Caruso

Lassan két évtizede, hogy Velence híres operaháza, a Főnix, azaz a Teatro La Fenice III. megnyitotta kapuit. Elődje, az 1836-ban átadott, majd 1996-ban porig égett Fenice II. egykor az európai operaélet egyik fellegvára volt. A lángok tragikus pusztítása után a külcsínt sikerült ugyan gondosan és méltón visszaállítani, ám a belbecs, a szellem, az olasz operajátszás egykor fáklyaként világító lángja nem költözött vissza a rideg falak közé. Fájó, de az épület ma már elsősorban nem operaházként, hanem sokkal inkább turistalátványosságként funkcionál – s ezzel nem csak a „szép operaházak” tragikus jövőjét vetíti előre, hanem a napjainkra majdhogy totális érdektelenségbe fulladt olasz operajátszásnak is mementót állít.

Szende Ferencet, az Operaház kiváló baritonistáját Szilveszter éjszaka súlyos baleset érte. Szende a Szilveszter estét családjával és barátjával, Révész Marcell operaénekessel az Arany János utca 27. sz. alatti lakásában töltötte. A társaság az ebédlőben tartózkodott. Itt volt felállítva a karácsonyfa is, amelyre három csillagszórót erősítettek. Szende két csillagszórót meggyújtott, azután barátjával átvonult a szalonba, ahol zongorázni kezdett. Távollétében Szende felesége gyújtotta meg a harmadik csillagszórót. Egyszerre ijedten vették észre, hogy a száraz fenyőgally tüzet fogott. Csakhamar lángban állott az egész karácsonyfa.

Akad még operalátogató, aki emlékszik Hankiss Ilona nevére? Az átlagolvasónak jelent még valamit Hankiss Eleméré? Az ország egyik első szociológusa volt, a Magyar Televízió viharos igazgatója. Vajon hova tűnt többtucat munkája a könyvesboltok polcairól? Hankiss Ilona az ötödik e vezetéknévvel, aki tollat ragadott, s – talán nem illetlenség erről beszélni – vélhetően a világ egyik legidősebb elsőkönyves szerzője. Négyszáz oldalas munkájának kissé talányos címe: Az opera fény játékában – Pályasziklás, életsziklák, interjúk.

Aligha van opera Wagner és Muszorgszkij zenedrámái, valamint A varázsfuvolán kívül, mellyel annyit foglalkoztak volna a zenetudósok, mint Offenbach utolsó művével. Százötven éve folyik a Hoffmann meséi titkainak feltárása, s bár időről-időre megjelennek véglegesnek titulált kiadások, még mindig lappanghatnak könyvtárak és magángyűjtemények mélyén ismeretlen részletek. Legutóbb 2009-ben jelent meg az úgynevezett Keck–Kaye változat, mely a napjainkban ismert összes részt, hangszerelés- és szövegváltozatot tartalmazza, így – hiteles autográf híján – ennek alapján ma már minden színháznak módja van az új produkcióikhoz a saját, egyedi Hoffmann meséi verziójukat elkészíteni.

Jelenet a Hoffmann meséi párizsi ősbemutatójából

„Mókuskám, a tepsibe’ mindenkinek bal lábán van a szám” – állapította meg Varga András kissé rezignáltan élete utolsó riportjában, melyet meglepő módon egy könnyűzenei magazinnak, a Polipnak adott. Hogy kerül egy operaénekes a műfajilag igencsak távol eső lapba? A javíthatatlanul idealista veterán bariton ugyanis az 1980-es évek elején rockosíttatta kedvenc mozgalmai dalait, abban a reményben, hogy azok új formájukban megtalálják az utat az ifjúság szívéhez. Ha Varga feltámadna mostanában (amire ugye már csak hite szerint sem kerülhetne sor…), vélhetően igen szomorúan venné tudomásul, hogy halála után három évtizeddel munkásságára – melyet több évtizeden keresztül teljes szívvel és lélekkel, rendíthetetlen optimizmussal végzett – mennyire nem emlékszik, és nem is akar emlékezni senki sem. A művész egykori és relatív ismertségét negyedszázados operaénekesi karrierje lett volna hivatott biztosítani, ám ő sokkal inkább a kommunista agitátor és békeharcos szerepében szeretett tündökölni, és eljutni milliókhoz.

Bármennyire hihetetlen, 80. születésnapját ünnepli ma Dózsa Imre. Generációjának egyik legsikeresebb táncművésze. Az igazgató, aki az Állami Balett Intézetet Magyar Táncművészeti Főiskolává nemesítette. A ragyogó művészeket nevelő mester. Minden megkapható kitűntetés és díj birtokosa. A közel 60 éve boldog férj; apa, nagyapa. Makulátlan karrier, példás életmű áll a szálfatermetű elegáns úr mögött.

