Két éve a németországi színházi körökben elterjedt, hogy Réthelyi Miklós frissen kinevezett Nemzeti Erőforrás Miniszter egyik első döntéseként egy háromsoros levélben megtiltotta Vass Lajosnak, az Operaház akkori főigazgatójának, hogy Kovalik Balázs művészeti vezető szerződését a 2010/11-es évadra meghosszabbítsa. Joachim Klement, a Staatstheater Braunschweig intendánsa a példátlan esetet meghallva, azonnal felkínált egy rendezési lehetőséget a magyar alkotónak. Noha Kovalik karrierje azóta szerencsésen alakult, mégis eleget tett az alsó-szász város meghívásának. Ha első pillantásra lebecsülnénk a kisvárosi zenei életet, érdemes tudatosítanunk, hogy a kétszázötvenezres lakosú Braunschweig színházában, a most felújított Figaro házassága mellett idén bemutatták a Turandotot, A varázsfuvolát, a Trisztán és Izoldát, a Luisa Millert, A sevillai borbélyt, Fibich Sárkáját, és az Eladott menyasszonyt. Tavalyról áthozták a Falstaffot, a Don Giovannit, A denevért és az Anna Frank naplóját (Grigori Frid). A gazdag választék mellett azt sem szabad elfelednünk, hogy ötven kilométeres körzetben Hannoveren kívül még négy-öt hasonló méretű színház kínálja előadásait az érdeklődőknek.
Amennyiben végigtekintünk Kovalik Balázs eddigi rendezői életművén, meg kell állapítanunk, hogy egyik legfontosabb munkája a 2006-os Tavaszi Fesztiválon bemutatott, majd 2007-ben felújított Mozart-maraton. A három Da Ponte-opera (Figaro házassága, Cosi fan tutte, Don Giovanni) először három egymást követő estén került színre, majd másfélórás szünetekkel sorban, egy nap alatt. A produkció egyéb érdemei mellett két dolog miatt is megkerülhetetlenné vált a magyar operatörténetben. Világviszonylatban is igen ritka, hogy egy alkotó szimultán rendezzen három egészestés dalművet. A másik különlegesség, hogy a három opera szinte mind a huszonöt szólistája valamilyen formában Kovalik-tanítvány volt. Egy évtized egykori zeneakadémiai növendékeinek jutalomjátéka és utolsó közös megmérettetése lett a Maraton. Egy új életerős, ha nem is egységes adottságú, de a 21. századi zenésszínházi igényekre felkészített generáció robbant be egyszerre a magyar zenei közéletbe.
A braunschweigi előadásban leginkább ennek a közösen elsajátított színházi gondolkodásnak és összjátéknak a hiánya tűnt fel, a pesti produkcióval szemben. A világ minden tájáról szerződtetett énekesgárda nem alakult át együttessé. Kovalik Figaro-koncepciója nem sokat változott az elmúlt évek alatt, - most is az énekesek egyéniségéből fejleszti ki a figurákat - csak a helyszínhez és a társulathoz igazította aprólékosan végiggondolt és kidolgozott Mozart-játékát. A Millenáris kettős lelátója által határolt játéktér helyett ezúttal egy kétoldalt székekkel körülvett hátsó fallal elzárt homokozó a helyszín, mely a nézőtérrel is összeköttetésben van (díszlet: Antal Csaba). A szereplők most is szinte végig jelen vannak, s amikor „hivatalosan” nincsenek színen, akkor is figyelik a játékot, s olykor rész vesznek benne. Az így megsokszorozott interakciós lehetőségek teszik kerekké a történetet. Már, ha megvannak hozzá a kellelőképpen motivált és mesélnivágyó előadók. Amennyiben nincsenek, furcsán felborul a darab egyensúlya. Braunschweigben női fronton tűnt nagyobbnak a hiány. A darab motorja elvben Susanna. Jekatyerina Kudriavcseva sokkal inkább emlékeztetett egy ermitázsbeli jegyszedő nőre, mint egy cserfes szobalányra. Így a történet elvesztette a valódi tétjét, hiszen Egérke kalandjai nem kötik le az embert órákon keresztül. A többszörös versenygyőztes orosz szoprán valószínűleg jobban érezné magát szenvelgő bel canto hősnőként. Még kellemetlenebb Rena Harms Grófnője. A fiatal amerikai művésznő, aki látszólag sok Audrey Hepburn filmet nézett végig kiskorában, ebben a szezonban kapott először nagyobb szerepeket, s látszólag minden eszközzel élni is kíván a lehetőségekkel. A nemes melankólia helyett egy kellemetlenül erőszakos asszonyt kapunk, aki alaposan rászolgál, hogy megcsalják. Almaviva grófot szép hangon, de kissé unalmasan énekli a török Orhan Yildiz, a budapesti Domingo verseny egyik győztese. Oleksandr Pushniak kedves bamba macit formált Figaróból. Négy ilyen főszereplő mellett a többiekre hárult a feladat, hogy megmozgassák a történetet. Az együttesből vokálisan kitűnt az etióp Sarah Ferede Cherubinóként. Rasztás rapperként lubickolt szerepében, őt alkatánál fogva nehéz elképzelni egyéb mezzo hősnők bőrében. Kisebb szerepekben a színház rutinos művészei léptek fel, pontosan tudva, hogyan kell a karakterszerepüket a közönség és saját örömükre kiszínezni. Sajnos egy Figaro előadás elvben nem róluk kellene, hogy szóljon. Mint ahogy a színpadon ülő dekoratív súgólányról sem. Mégis neki volt a legizgalmasabb kisugárzása.
A közös muzsikálást a legkevésbé sem segítette Alexander Joel karmester, aki hektikusan hajszolt tempóival egyedül azt tudta elérni, hogy a halálfélelmében fél szemmel állandóan rajta csüngő együttes húsz perccel az átlagosnál hamarabb fejezze be az előadást. Bizonyára van, akinek ez is eredmény.
A hátsó díszletfalon több sorban Walt Disney jellegzetes állatfiguráinak álarcai vannak felakasztva. Meredten nézik végig az alattuk zajló apró-cseprő emberi drámákat. Aztán a fináléban köpni kezdik magukból a vizet, a braunschweigi társulat tagjai pedig önfeledten mártóznak meg a rájuk zúduló lében. Ők tudják miért.
Fotó: Karl-Bernd Karwasz
További előadások és produkció adatlapja megtekintető itt.
