Hivatalosan „Reich-ügy” sohasem létezett, sőt, bizonyára maguk az érintettek lennének a legjobban megdöbbenve azon, hogy több mint százharminc évvel a történtek után bárki számára hozzáférhető és érdekes lehet az a közjegyzői okirat, amely a nyomozás alapját képezi, s melyből ma – egy egészen más világban – bárki tetszése szerint vonhat le következtetéseket.
Fotó: Klösz György, 1900
Forrás: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.07.178
A nyilatkozat jogi szempontból is ritkaság. Talán nem egyedülálló, de a maga korában igencsak szokatlan témában íródott, éppen ezért kuriózum. Zolnay Lóránd (más helyeken Zolnai, és olykor Lóránt) karénekes 1891. december 3-án, Gaszner Béla közjegyző előtt („civilben” Falk Miksa veje) ugyanis írásban rögzítette: „Értesültem arról, hogy a m. kir. operaház személyzete között és avval érintkezésben álló némely körökben arról beszélnek, hogy Reich Gyula operaházi gazdasági főnök úr ellenem állítólag fajtalanságot követett el. Ezennel kijelentem, hogy az itt jelölt kijelentésből egy szó sem igaz s hogy minden alapot nélkülöz.”
Az bizonyos, hogy az 1800-as évek végén önszántából senki sem vetett papírra ilyen tartalmu, és a nyilvánosságnak szánt sorokat. A szóbeszéd (vagy a vád?) alapját képező „fajtalanság”, más szóval szodómia ugyanis ekkoriban börtönnel sújtandó bűncselekménynek számított, így – ha meg is történt az aktus – mindkét félnek az volt érdeke, hogy a dolog szigorúan „a négy fal közt” maradjon. Nem sokkal korábban lépett ugyanis hatályba az 1878. évi V. törvénycikk, mely a megalkotója után „Csemegi-kódex” néven híresült el. Ennek két vonatkozó paragrafusa meglehetősen világosan fogalmaz: „241. § Férfiak között véghez vitt fajtalanság, úgyszintén embernek állattal elkövetett fajtalansága (!) a természet elleni fajtalanság vétségét képezi, és egy évig terjedhető fogházzal büntetendő.
242. § A természet elleni fajtalanság bűntettet képezi, és öt évig terjedhető börtönnel büntetendő; ha az férfiak között, erőszakkal vagy fenyegetéssel követtetett el; ha pedig a bűntett a sértettnek halálát okozta: életfogytig terjedő fegyházzal büntetendő.”
Alfred Redl ezredes (balra) és mentora, báró Arthur Giesl von Gieslingen ezredes Prágában,1913
A törvények ellenére bizonyára létezett a világvárossá fejlődő Budapesten egy titkos szubkultúra, melyet rendőrségi nyilvántartásokból és aktákból, esetleg egyes padlásokon kallódó naplókból lehetne megismerni – ha… A valcermámorban úszó Monarchiában pedig nem csak Alfred Redl ezredes élte ekkoriban világát, hanem Ferenc József császár legkisebb öccse, Lajos Viktor főherceg is, aki olykor női ruhában flangált a császárváros utcáin. Az uralkodó meglepően sokáig bizonyult elnézőnek, de miután testvére egy bécsi közfürdőben kirívó viselkedésével verekedést provokált, fenséges bátyja száműzte Salzburgba. Bár az udvar rendre megpróbálta eltussolni a főherceg ügyeit, Bécs (de valószínűleg az egész Monarchia) pletykaéhes polgárai falták a „Luziwuzi” gúnynéven emlegetett főúr kalandjait.
Lajos Viktor főherceg, Ferenc József császár legkisebb öccse
Az operaházi botránykrónikákban az 1930-as évek előtti időről semmi hasonló történet, pletyka, de még csak legenda sem maradt fenn. Sőt, az 1884-ben megnyílt műintézmény vezetősége és személyzete kifejezetten szigorúan ügyelt arra, hogy a társadalom által lassan elfogadott „színésznépség” élete semmiféle szóbeszédre ne adjon okot. Mindezek tükrében különösen izgalmas dokumentum Zolnay nyilatkozata.
A történet két szereplője közül érdekes módon Reich Gyuláé van jobban dokumentálva. Az erdélyi fiú 1853-ban született Reich Károly módos marosvásárhelyi kereskedő és városi képviselő, valamint második felesége, Braun Anna házasságának első gyümölcseként. Noha római katolikus vallású, a Református Gimnáziumban érettségizik, ahol az iskolai zenekarban is játszik, utána a Budapesti Kereskedelmi Akadémia növendéke lesz. Előbb a Pénzügyminisztériumban kap állást, majd 1886-ban az Operaházba kerül számsegédként, 1890. januárjától pedig eljut a hivatali ranglétra tetejére: gazdasági főnök (mai szóhasználattal igazgató) lesz.
