Száz évvel ezelőtt, 1912. április 22-én született az általunk megismerhető világ talán legcsodálatosabb altja, Kathleen Ferrier. Ha valakire igaz, hogy egyedi és ismételhetetlen a művészete, rá nyugodt szívvel mondhatjuk. Különös tünemény volt az énekművészet egén. Rövid életrajza nem bővelkedik izgalmas fordulatokban, sőt.
Egy észak-angol városban született, egy tanár lányaként. Hogy pénzt keressen, már tizennégy éves korában dolgozni kezdett, telefonközpontos lett. Szigorú édesanyja ragaszkodott – jó polgári szokásként – a zongoraleckékhez, s Kathleen tizenhét éves korára már amatőrként koncertezett. Korán férjhez ment, de a házassága nem sikerült. Mint később írta egyvalamiért volt hálás az urának, amikor 1937-ben a Carlisle Festival előtt egy pennyben fogadtak, hogy az asszony nem mert fellépni rajta. Kathleen megnyerte a fogadást, mert nem csak zongoristaként mutatkozott be, hanem egy angol dalt is elénekelt. Ettől kezdve lépett fel hivatásos énekesnőként is kisebb helyeken. Furcsa módon a hangját is csak ezután kezdte el képeztetni. 1942-ben költözött Londonba, hátha ott felfigyelnek rá. Első koncertjén a Nemzeti Galériában, ahol német szerzők dalait énekelte, Roy Henderson is hallotta, s pártfogásába vette az asszonyt. A híres angol bariton később azt állította, hogy Ferrier hangja már ekkor is csodálatos volt csak egy kicsit kellett csiszolni rajta. Oratórium szólistaként 1943-ban mutatkozott be a Westminster Apátságban Händel Messiásának alt-szólójában. A közönség soraiban ott ült egy fiatal angol zeneszerző is, Benjamin Britten. Nem feledkezett meg az énekesnőről, számára komponálta a Lukrécia meggyalázása című operájának címszerepét, melyet mát a háború után mutattak be a Glydebourne-i Fesztiválon. A következő nyáron egy másik azóta híressé vált fesztivál kezdte meg működését, az Edinburgh-i. Ferrier itt a Bécsi Filharmonikusokkal léphetett fel, Bruno Walter vezényletével. Mahler Dal a földről című művét adták, s az idős karmester beleszeretett az énekesnő hangjában. Sorra hívta meg őt az akkoriban szinte ismeretlen Mahler műveinek megszólaltatására, szerte Európába és Amerikába, lemezre is vele rögzítette a Dalt és a Gyermekgyászdalokat, sőt szólókoncertjein zongorakísérőként is fellépett az énekesnővel. Ferrier repertoárján ugyanis azonos arányban voltak megtalálhatók az oratóriumok, Mahler szimfonikus dalai, a német és az angol dalok, ugyanis szülőföldje rég elfeledett énekeit is szívesen adta elő. Szárnyalt a karrier – gondolhatnánk, de 1952-ben mellrákot diagnosztizáltak a negyven éves asszonynál. Műtét és némi kihagyás után a Covent Gardenben áll újra a közönsége elé, Gluck Orfeuszát énekelte. A betegség erősebbnek bizonyult és 1953 októberében diadalmaskodott a test fölött. Halála előtt napra pontosan egy évvel rögzített egy Bach - Handel albumot. Tudnia kellett, hogy mennyire esélytelen a gyógyulás. A hivatásába menekült, úgy énekelt, mint aki tudja, hogy ezekkel az áriákkal nyomot hagyhat maga után. Sikerült.
Száztíz évvel ezelőtt, 1902 áprilisában a Magyar Királyi Operaház és a Nemzeti Színház jótékonysági előadást rendezett az Újságírók Segítő Egyesülete javára. Mai szemmel nézve egészen furcsa összeállítású műsor volt. A Rienzi nyitánya után egy Selby nevű angol komponista Borúra derű című műve következett Takáts Mihály és Payer Margit közreműködésével. A bábjáték egy időjós házikóban játszódik, ahol a szerelmespár sosem tud egymással beszélgetni, hiszen vagy jó, vagy rossz idő van, egyszerre sosincsenek a házban. Vagy azon kívül. Ezután következett egy francia színdarab A telefonnál címmel. „A brutális hatású, idegrázó darab közben sokan a folyosóra menekültek; de a benmaradtak zajos elismeréssel adóztak az előadóknak…” – írja a Hazánk kritikusa. Ezután Suppé Szép Galathea című operettje következett Krammer Terézzel a címszerepben, végül Delibes A király mondta című operettjének néhány táncát adta elő Vera Mozzotova és Mihail Obukov. Az est után a Magyar Hírlapban az alábbi nyílt levél jelent meg:
Amikor ma este felmegy a bécsi Staatsoper függönye a világ talán legszebb Rózsalovag produkciójának előadásán, a Tábornagyné ágyából hosszabb kihagyás után ismét Elina Garanca fog kikászálódni. A világhírű mezzoszoprán szeptember végén szülte meg első kislányát, azóta csak kisebb koncerteket adott, az operaszínpadra április 15-én tér vissza.
