Nagyjából a bécsi kongresszus idejére tehető a dal műfajának szárba szökkenése, nyilvánvalóan nem függetlenül a polgári szalonélet, a biedermeier virágkorától. Az 1800-as évek lakásainak meghatározó bútordarabja lett a zongora, s a neveltetés (olykor igen gyötrelmes) részét képezte, hogy a hangszert meg is tudják szólaltatni. A háziasszonyok és úrfik pedig a „kellemes kis hangjukon” inkább énekelték az egyszerűbb – ugyanakkor könnyebb és mélyebb zenei kifejezésre módot adó – dalokat, mint a nagyobb technikai tudást igénylő operaáriákat. A 20. században aztán a II. világháború nemcsak a polgári létformára és a zongorák millióira, hanem a dalkultúrára is drasztikus csapást mért.
Míg az 1930-as években a koncerttermek műsorán még majd’ minden héten szerepeltek dalestek, ezek száma – a közönségigénnyel egyenes arányban – idővel jelentősen lecsökkent. Mára kizárólag húzónevekkel és/vagy közkedvelt műsorral lehet tapintható számú nézőt bevonzani egy-egy Liederabendre. Összességében hálásnak kell lenni azoknak a színházaknak, amelyek még vállalják a kockázatot és koncentrált dal-programra szerződtetik a sztárokat, nem pedig könnyedebb áriaestre. A Müncheni Operafesztivál nem árult (nem is árulhat) zsákbamacskát, amikor július 18-ra meghirdette a Prinzregententheaterben Schubert Téli utazását Ian Bostridge és Antonio Pappano közreműködésével.
Dietrich Fischer-Dieskauon kívül aligha született énekes az elmúlt kétszáz évben, aki többet foglalkozott volna a Winterreisével az angol tenornál. Lassan három évtizede, 1993-ban ugyanezzel mutatkozott be nyilvánosan a Wigmore Hallban, s azóta nemcsak két CD-t és egy filmet készített belőle, hanem többszáz oldalas könyvében is e dalokat elemezte. Ha ehhez még hozzávesszük azt az évi öt-tíz koncertet, melyeken előadhatta a Téli utazást, elképesztő előadásszámot kapunk. Bostridge mára úgyszólván eggyé vált a dalciklussal, megszólaltatása bizonyos szempontból szinte napi rutin lehet számára.
A tenorista idejekorán felmérte, hogy ha nem lehet belőle Pavarotti, akkor „anti-Pavarotti”-vá kell válnia. Ha nem árad a testből a voce, nem szárnyal a „Vincero!”, más megoldásokat, repertoárt kell (ki)találnia magának. Márpedig az angol művészre már a debütálásakor ráaggatták az intelligens jelzőt (ami persze a nagy hang nélkül való éneklés szinonimája is lehet). Bostridge útja valóban nem szokványos: történészként diplomázott Cambridge-ben, különleges hangját maga képezgette, tehát „kívülről jött ember”. Civil. Igen későn, harminc évesen módosított pályát. S ő mindezekből erényt kovácsolt. „Lila köd” híján pontosan érzi, mit szabad elénekelnie és mit nem illetve, hogy mennyivel inkább a koncertpódium az otthona, mint a színpad, ahol jó, ha egy tucat – különleges és gondosan válogatott – szerepet alakított. Csak remélni lehet, hogy ezeket még ki fogja bővíteni Peter Grimes-szal vagy a Billy Budd Vere kapitányával, melyek értelmezésében új dimenziókat tudna nyitni.
Az egyedi hangszínt és a kiművelt énektechnikát megkoronázza a „Bostridge-jelenség”. Az angol tenorista ugyanis – korunk énekeseinek tucatjaival szemben – nagyon markáns karakter: valószínűtlenül magas, hosszú végtagokkal, összetéveszthetetlen, elgyötörtnek ható arckifejezéssel. Nem sztár alkat, hanem olyan figura, aki mindenképpen hatással van a környezetére.
Az élete javát elmegyógyintézetben töltő idősebb Karinthy-fiú, Gábor nevezte ördöggörcsnek azt az önmarcangoló jelenséget, amely meggátolta, hogy azzá legyen, amire hivatott volt: jelentős költővé (unokaöccse, Karinthy Márton is ezt a furcsa szót választotta kétkötetes családtörténete címéül). A kifejezés Ian Bostridge színpadi teljesítményére is tökéletesen helytálló. Ugyanis amit a tenor a pódiumon produkál, szétfeszíti a daléneklés hagyományos kereteit. Olykor fuldoklóként kapaszkodik a zongorába, máskor szinte elmenekül a közeléből, időnként teljesen elmerül a saját pszichéjébe, de előfordul, hogy „belemászik” a kísérője vagy a közönség aurájába, miközben karjainak minden mozdulata külön hangsúlyra tesz szert. Mindez nem valamiféle megkoreografált balett, és nem is csak az éneklést elősegítő gimnasztika.
Az egész Bostridge-jelenség olyan, mintha a hetven perces dalciklus alatt egy bezárt lélek a színpadi fény hatására megnyílna. Van ebben valami nagyon intim, szinte voyeur-érzés: a börtöncella kukucskálóablakán lesheti így az őr az elítéltet. Mintha a tenor egy médium lenne, akit a Schubertiada alatt meg lehet figyelni. A művészek nagy része számára élmény az éneklés, a szárnyaló hangadás, az érzelem közvetítése. Bostridge-nál épp fordítva van: neki láthatóan gyötrelmet okoz. Olybá tűnik, ez a kín nyitja meg művészete kapuit. S talán ilyenkor a disszertációjában szereplő boszorkányok is valahol ott röpködnek körülötte.
Szinte természetes, hogy az énekes és Schubert mélyenszántó dalai között egészen különleges kapcsolat alakult ki az elmúlt évtizedek alatt. Bostridge mára elszakadt a szöveg és a hangok értelmezésétől, túl van ezen is. Már nem a dalokról mesél, hanem a személyes kapcsolatáról azokkal.
Mindezek felett nem lehet elhallgatni, hogy az ötvennyolc éves művész korábban sem hatalmas hangja mára kopásnak indult. Még erős kontroll alatt tartja a hangképzését, de, hogy ez az egyedi egyenes hangadás a helyén maradjon, egyre több munkát igényel. Vélhetően ennek a munkának az az ára, hogy mostanra éppen a hang egyedi színe, misztikus szépsége esett áldozatul, és az egykorinál egy jóval szürkébb massza szól.
A különleges szeánsznak volt egy másik főszereplője is, Sir Antonio Pappano, a Royal Opera House főzeneigazgatója. A kiváló brit karmester még azok közé a dirigensek közé tartozik, akik nem a hiperszexi fellépésüknek köszönhetik karrierjüket, hanem korrepetitorként lépésről-lépésre jutottak a csúcsra. Az estén nem volt egyértelműen Bostridge zongorakísérője, sőt, mintha egészen más történetben lett volna, mint az énekes. Pappano ugyanis nem Schubert dalait játszotta a szó hagyományos értelmében és értelmezésében, helyette egy elképesztő impresszionista kifestőkönyv ezer árnyalatát szabadította fel a zongorából. Így a Prinzregententheatert zsúfolásig megtöltő igényes müncheni közönség tulajdonképpen két Téli utazást is kapott egyetlen jegy áráért.