Forrás: Fortepan, adományozó: GAABBOO
Ha éppen nem megy csődbe egy színház, a gazdasági vezető neve csak elvétve kerül a hírekbe. Reiché azonban – annak ellenére, hogy munkáját korrektül végezhette – meglepően gyakran fordul elő a korabeli sajtóban. A Királyi Operaház gondos és nyilvános elszámolására jellemző, hogy annak idején a fővárosi lapokban még azt is közreadták, hogy 1889-ben és 1890-ben Alszeghy Kálmán főrendező és Reich pár napos tanulmányutat tett fontos európai dalszínházaknál (Bécs, Prága, Drezda, Lipcse, Berlin és München). A következő évben a gazdasági főnök Oroszországba tartó útitársa Odry Lehel, a színház vezető baritonja lesz. Nem tudni, mi történt, de a nem sajtónyilvános énekesvadászatuk Reich indiszkréciója folytán kiderül. A júliusi uborkaszezonban az újságok ráharapnak a történetre, melynek csattanója Reich interpretációjában az, hogy egy útlevél-pecsét hiányában Odrynak három napot Krakkóban kellett vesztegelnie. A sértett énekes levélben kér elégtételt az intézmény vezetőitől: „Komoly művész, komoly társadalmi és komoly családos ember (!) létemre már harmad ízben esik meg rajtam az, hogy a Budapesti Hírlap ily humoros modorban ingerkedik velem” – írja. Zichy intendáns bölcsen felel: „Én magam is minden megtámadtatást szó nélkül eltűrök s kívánom, hogy az Operaház tagjai is ezt cselekedjék.” Az affér ennek ellenére nem tehetett jót a gazdasági főnök renoméjának – s a nyári utazás után alig néhány hónappal kelt Zolnay ominózus nyilatkozata…
Részlet az Operaház művészei által festett Arcképcsarnokból
Fotó: Pályi Zsófia, forrás: Operaház Archívum
Márpedig Zolnay Lóránd jóval több volt, mint mezei kórusbariton. Egyelőre egyetlen életrajzi adata – születési, házassági (?), vagy halotti anyakönyvi bejegyzés stb. – sem volt kideríthető. Lehetséges, hogy pályafutása kezdetétől művésznevet használt. Miután 1905-ben „tót népdalokat” énekelt gramofonlemezre, elképzelhető, hogy felvidéki (zolnai vagy zólyomi) származású. Egy évvel Reich belépése után, 1887-ben lesz az Opera énekkari tagja. Bár kisebb-nagyobb szólókat is rábíznak, ennél feltűnőbb, hogy számos balettben kap szerepet. Ekkoriban csak egy-két férfitáncosa volt a színháznak, így elkélt a segítség, de a bizonyára ügyes mozgású Zolnay nem csupán a megszokott pantomim feladatokat látta el, hanem például A zsidónő balettbetétjében bizonyosan táncolt is Zsuzsanits Emília és Enrico Pini vezető magántáncosok partnereként. Nehezen nélkülözhető művész és közkedvelt kolléga lehetett, aki kiválóan rajzolt is. Ő készítette az 1900-es évek elején néhány számot megért Bombardon című operaházi belsős vicclap remek karikatúráit éppúgy, mint a Filharmóniai Társaság díszokleveleit, sőt Zolnay könyveket is illusztrált egészen az 1930-as évek közepéig.
Zolnay Lóránd neve egy 1892-es Zsidónő színlap balettbetétjének közreműködőjeként
Sohasem fog kiderülni, hogy milyen kapcsolat fűzhette egymáshoz a két férfit. Mindenesetre Zolnay nyilatkozata után alig egy héttel a Fővárosi Lapok tudni véli, hogy: „Az operaház ügykezelési főnöke, Reich S. (sic!), mint írják, a jövő év elején különböző okoknál fogva megválik állásától.” A háttérben bőszen dolgozhattak a különféle érdekcsoportok, hiszen hat nappal később már meg is született a cáfolat: „Az a hír, mintha Reich Gyula, az operaház gazdasági főnöke ez év végével megválnék állásától, mint biztos forrásból értesülünk, minden alapot nélkülöz.” Zolnay karrierjében ekkor semmilyen törés nem tapasztalható, ám Reichet 1892 januárjában „megműtik”. Hivatalát Szilágyi Lajos műszaki tanácsos, Sz. Bárdossy Ilona koloratúrszoprán férje veszi át. Kérdéses, hogy Reich valóban beteg volt-e, vagy régi színházi fogással élve pár hétre – a "fajtalanságról" szóló szóbeszéd elültéig (?) – „kivonták a forgalomból”. Annyi bizonyos, hogy a „lábadozása alatt” nem tétlenkedett, ugyanis január 22-én tudtára adja az újságoknak, hogy jegyet váltott Monori Teréz kisasszonnyal a balettből. Az eljegyzésből azonban sosem lett házasság…
A történet hátterében felsejlik még egy agglegény figura is, Vécsey Sándor báró, egy műkedvelő arisztokrata, aki 1891-től intendáns-helyettesi rangban, a kor bevett gyakorlatának megfelelően próbált „szakértőként” rendet vágni a kulisszák mögötti világban. Kérdés, hogy kinek szól valójában a Magyar Szemle tüskéje 1892 februárjában: „…az intendantúrának két influenzás betege van: Reich Gyula, a gazdasági főnök és Vécsey báró, a jogtanácsos és intendánshelyettes. De föntebb már mondottuk, hogy a valódi indiszpozíciónál még sokkal veszedelmesebb a szimulált. Mert ez a rettegett rém nemcsak járványok idején, hanem az egész színházi évadban folyton felütögeti hydrafejét.”
