Furcsa otthonosságot érez a nyüzsgő, ezerarcú Berlinben a közép-európai vándor, amikor betéved a legendás Komische Operbe. Ennek oka, hogy az egykori Metropol-Theatert is a Fellner és Helmer cég tervezte, s az átépítések ellenére ugyanaz az érzet fogja el a látogatót, mint a Vígszínházban, a grazi operában, vagy a zágrábi Nemzeti Színházban. Ami azonban elsősorban megkülönbözteti a Komische Opert keletebbre fekvő testvéreitől, az a közönsége. Aki Berlinben világsztárokat vagy grandiózus előadásokat akar látni, nap, mint nap megteheti a Deutsche Operben vagy a Staatsoperben. Ez a teher sosem nyomta az 1947-ben Walter Felsenstein által alapított színházat (a közönségforgalmi területek egyetlen műalkotása a lépcsősor tetején figyelő rendező fejszobra). Ide az első perctől kezdve azok jártak, akik jó rendezéseket akartak látni egy összecsiszolt együttes előadásában. Mindez napjainkban – amikor Barrie Kosky vezetésével számos Év Operaháza és egyéb hasonló díjjal büszkélkedhetnek – sincs másképp. Különleges összetételű közönség, melybe gondosan összeöltözött uracsok éppúgy elférnek, mint az NDK pamutipar elnyűhetetlen remekeiben pompázó kisnyugdíjasok, vegyes összetételű német és migráns párok (a Komische Oper talán az egyetlen európai színház, ahol a székekbe szerelt feliratozón a török nyelv is kiválasztható…). A nézőket mégis estéről estére-eggyé forrasztja az az opéra comique-i nevetős-gyomorszájba vágós nyitottság, mely a második császárság óta a műfaj egyik specialitása. Aki a Komische Operbe vált jegyet, nem botránkozik meg semmin, hiszen tudja, hogy a szigorú feltételek mentén kiválogatott-kiérlelt produkciók magas szellemi nívója gyakran párosul tabudöntögetésekkel.
Január végén mutatták be az igazgató Anyegin rendezését. Napjaink legfelkapottabb operarendezőjéről nehéz lenne megmondani, van-e saját, felismerhető stílusa. Ami bizonyos, hogy ilyen magas piedesztálon állva nem enged, nem engedhet meg magának tévedést, gyenge, vagy félre sikerült produkciót. Ha megnézzük a Komische Operben futó három találomra kiválasztott előadását, A varázsfuvolát (mely tavasszal az Erkel Színházban is látható lesz), az egykori ősbemutató házába visszatért Bál a Savoyban-t és a mostani Anyegint, egyetlen kapocs lehet köztük: a mindig újra, látványosra való – mindhárom esetben sikeres – törekvés. Míg a Mozart-opera elsősorban vizuális orgia, az Ábrahám-operett a 30-as évek Berlinjének színes-szagos feltámasztása, addig az Anyegin egy leheletfinom előadásra sikeredett. Ebben nagy segítségére volt Rebecca Ringst egyszerre érzéki és mély, végtelenül egyszerű és mégis tökéletesen funkcionáló díszlete: egy dekoratív, naturalista park, forgószínpadra szerelt élethű zöld fűszőnyeggel. Mindezt blendeként tette idézőjelbe a fekete falakkal szűkített portál, melyre szigorúan a megfelelő lélektani pillanatokban a szereplők árnyképe vetül. A látványt erősíti Franck Evin pazar világítása, mely az erdőt minden napszakban élővé varázsolja. Klaus Bruns jelmezei Csajkovszkij korát idézik, miközben az ondolálatlan frizurák a ma felé tolták a történet időtlenségét.
Kossky magától értetődő természetességgel lép át a „modern-németes” kontra klasszikus operarendezés vélt dilemmáján. Gyönyörűséges színpadán nem tesz mást, minthogy elemzi-értelmezi szereplőinek sorsát, úgy, hogy végig fogja a kezüket és nem hagyja őket letérni az általa kitalált útról. A Tatjána – Anyegin – Olga – Lenszkij szerelmi négyszög középpontjában Tatjána áll, az érdektelen vidéki lány, akinek szerelme (vagy amit ő szerelemnek hisz) végül elpusztít mindet: a két fiú barátságát, a húga lovagját: magát a „költőt”, s végül Anyegint is. Az első fellángolásában csalódott kislány tehát nem a közönyös nagyvilági címszereplő áldozata, épp ellenkezőleg: a lavina elindítója ő maga.