Néhány hete, amikor Seidl Antal életét kutattam, egy furcsa operacímre lettem figyelmes a New York-i Metropolitan egykori műsorában: Il Vassallo di Szigeth, azaz Sziget vazullusa. Antonio Smareglia műve az 1890. december 12-ei premiert követően három további előadást ért meg Amerikában. Ki lehetett az olasz nevű zeneszerző és miért írt a cím alapján vélhetően magyar témájú operát – vetődnek fel azonnal az izgalmas kérdések. Egy kezünkön meg lehet számolni, hány teljes magyar zenedráma csendül fel a Metropolitanben, Goldmark és Bartók művei. Smareglia nevének hangzása ellenére nem vallotta magát olasznak. Pulában született 1854-ben, olasz apa és dalmát anya gyerekeként. Igazi monarchiabeli vérkeveredés, mint oly sokaknál ebben a korban. Ahogy származását, zenéjét sem lehet egyértelműen besorolni. Többféle stílussal kísérletezett a veristától a poszt-wagneriig, de saját hangját igazán sohasem találta meg. „Trieszti iskola”, mondták rá később, ezzel érzékeltetve a Monarchia háromnyelvű kikötőjének meghatározhatatlanságát.
Amikor Párizsban járok és marad egy kis időm, igyekszem eljutni az egyedi hangulatú temetőbe. Nem a Pére Lachaise nyüzsgő turistalátványosságait keresem, hanem a Montmartre tövében megbúvó kisebb sírkertet. Sok nagyság nyugszik itt is, számos zeneszerző, tudós mellett meglepő módon Nizsinszkij is. Van ott egy sír, mellyen több mint másfél évszázada mindig van virág. Nem művész vagy gondolkodó pihen a kőlapok alatt, hanem egy kurtizán, név szerint Marie Duplessis. Semmit se mond a hölgy neve? Talán a Marguerite Gautier, ahogyan ifjabb Alexandre Dumas átkeresztelte egykori szerelmesét regényében, ismerősebben cseng. Piave és Verdi valamiért nem elégedett meg ezzel a változattal, így lett belőle Violetta Valery, a Traviata.
A többi jelentős dalszínházhoz hasonlósan a bécsi Staatsoper is meghirdette jövő évi szezonját. Domonique Meyer úr nyugodt szívvel állíthatta össze a programot, hiszen az osztrák kultúrkormányzat látszólag elégedett azzal az irányvonallal, amit képvisel, s nemrég 2020-ig meghosszabbították igazgatói mandátumát.
Rolf Liebermann első hamburgi operaigazgatósága (1959 – 1973) legendás korszakot jelent a 20. századi operatörténetben. Ez idő alatt nem kevesebb, mint huszonnégy operát rendelt zeneszerző kortársaitól, melyek közül nem egy ma is felbukkan a színházak repertoárján. A svájci komponista-direktor igen büszke volt az általa kinevelt közönségre is, akik meg tudták ítélni (de el is tudták ítélni) a bemutatásra került művek értékét. A lengyel Krzysztof Penderecki A hirosimai áldozatoknak című elégiájával, majd az 1966-os Lukács passiójával robbant bele a nyugati világ zenei köztudatába. A jó szimatú Liebermann egészestés operát rendelt tőle Hamburg számára. Penderecki maga készítette a librettót Aldous Huxley A loudoni ördögök című műve nyomán (magyarul ötvenkilenc éves késéssel jelent meg a Loudon ördögei, Cartaphilus, 2011). Az opera ősbemutatója 1969. június 20-án zajlott Hamburgban – és ragyogó szereposztás (Tatiana Troyanos, Andrzej Hiolski, Bernard Ladysz, Hans Sotin) ellenére akkorát bukott, hogy a próbafolyamat alatt végig jelenlévő szerző a negyedik előadás után letiltotta operáját.
Ha azt kérdezem, ki volt az első külföldön is híressé vált magyar karmester, viszonylag sokan tudják a választ: Richter János. De ha arra lennék kíváncsi, hogy ki hódította meg Amerikát is már nagyobb lenne a bizonytalanság. Élt ugyanis egy magyar dirigens, akiről teljesen elfelejtkeztünk itthon, noha a maga idejében igen híres muzsikus volt.
Első találkozásom Békés Andrással inkább egyoldalú megfigyelés, homályos emlék. Balatoni családi nyaralónkba érkezett valamikor délután egy szakállas és egy fehér hajú ember, mindketten hosszú nadrágban, pólóban, hogy nagybátyámmal valamit a fák árnyékában estig megbeszéljenek. A nyár közepén egy szelet pesti komolyság, ennyi...
Nagyon sajnálom, hogy nem ülhettem 2002 októberében a bécsi Staatsoper nézőterén a Simon Boccanegra házi főpróbáján Peter Stein rendező mellett. Kíváncsi lettem volna az arcára, mit szólt a legendás, nagynevű német rendező ahhoz, ami a szándékaiból a színpadon megvalósult. Vajon koncepciózusnak, vállalhatónak tartotta a látottakat? Méltónak a hírnevéhez? Mára nehéz a produkciót elemezni. Tíz év nagy idő – gondolhatnánk joggal, de nem sokkal a premier után láttam az előadást, s hála a kiváló bécsi játékmestereknek, semmit sem kopott azóta. Valószínűleg a bécsi Staatsopert tíz éve egy szörnyű megszorítási hullám érte el. Mással nem lehet magyarázni, hogy az opera öt díszlete közül, négy egymástól elütő stílust képvisel – kettő még stílust sem, mert nincs. Jóindulatúan arra gondol az ember, hogy körbejárták a díszletraktárt, és a fel nem használt elemekből hordtak össze levegős tereket. A tanácstermi jelentenél még sikeresnek mondható egy néhai Giocondából kölcsönvehetett festett foszladozó lepel, de Amelia teraszán a Pillangókisasszony építménye és Boccanegra szobájában az ORF-től lejmolt Star Treck falak az állóhely külhoni ifjúságát is hangos kacagásra késztették (díszlet: Stefan Mayer).