Zolnay Lóránd portréja az operaházi Arcképcsarnokon
A kedélyeskedéseknél azonban jóval komolyabb az a pisztolygolyó, amelyet egy elbocsátott házimunkás lőtt ki bosszúból Alszeghy Kálmánra, amiért nem vették vissza az állásába. A lövedék nem ért létfontosságú szervet – az a főrendező gyorsan gyógyuló testében maradt egészen 1927-es haláláig –, ám közvetve mégis ez a golyó okozhatta Zolnay időleges, és Reich végleges távozását. A pontos események itt sem rekonstruálhatók, a Pesti Napló 1892. október 12-i cikke szerint: „Az operaházban nagy az izgatottság a személyzetben a történtek felett. Reich Gyula gazdasági főnökhöz a tegnapin kívül ma is érkezett névtelen fenyegető levél. A levél írója kijelenti, hogy Alszegi (sic!) után most ő reá (Reichre) következik a sor és hogy többen vannak. A levelet átadták a főkapitányságnak.” A gyanú az énekkarra terelődik. A kórus nevében Krausz Soma karigazgató elutasítja a vádakat, ám november 30-i hatállyal kirúgják – Zolnayt. Egy héttel később pedig a jól értesült Fővárosi Lapok azt adja hírül, hogy: „Reich Gyula, az Operaház gazdasági főnöke beadta lemondását. Az intendáns elfogadta s Reich már meg is vált állásától. Távozását egy följelentéssel hozzák kapcsolatba, melyet egy elbocsátott karénekes tett ellene.” Az ominózus feljelentésnek (mely szintén a történet egyik kulcsa lehet) sajnos ma már sehol sincs nyoma.
Zolnay Lóránd nem marad munka nélkül. Két évre Kolozsvárra, az ország második legnagyobb zenés társulatához szerződik, ahol főszerepek is várják. 1894-ben – immáron Reich és Vécsey báró távozása után – kerül vissza az Operába, hogy aztán egészen 1925-ös nyugdíjazásáig az intézmény egyik legmegbecsültebb tagja maradjon. Olyan művész, aki nemcsak kollégái szószólója volt, hanem – miután másodállásban tizennyolc évig dolgozott egy ügyvédi irodában – jogi tanácsokkal segítette a munkájukat, egy kenyérgondokkal és sztrájkokkal tarkított időszakban.
Zolnay Lóránd ön-karikatúrája az Operaház énekkari művészeiről készített humoros albumából
Reich Gyula elbocsájtása után kevéssé izgalmas állást kap: a Pénzügyminisztérium Járadékosztályán lesz számvizsgáló, valamint póttag a Nemzeti Színház Nyugdíjintézetében. Végül 1899 novemberében, negyvenhat évesen valóban nősülésre adja a fejét. Hajadon választottja, Molnár Vilma alig négy évvel fiatalabb nála. A házaspárnak azonban csak rövid boldogság adatik: Reich öt héttel az esküvő után meghal, a halotti anyakönyvi bejegyzés szerint a szíve ölte meg. „Reich Gyula mint gazdasági főnök kiváló érdemeket szerzett, mégis Zichy Géza egészen indokolatlanul fölmentette” – írja ekkor a laikus Pesti Hírlap.
Zolnay és Reich örökre magukkal vitték a rejtélyt, hogy miért is kellett 1891-ben egy énekkari művésznek ügyvéd előtt megalázó nyilatkozatot tenni arról, hogy idősebb kollégája nem molesztálta. Biztosra vehető azonban, hogy a színfalak mögött egy igen furcsa dráma zajlott le. Hogy valójában megtörtént-e a letagadott "fajtalanság", volt-e bárminemű mélyebb kapcsolat, netán tiltott szerelem a két férfi között, örökre kettejük titka marad.
