Amikor Párizsban járok és marad egy kis időm, igyekszem eljutni az egyedi hangulatú temetőbe. Nem a Pére Lachaise nyüzsgő turistalátványosságait keresem, hanem a Montmartre tövében megbúvó kisebb sírkertet. Sok nagyság nyugszik itt is, számos zeneszerző, tudós mellett meglepő módon Nizsinszkij is. Van ott egy sír, mellyen több mint másfél évszázada mindig van virág. Nem művész vagy gondolkodó pihen a kőlapok alatt, hanem egy kurtizán, név szerint Marie Duplessis. Semmit se mond a hölgy neve? Talán a Marguerite Gautier, ahogyan ifjabb Alexandre Dumas átkeresztelte egykori szerelmesét regényében, ismerősebben cseng. Piave és Verdi valamiért nem elégedett meg ezzel a változattal, így lett belőle Violetta Valery, a Traviata.
De ki is volt valójában Marie Duplessis? A kultúrtörténészeket régóta izgatta a lány, aki fél Párizst lázban tartotta, és szerencsénkre, mára gyakorlatilag minden fontosat tudunk róla. Egy normandiai faluban született, 1824. januárjában Alphonsine Plessis Rose néven. Apja, Martin erőszakos alkoholista volt, akitől a család időleges sikerrel tudott csak elszökni. Hogy pénzhez jusson, tízévesen egyik unokatestvérével koldultak az utcán. A gyorsan serdülő lány szépségét apja is észrevette, és eszébe jutott, hogyan lehetne a legjövedelmezőbben használni a tizenkét éves gyereket. Alphonsine egyre sűrűbben látogatott egy idős urat, akivel később össze is költözött. A hatóság valahogy megneszelte a kiskorúval folytatott tiltott románcot, a lánynak el kellet tűnnie. Erre a legjobb helynek akkoriban Párizs ígérkezett. 1839-ben érkezett meg Alphonsine a fővárosba, ahol távoli rokonai várták. Először egy élelmiszerboltban, majd sok sorstársához hasonlóan ő is egy mosodában, ezután varrólányként kezdett dolgozni (mint „kortársa”, Bohémélet Mimije). A szépséges lány gyakran volt ekkoriban éhes. Tizenkét évvel később Verdi Nestor Roqueplan-nak, a párizsi Opéra legendás intendánsnak mesélt készülő művéről. A direktornak eszébe jutott egy lány, aki egykor a Pont Neuf-ön almát rágcsált és vágyakozva nézte a krumplisütő standját. Roqueplan vett pár szemet Alphonsine-nak, aki még a papírt is lenyalta. Tizenhat évesen tudatosulhatott a varázsos mosolyú vékony fiatal lányban, hogy a férfiak esetenként hajlandóak némi pénzt is áldozni szépségéért. Először egy vendéglősnél lett „szobalány”, majd miután hamar szűkösnek bizonyultak a lehetőségei, táncolni kezdett. Egy ilyen este ismerkedett meg a dúsgazdag Guiche herceggel, aki nem csak lakást bérelt Alphonsine-nak, hanem olvasni is megtanítatta a nagyanyjával, mert ez a tudomány eddig kimaradt a lány életéből.
Új ajtók nyíltak ki előtte. Megérezte, hogy kemény munkával sokra viheti. A tánc mellett lovagolni tanult és egyre mohóbban olvasott. Mint Elisa Doolittle egyre könnyebben vegyült az úri társaságokban. Ekkor változtatta meg nevét, a Plessis elé biggyeszti a nemes hangzású „du” szócskát, valamint a Marie keresztnevet. Nestor Roqueplan döbbenten ismerte fel Guiche herceg karján az egykori almaevő lányt. Ám Marie nem állapodott meg a hercegnél, következő pártfogója egy gazdag pénzember lett. Mondjuk ki, az egykori varrólány kurtizán lett. A szót ma a pénzért éjszakai szolgáltatást nyújtókra szoktuk alkalmazni, de másfél évszázada jóval árnyaltabb volt a jelentése. A kurtizánok „szolgáltatásai” nem korlátozódtak az ágyra. Ahogy sikere és hírneve növekedett, megnyitotta a szalonját, kocsit és lovakat tartott, páholyt bérelt az Opérában. Szalonja egy időben Párizs egyik legnevesebbje volt, meghívást kapni oda dicsőség, politikusok és művészek - többek között Honoré de Balzac, Alfred de Musset és Théophile Gautier - gyűltek össze fogadónapjain. Perregauy vicomte, az aktuális pénzembere egészen magának akarta Marie-t, ezért vidékre költöztek. A fiú családja – ismerős