Néhány hete, amikor Seidl Antal életét kutattam, egy furcsa operacímre lettem figyelmes a New York-i Metropolitan egykori műsorában: Il Vassallo di Szigeth, azaz Sziget vazullusa. Antonio Smareglia műve az 1890. december 12-ei premiert követően három további előadást ért meg Amerikában. Ki lehetett az olasz nevű zeneszerző és miért írt a cím alapján vélhetően magyar témájú operát – vetődnek fel azonnal az izgalmas kérdések. Egy kezünkön meg lehet számolni, hány teljes magyar zenedráma csendül fel a Metropolitanben, Goldmark és Bartók művei. Smareglia nevének hangzása ellenére nem vallotta magát olasznak. Pulában született 1854-ben, olasz apa és dalmát anya gyerekeként. Igazi monarchiabeli vérkeveredés, mint oly sokaknál ebben a korban. Ahogy származását, zenéjét sem lehet egyértelműen besorolni. Többféle stílussal kísérletezett a veristától a poszt-wagneriig, de saját hangját igazán sohasem találta meg. „Trieszti iskola”, mondták rá később, ezzel érzékeltetve a Monarchia háromnyelvű kikötőjének meghatározhatatlanságát.
Noha a család műszaki pályára szánta, útja mégis a híres Milánói Konzervatóriumba vezetett, a kor zenei életének egyik fellegvárába. Az ígéretes szerző kora művei itt kerültek bemutatásra, első operájának, a Preziosának premierje a Teatro Dal Vermében zajlott le, majd Torinóban, Mantovában és Firenzében is bemutatták néhány év felforgás alatt. Fel kellett hogy figyeljenek az ígéretes szerzőre, hiszen következő műve, a Bianca de Cervia már a Scalában került bemutatásra, 1882-ben. Öt évvel később a velencei Fenice rendel tőle operát, 1889-ben pedig Richter János a Hofoper számára. A készülő zenedráma librettóját Francesco Poza írta és Luigi Illica, Puccini és Giordano későbbi alkotótársa, akinek ez volt élete első szövegkönyve. A Hofoper 1889. november 4-i bemutatója előtti főpróbáról így számol be a Vasárnapi Újság:
„A bécsi operaszínházban e hó 2-ikán tartottak főpróbát „A szigeti vazallus” czimű olasz operából, első előadása pedig péntekre, a király nevenapjára volt kitűzve. Az opera szerzője Smareglia, ki olasz színpadok számára már több sikerült dalművet irt. „A szigeti vazallus” színhelye Magyarország, hősei magyarok, és a zenében is van elég magyaros; legalább úgy mondják. … A zene hangszerelése és az ensemble olasz és franczia stílus, a solok és duettek tisztán magyar stílben vannak tartva. A szöveget Illica jónevü olasz drámaíró írta.”
A háromfelvonásos zenedráma sikeres volt, a rettegett Eduard Hanslick megdicsérte a hangszerelést, 1893-ig összesen tizenhárom előadást ért meg. Innen vette át a Metropolitan, majd több évtizedes szünet következett, míg 1930-ban megszólalt Pulában és Triesztben, egy évvel később pedig Rómában. Smareglia operáiból nagyon kevés felvétel létezik, ugyan cn-n kiadták a Sziget vazullusa nyitányát és a legjobbnak tartott részét, a magyar táncot. Kárpótlásként érdemes elmélyedni a darab mai szemmel nézve döbbenetesen vadromantikus cselekményében, melyet szintén a Vasárnapi Újság közölt annak idején:
„Rolf varázsló anyját Sziget ura egykor kegyetlenül megbántotta s Rolf ezért bosszút esküszik. De mivel Sziget hűbéres ura meghal, két megmaradt fián, Andoron és Miklóson, áll bosszút. Boszorkánymesterségével úgy intézi, hogy mind a két fiú ugyanabba a nőbe szeret, Naiába, egy szép dalmát leányba. Naia azonban szívét Andornak, az idősebbiknek adja. A darab igen hatásosan kezdődik. A szerelmes pár a templomba siet esküvőre, mikor Naia hirtelen összerogy, éppen mikor az oltár előtt az igen-t kellene elrebegnie. Menyegző helyett temetésre fordul a dolog s végtelen szomorúság közt kriptába fektetik a kedvest. De Naia nem halt meg; Rolf tanácsára Miklós altatószert adott neki, s most - mint Romeo Júliája, - a sírboltban magához tér. Egy embert lát koporsója mellett, Andornak nézi, s szerelemittasan veti magát karjai közé. De ez nem Andor, hanem az áruló Miklós volt. Mikor Naia tévedését látja, Andorhoz siet, de ez (Rolf tanácsára) eltaszítja a leányt, aki ezután öngyilkos lesz. Andor pedig Miklóst agyonüti. Rolf diadallal ki ált: „Anyám! Meg vagy bosszulva!”
Smareglia következő művét a Cornill Schutt című operáját a drezdai Hofoper is játszotta, legnépszerűbb opusa, a Nozze Istriane pedig még 1999-ben is szereplelt a trieszti Teatro Verdi repertoárját. A szerző későbbi élete kevésbé alakult szerencsésen. Műveinek még a másodvonalban sem sikerült gyökeret verni a színházak repertoárján. Az egyre jobban befelé forduló, viszonylag fiatalon megvakult, majd elfeledett zeneszerző 1929-ben hunyt el, hetvenöt éves korában.
Majdnem emléke is feledésbe merült, mígnem az 1990-es években szülővárosa felkarolta. Az egykori szülői házból múzeum lett, születésének százötvenedik évfordulójára pedig egy nagyon szép és tartalmas négynyelvű honlap ad tájékoztatást a szerzőről és műveiről. Elgondolkoztató a tény, hogy ha Pula városa méltó emléket tud állítani Antonio Smareglia nevű fiának, hogyan lehetséges, hogy itthon jóval fajsúlyosabb komponistákkal szemben sem tudunk törleszteni a sokévizedes adósságainkból.
