Caruso

Az Innsbrucker Festwochen der Alten Musik elnevezésű régizenei fesztivált 1976 óta rendezik meg nyaranta a pazar fekvésű tiroli városban. A szervezők igyekeznek ilyenkor minél több helyszínt – templomokat, kastélyokat stb. – megnyitni a közönség előtt. De a fesztiválok lelkét a helyszínek mellett a közönség adja. Az Alpok völgykatlanjában elterülő festői Innsbruck földrajzilag két nagy nyári fesztiválváros, Verona és Salzburg között terül el – ám éppenúgy nélkülözi az előbbi felhőtlen olasz népünnepély jellegét, mint a másik már-már kínos sznobságát. A Festwochen báját éppen az adja meg, hogy hiába adnak ott nyaranta találkozót a régizene világszerte magasan jegyzett nagyságai, a rendezvény máig megőrizte kisvárosi báját. Nem sikk megjelenni és pezsgős szelfikkel bombázni az internetet, a nézőtéren egymásnak átintegető helyi nobilitásokon kívül „csak” azok jönnek el a koncertekre és az előadásokra, akik valóban tudják, mire kíváncsiak.

Jelenet az I. felvonásból - Fotó: ©  APA/Innsbrucker Festwochen der Alte Musik/Birgit Gufler

„Én nem akartam ezt a háborút, nincs hozzá semmi közöm” – jelentette ki a közel nyolcvan éves Richard Strauss, amikor 1943-ban a garmischi Gauleiter felszólította őt, hogy tizenkilenc szobájából néhányat bocsásson a sebesültek és kibombázottak rendelkezésére. A zeneszerző elutasítása – valójában teljes érdektelensége – gyorsan Hitler fülébe jutott, aki érthető haragra lobbant a védett művésze iránt. Pedig az idős mester valószínűleg tényleg nem fogta már fel a maga teljességében, mi is zajlik a világban, „csupán” akkor kezdett derengeni számára valami, amikor élete és sikerei három fő helyszíne, a müncheni, a bécsi, végül pedig a drezdai operaház a bombák martaléka lett. Ám a milliók helyett ekkor is elsősorban önmagát sajnálta. Strauss ugyan nem merült el nyakig a náci árban, de azért jóval a szeméremvonal felett úszott a barna lében.

Jelenet az operából - Fotó: © Wilfried Hösl

Az operaigazgatók előtt tornyosuló egyre riasztóbb feladatok közül az egyik legakutabb az ifjúságnevelés. A picikkel többé-kevésbé minden színház foglalkozik már, a valódi nehézség a kiskamaszok megfogása és megtartása. Míg gimnazistákat már jobb eséllyel lehet elvinni egy-egy tisztességesen előkészített „felnőtt” előadásra, addig manapság az opera műfaján keresztül szólni a 8–14 éves korosztályhoz szinte lehetetlen feladat. Az évad végén mégis erre tett kísérletet a Bayerische Theaterakademie August Everding, amikor bemutatták a kortárs német zeneszerzőnő, Iris ter Schiphorst Die Gänsemagd, azaz A libapásztorlány című 2009-es gyerekoperáját.

Elmar Hauser - Fotó: © Jean-Marc Turmes

Nagyjából a bécsi kongresszus idejére tehető a dal műfajának szárba szökkenése, nyilvánvalóan nem függetlenül a polgári szalonélet, a biedermeier virágkorától. Az 1800-as évek lakásainak meghatározó bútordarabja lett a zongora, s a neveltetés (olykor igen gyötrelmes) részét képezte, hogy a hangszert meg is tudják szólaltatni. A háziasszonyok és úrfik pedig a „kellemes kis hangjukon” inkább énekelték az egyszerűbb – ugyanakkor könnyebb és mélyebb zenei kifejezésre módot adó – dalokat, mint a nagyobb technikai tudást igénylő operaáriákat. A 20. században aztán a II. világháború nemcsak a polgári létformára és a zongorák millióira, hanem a dalkultúrára is drasztikus csapást mért.

Tavaly nyáron egy zeneileg nehezen felülmúlható Trisztán és Izolda-premierrel köszönt el Münchentől a Bayerische Staatsopert tizenkét éven keresztül meglehetős sikerrel vezető Nikolaus Bachler. Az új vezetés – Serge Dorny intendáns és Vladimir Jurowski főzeneigazgató – kissé szokatlan módon első évadjuk premierjeit nem a törzsrepertoárból válogatták össze, hanem szinte kizárólag csemegékkel ékesítették a bajor operaház műsorát (Sosztakovics: Orr, Lehár: Giuditta, Janácek: A ravasz rókácska, Britten: Peter Grimes, Berlioz: Trójaiak, Penderecki: A loudoni ördögök, Richard Strauss: Capriccio). Bátor tervek, különösen az aktuális vírushelyzet, illetve a járvány következményeinek tükrében. Münchenben – bár nem kötelező, csupán ajánlott – a közönség 80%-a ma is maszkban ül be az előadásokra.