momentum – nem nézte jó szemmel a komolyodó románcot a kurtizánnal, s amikor a vicomte adósságit Marie szerencsejátékon nyert pénzén törlesztik, elszakították őket egymástól. A lány visszatért Párizsba, újraindította szalonját, és egy életre kiábrándult a romantikus illúzióiból. Egy híres szalon életben tartásához sok pénz kell. Amikor épp fogytán volt, a lány elzálogosította hódolói ajándékait. Ekkoriban kezd el köhögni. A legjobb orvosokat hívatja, akik haladéktalanul egy német gyógyfürdőkúrát ajánlanak. Marie megérti a diagnózist, 1844 nyarán el is utazik. Ekkor találkozik a hetvenéves Gustav Stackelberg gróffal, aki ebben az évben veszítette el tuberkolózisban lányát, aki állítólag nagyon hasonlított Duplessis kisasszonyra. Mély barátság alakul ki a két magányos ember között. A gróf Párizsban gyönyörű lakást bérel Marie-nak, a Madeleline Boulvard-on. Az orvosok azt ajánlják, hogy a lakásban mindig legyen friss virág. Az élni vágyó beteg mindent megtesz a gyógyulásáért, a legdrágább csokrokat hozatja, gyakran kaméliából. Ekkoriban ismerkedett meg az ifjú Dumas-val, akivel 1844 szeptemberétől 1845 augusztusáig tartott szorosabb kapcsolatot. Egy este szörnyű köhögés rázta meg a lányt, aki visszavonult a hálószobájába. Az író utánament és megígértette vele, hogy felhagy eddigi életével. A momentum nem sokkal később szintén bekerült Dumas legismertebb regényébe. A fiatal író után egy zongoravirtuóz következett, Liszt Ferenc, aki egyik turnéjára is magával akarta vinni a lányt Konstatninápolyba. A komponista később, a „legtökéletesebb nőként emlékezett Marie-ra. Amikor a lány pénze fogytán, Perregaux-hoz fordul, aki még mindig imádja. Angliába szöknek és polgári házasságot kötnek, mely Franciaországban érvénytelen, de Marie-t nagyon boldoggá tette, hogy vicomte-né lett.
1846 nyarán ismét német gyógyfürdők enyhítik a kínjait. Mire visszatér Párizsba a hívei eltűntek, pénze nincs, a szerencsejáték és a zálogház segít ezúttal is. Egyre nehezebben tesz eleget társadalmi kötelezettségeinek, egy decemberi este elájul a színházban, úgy kell hazavinni. Ezt követően ágyban maradt, csak január tizenötödikén, a huszonharmadik születésnapján kelt fel pár órára, felvett a legszebb ruháját, de nem mozdult ki otthonról. A tüdőbaj a penicillin felfedezése előtt gyógyíthatatlan volt, Marie néhány héttel huszonharmadik születésnapja után, 1847. február 3-án elhunyt.
A társaság egykor ünnepelt dívája magányosan lehelte ki ifjú lelkét, egyedül egy Clotilde nevű lány maradt mellette. A kurtizánok élete igen költséges, egy beteg lányoknak pedig – társadalombiztosítás híján – senki sem fizet. Marie gyászszertartása a Madeleline templomban volt, nagy részvét mellett, majd néhányszáz tisztelője kísérte ki a párizsi Montmartre-i temetőbe. Holmiját szétkapkodták egy árverezésen, hogy hitelezőit kifizessék. A maradék pénzt nővére a Normandiában maradt Delphine kapta, aki kis boltot nyitott belőle. Állítólag jópár évvel később egy fiatalember állított be a falusi üzletbe és Marie képét akarta látni. Miután eltávozott, Delphine ráeszmélt, mennyire hasonlított az ifjú a húgára. Amikor meg akarta keresni, kiderült, hogy hamis címet adott meg.
Keveseknek jutott olyan sűrű és eseménydús élet jutott a mindössze huszonhárom évet élt Alphonsine Plessis Rose-nak. Egy csepp faluból Párizs irigyelt szépsége lett néhány év alatt, analfabétából kora egyik legműveltebb asszonya, egy öreg paraszt szeretőjéből vicomte-né. Hogy alakja ma is él és nem felejtődött el, mint sorstársai, Dumas-nak köszönthetjük, aki romantikus irodalom egyik legnépszerűbb alakjává varázsolta egykori szerelmét. Giuseppe Verdi Traviatáját egykor elutasította a közönség, ma már tudjuk, tévedtek, Violetta a közönség kedvence lett, ha van biztos kasszasiker, A tévedt nő története az.