Négyen ücsörögnek a semmiben, az erdő közepén, a két lány mellett Larina és Filipjevna éppen lekvárt raknak el télire. Kossky ezt a Három nővér szamovárjához méltó jelképet – a fanyar-édes orosz piros-gyümölcsökből főzött lekvárt, mely a hideg téli napokon is felidézi az elmúlt nyár emlékét, s melyet pajkosan lehet együtt nassolni – végigviszi a darabon. A rendező az aratókat úri piknikezőkre cseréli, mintha egy korabeli zsánerkép elevenedne meg, egy gondtalan páros tollaslabdázik. Larinától örökölhette Tatjána az ábrándos természetét, Filipjevna sokkal vérmesebb alkat, ő gyötrődik igazán vidéken, s menne a városba bármelyik úrral. Az érkező két fiú közül Lenszkij a lángolóbb, Anyegin tökéletes felesleges ember, üresen csetlik-botlik a környezetben. Már az első perctől kezdve Olga izgatja mindkettőjüket, a számára „kiosztott” Tatjánával semmit sem tud kezdeni. A lányban azonban a nyári éjjen dolgozni kezdenek a hormonok és a szemünk láttára válik nővé. Önálló gondolatok híján könyve összeválogatott és kitépett lapjait küldi el Anyeginnek – abba a lekvárosüvegbe rejtve, melyet korábban együtt kóstolgattak. Filipjevna nem ostoba vénasszony, bosszút áll a lányon, mert este nem árulta el a titkát, addig kínozza, amíg Tatjána kénytelen megnevezni vágya tárgyát. Semmi csodálkozni való nincs azon, hogy ezt a lányt az a férfi elutasítja. Van mégis egy pillanat, amikor Anyegin nem azzal van elfoglalva, hogy a reggeli legyeket elhajtsa, hanem mindketten megsajnálják őt saját üressége miatt. De erre nem épülhet semmi. Este nagy garden party a névnapi ünnepély, amikor a barátok egymásnak esnek, szerencsétlen Tatjánáról mindenki megfeledkezik, egyedül marad a tortájával. Lenszkij – valóban mi mást tehetne? – egyre részegebben siratja önmagát. A késve érkező Anyegin is alig áll a lábán. A végzetes lövés eldördül, Tatjána csak ekkor döbben rá, mit okozott a levélkéje.
Kossky csak egyetlen helyen, az 5. kép után húz cezúrát, ezzel a wagneri hosszúságú első résznek szép kerek ívet adva. A kert közepén pazarul berendezett hófehér szalon. Idejár az úri társaság vizitálni. Gremin herceg nem hadban csonkolt aggastyán, hanem enervált bölcs arisztokrata, némi gyagilevi beütéssel. Tisztában van azzal, hogy a szép felesége sohasem szerette, de talán nem is igényelte. A lerongyolódott Anyeginben először támadnak érzelmek a vörös ruhás dáma láttán. A közzenére – oh az a brechti elidegenítés – a díszítők széthordják a palotát, ismét az erdőben vagyunk. Tatjána még a lekvárosüveget is megtalálja, s az egykori üzenetét gúnyosan vágja Anyagin arcába. Aztán egyetlen pillanatra valódi szerelem támad benne a vergődő férfi láttán. Magához öleli a férfi elhagyott kabátját, magába szívja az illatát, aztán elrohan a szakadó esőben.
A Komische Oper énekesei nem hang virtuózok, inkább gondosan összeválogatott valódi énekes-színészek, akik prózai kollégáikat meghazudtoló alakításokban élvezik ki szakmájukat. A Drezdából szerződtetett Nadja Mchantaf győzi hanggal Tatjána szólamát, gondosan megformált áriájában valóságos metamorfózison megy át, s végig megpróbálja elfogadhatóvá tenni a tragédiát okozó lány érzelmeit. Günter Papendell magvas baritonján szépen szól a címszerep, a német bariton azon kevesek közé tartozik, akik a tartásukat, járásukat is a szerep karakteréhez igazítják. Aleš Briscein egy focista érzékenységével alakította Lenszkijt. Az egyetlen orosz, Margarita Nekrasova igazi földszagú asszonyt varázsolt Filipjevnából. Áriájából nem derül ki, hogy Önay Köse érdektelen basszista, vagy csak ezt játszotta. Két szereplő kivételével senki sem változott a tíz hónappal korábbi premierhez képest. A Komische Oper mindig is együttes kultúrájáról volt híres. Napjainkban több mint csoda, hogy egy európai fővárosban egy éven belül több mint egy tucatszor azonos csapat játszhat el időről időre egy operát. Ez az érzékeny biztonság éppúgy meghatározta az előadást, mint a színház énekkara, akikből egyfajta csodálatos magabiztos erő árad, csillog a szemük, nem véletlenül nyerték el nemrég az Opernwelt Év Énekkara díját. A Nánási Henrik által vezényelt zenekar néhány nagyon erős pillanattal segítette az előadást.
