elit közönség”, a helyi nobilitások, a diplomáciai testületek tagjai és az értelmiségiek ma is kíváncsiak az operára (legalábbis van igénye megmutatni magát az előadásokon), ám a népopera (Volksoper) kispénzű, rácsodálkozó, nagy öntudattal rendelkező közönsége már nem igazán jár színházba.
Nehéz lenne kideríteni, ki volt az az élelmes operaigazgató, aki elsőként érezte meg a változás szelét és úgy két évtizede beindította a turistacsalogató operalátogatást. Azóta a példa nemcsak ragadós lett, de világméretű iparággá is fejlődött. Aki kíváncsi az elmúlt századokban épített pazar operaházakra, annak már nem kell a bőröndjébe kimenőruhát csomagolni, és esetleg hónapokkal előre megváltani a drága jegyét. Szinte bármikor befizethet egy vezetett túrára és egy bő óra alatt posztolhatja a „Top tíz hely, amit látnod kell!” oldalokról elirigyelt fotókat. Így az estéi is szabadok maradnak és nem kell végig unatkoznia legalább az első felvonást egy pezsgős szelfiért.
Az iparág virágzik Palermóban is. Míg a Teatro pénztára elhagyatva áll az épület oldalában, a homlokzati oldalra sorra érkeznek a turisták, akik kedvükre válogathatnak a különböző túrák között. 10 euró az alap, 20-ért már a tetőtéri teraszra is fel lehet menni, 40-ért pedig a Királyi páholyban koktélozni. 70-ért egy kis koncert is jár, sőt, olykor backstage tour-okat is tartanak, ahol a „kulisszák mögé” is beengedik az érdeklődőket – hangsúlyozottan még kerekesszékkel is… Így azokon a napokon, amikor nem játszik a színház, minimális anyagi ráfordítással szépen potyog az euró a kasszába. A turistákat természetesen egy shop is várja, amelyben útikönyvtől a logós bögrén és legyezőn át szinte minden kapható – még operai vonatkozású könyv is! Két darab. Az egyik díszes albumban mutatja be a Teatro Massimo Verdi-előadásait, míg másik szerény kiadásban a színház történetét. Az 1960-ban megjelent kiadvány még felvágatlanul várja leendő tulajdonosát. Ha pedig a jámbor betérőt még az épület sem izgatja különösebben, egy hatalmas kávézó várja a turistadollárokat.
Az épületlátogatások valaha ismeretterjesztő túráknak indultak azok részére (is), akik nem tudtak, vagy nem akartak beülni egy-egy előadásra. Mára azonban annyira megsokasodtak – például Palermóban –, hogy szinte észrevétlenül a színház előadásainak konkurenciái lettek. Ahogy az egykor a Teremtővel való kapcsolat keresésére épült nagy templomokból a turistahordák vakuvillogása miatt már-már elmenekült az Isten, ugyanúgy várható, hogy a művészetekben elmélyülni nem kívánó szelfi csoportok miatt lassan a múzsák is kénytelenek lesznek kiröppenni az operaházakból, melyek így kulturális intézmények helyett majd csak dúsan aranyozott fotótémák maradnak. Egy letűnt kor mementói.