Jelenet a II. felvonásból - Fotó: © Wilfried Hösl

Tanulságos végignézni a nürnbergi Staatstheater éves opera-repertoárját. A városi fenntartású színház valószínűleg nem tartozik Németország tizenöt legjobb operaházához. A most befejeződött szezonban nyolc premiert tartottak (Carmen, Vivaldi: Bajazet, Zimmermann: Weisse Rose, Shaiman: Hairspray, A rózsalovag, Szerelmi bájital, Peter Grimes, valamint koncertszerűen a Pelléas és Mélisande). Két operettet és egy gyerekelőadást (Künneke: Der Vetter aus Dingsda, Sullivan: The Pirates of Penzance; Ruszalka) pedig át tudtak menteni a tavalyi évadból. Változatos repertoárjukon ritkaság és közönségkedvenc, preklasszikus és modern, kamaraopera és musical egyaránt megtalálható. Hála a jól működő bérleti rendszerüknek, például Britten-művéből öt hét alatt tíz előadást tudtak játszani.

Peter Grimes: Peter Marsch - Fotó: © Ludwig Olah

Érdemes elgondolkozni azon, hogy a 20. század második feléből – a korábbiakhoz képest, és a bő termés ellenére milyen kevés operának sikerült megkapaszkodni a színházak repertoárján. Ha végiglapozzok Csehy Zoltán – nem eléggé értékelt – (Poszt)modern operakalauzát, ismeretlen szerzők és sosem hallott címek sorával szembesülünk. A gyors feledés vagy a feltámadás hiánya az lehet, hogy míg az operaházak rendre (és jogosan!) kötelességüknek érzik, hogy időről-időre új műveket rendeljenek és ősbemutatókat tartsanak – így támogatva a kortárs zeneszerzőket, de az élő operakultúrát is –, addig a komponisták zenei nyelve mindjobban elszakadt nemcsak a közönség ízlésétől, hanem a számukra befogadható-megérthető zenétől is.

Odüsszeusz: Iain MacNeil - Fotó: © Barbara Auermüller

Giacomo Puccini volt az a zeneszerző, akinek operáit legtovább „tiszteletben tartották” a rendezők. Amíg a Wagner- vagy a Mozart-opusokat már évtizedek óta szabadon értelmezték, a Tosca vagy A Nyugat lánya helyszínét, történésének idejét és cselekményét jóval ritkábban bolygatták. Mára ez a fal is leomlott, s az egyszeri operabarátok a Puccini-produkciókon is felháborodhatnak, hirdetvén vélt igazságukat: a szerző nem így gondolta.

A köpeny - Željko Lučić és Elza van den Heever - Fotó: © Barbara Auermüller

„Az öröm és bánat hamarosan véget ér,
ezek engem a sírba nem kísérnek!
Hantomnál nem ont senki könnyet,
csontjaim fölé nem teszek fejfát!”

Az egykor Párizs-szerte csodált Violetta Valéry tűnődött eképp halálos ágyán a világ múlandóságán. Lassan két hete, június 30-án volt Mikó András születésének centenáriuma, ám a jeles esemény úgy múlt el a hazai kulturális közéletben, hogy egy operaházi facebook poszton kívül egyetlen emlékező sor sem jelent meg arról az alkotóról-nevelőről, akiről nyugodtan leírható a „korszakos” jelző. Hová tűnt hát a kulturális újságírói gondosság, a mesterüknek oly sokat köszönhető tanítványok hűsége, a közönség szeretete, és a Farkasréten 1998-ban megfogadott „sosem felejtünk”!?

Giacomo Meyerbeer hatalmas lélegzetvételű műveit azok az operaházak tűzik műsorukra, amelyek komolyan veszik önmagukat, hiszen egy-egy nagyopera színpadra állítása olyan előkészületeket, műszaki és előadói apparátust, valamint betanulást igényel, amit csak kevés együttes engedhet meg magának. Ezeknél a produkcióknál nem lehet „alibizni”, úgy csinálni, „mintha”, a szereposztás összegondolásától az utolsó simításokig mindent kézben kell tartani, különben értelmét veszti az egész építmény, az előadás pedig az unalom mocsarába hullik.

A III. felvonás fináléja - Fotó: © Baus