Dózsa Imre A próba című rock-balett Jézusaként

A rendezői színház olyan, mint a covid elleni oltás. Lehet benne hinni, de el is lehet utasítani. Előfordulhat, hogy valakinek hányingere lesz tőle, esetleg be is lázasodik, de hosszútávon mégiscsak pozitív hatást fejt ki. Hogy mennyire nem „modern” jelenségről van szó, jól jelzi az a nagyszabású kiállítás, melyet a müncheni Deutsches Theatermuseum rendezett 2020 őszén, Regietheater – Eine deutsch-österreichische Geschichte címmel. Mivel a rendezői színház születése nem köthető egyetlen dátumhoz, a tárlat kurátorai ezért egy több mint százéves előadás, Leopold Jessner – a maga korában nagy vihart kavart – Tell Vilmos-rendezésétől indították a történetmesélést. A Regietheaternek immáron több mint egy évszázada vannak hívei és ellenzői; jegyében egyaránt születtek botrányos és felkavaró, kókler és mélyenszántó előadások.

Jelenet az I. felvonásból, fotó: @Monika Rittershaus, Theater an der Wien

Giacomo Puccini háromszor járt Budapesten, utolsó alkalommal 1912 februárjában, A Nyugat lánya magyarországi bemutatóján. Bár ritkán szokás elgondolkodni azon érdekes kérdésen, hogyan is utaztak akkoriban hosszabb távon. A válasz mégis igen egyszerű: természetesen vasúton. S miután a vonatok jóval lassabbak voltak, mint napjainkban, éjjelente kényelmes, kétszemélyes hálófülkék álltak az úri utazóközönség rendelkezésére. Heltai Jenő, aki a boldog békeidőkben nemcsak színdarabjairól, hanem horkolásáról is híres volt, 1912 márciusának első napjaiban éppen a Riviérára tartott, kipihenni fáradalmait... 

Egy alkotó nyilvánvalóan akkor dőlhet nyugodtan hátra, ha terveit sikerül formába öntenie. Egészen más kérdés már az elkészült mű minősége, a művészettörténetben elfoglalt aktuális és leendő esetleges helye. Évszázadok óta megkérdőjelezhetetlen remekművekkel éppen úgy körül vagyunk véve, mint elfeledett alkotásokkal, vagy olyanokkal, melyekre időről-időre valamilyen okból rácsodálkozik a szakma, de a közönség is. Viktor Ullmann Az Antikrisztus bukása című operája nem remekmű. A szerző alulmaradt a küzdelemben. Valószínűleg sokkal fontosabb operát szándékozott komponálni – az antropozófia Varázsfuvoláját vagy Parsifalját –, mint arra a librettóul választott Albert Steffen-színmű vagy Ullmann akkori zeneszerzői képességei predesztinálták. Az operatörténet azonban nemcsak Mozartokból és Wagnerekből áll – még ha világháború után a közönséget a sláger-operákkal igyekeztek is visszacsalogatni az operaházakba. Az 1970-es évektől azonban egyre több ritkaságot vettek (ismét) elő a színházak, kitöltendő a remekművek közti hézagokat. Ekkoriban került elő az 1944-ben elgázosított Ullmann Atlantisz császára is, a háború poklának egyik legértékesebb és legkülönlegesebb operai lenyomata. Ha az Atlantisz a halál operája, akkor a szerző korábbi műve, az 1932–1933-ban komponált Antikrisztus bukása a Hitler hatalomra jutása előtti pillanatok látlelete, azoké a röpke éveké, amikor az „Antikrisztust” még nagyon sokan csak szárnybontogató Ikaroszként látták.

„Ilyen állat pedig nincs” – csodálkozott rá a viccbéli székely bácsi a zsiráfra. Mintha a derék miskolci közönség is valami hasonlót gondolt volna, amikor mintegy tizenöt évvel ezelőtt Giuseppe Giacomini, a néhány napja elhunyt tenorista megjelent a Nemzeti Színház színpadán. Inkább tűnt díszoklevélért felfáradó meglett szakinak, mint olasz világsztárnak. Amikor nem volt énekelnivalója – és a Fedora Lorisának kényelmesen sok a szünete –, azzal múlatta az időt, hogy rendületlenül igazgatta a kottaállványát. Amikor azonban kinyitotta a száját… Bizony 65 évesen is egyszeriben világszínvonalú művésszé vált, akiből a publikum csodálatára csak úgy áradt a gondosan képzett, hatalmas, valódi olasz hőstenor hang.