„Mókuskám, a tepsibe’ mindenkinek bal lábán van a szám” – állapította meg Varga András kissé rezignáltan élete utolsó riportjában, melyet meglepő módon egy könnyűzenei magazinnak, a Polipnak adott. Hogy kerül egy operaénekes a műfajilag igencsak távol eső lapba? A javíthatatlanul idealista veterán bariton ugyanis az 1980-es évek elején rockosíttatta kedvenc mozgalmai dalait, abban a reményben, hogy azok új formájukban megtalálják az utat az ifjúság szívéhez. Ha Varga feltámadna mostanában (amire ugye már csak hite szerint sem kerülhetne sor…), vélhetően igen szomorúan venné tudomásul, hogy halála után három évtizeddel munkásságára – melyet több évtizeden keresztül teljes szívvel és lélekkel, rendíthetetlen optimizmussal végzett – mennyire nem emlékszik, és nem is akar emlékezni senki sem. A művész egykori és relatív ismertségét negyedszázados operaénekesi karrierje lett volna hivatott biztosítani, ám ő sokkal inkább a kommunista agitátor és békeharcos szerepében szeretett tündökölni, és eljutni milliókhoz.
Varga a Makó melletti Apátfalván, parasztcsaládban 1928-ban látta meg a napvilágot. Egy olyan faluban, ahol együtt éltek magyarok, románok, szerbek, tótok és cigányok. Öntudatra eszmélésének éveit meghatározta a II. világháború, annak minden egyszerű vidéki magyarságára nehezedő aspektusával. Már tinédzser korában templomi szólókat énekelt, hadirokkant korcsmáros apja kántornak is szánta. Színpadi karrierje alig 15 évesen, a korszak jellegzetes, felülről vezérelt mozgalma, a Gyöngyösbokréta kultúrestjén indult: „Varga András magyar nótákat dalolt. A közönség már eleve tapssal fogadta a mindig sikeresen éneklő jóhangu fiatalembert” – írta a Makói Újság 1943. januárjában. Alig két évvel később már a DISZ által rendezett első makói orosz–magyar művész-est közreműködői között találjuk. „Varga András, egy szálfányi parasztgyerek énekelte Kodály Verbunkját, aztán Az hol én elmegyek népdalt, majd Erkel bordalát. Tehetséges fiú. Tanulnia kellene, mert nagyon jó hanganyaggal művelhetné tovább a tehetségét.”
Visszaemlékezései szerint a világháború utolsó éveiben titokban hallgatta a szovjet rádió magyar adását, melynek hatására addig agitált a felszabadító hadsereg érdemei mellett, mígnem gyermekfejjel a bíróságon találta magát. Felmentették, de Makó 1944 szeptemberi „felszabadítása” után azonnal beállt a rendőrségre politikai nyomozónak, majd belépett a hadseregbe, ahonnan 1946-ban őrmesterként szerelt le. A jóhangú, tökéletes pedigrével (még ha csak egyetlen nadrággal és inggel) rendelkező fiatalembert a „Fényes szelek” a Horváth Árpád Népi Kollégiumba röpítik, melynek szellemisége egy életre meghatározza gondolkodását. Évfolyamtársai lettek többek között: Berek Kati, Horváth Teri, Szirtes Ádám, Soós Imre és Jancsó Miklós (akinek egyik filmjében Sztálin hangját Varga adta). A színésznövendék keresetkiegészítés gyanánt az Operettszínház énekkarát erősíti. Tanulmányai végeztével, 1949 júniusában pedig megkapja a Dohányon vett kapitány című Scserbacsov-operett tenor-főszerepét, Ivánt. A Magyar Színház premierjében olyan legendák mellett szerepelhet, mint Somlay Artúr, Rátkai Márton, Gózon Gyula, Ferrari Violetta, Pethes Sándor, Ruttkai Éva, Dajka Margit és Kállai Ferenc.
A Horváth Árpád Színészkollégium hallgatói 1948 júniusában
A siker és a jó kritika ellenére Varga tovább akar tanulni, operaénekesnek, Moszkvában. Kívánságát teljesítik. Öt évet tölt a Szovjetunióban, ahol konzervatóriumi elfoglaltságai mellett három díjat is nyer a Világifjúsági Találkozókon, miközben országos rádióadóktól kezdve apró kolhozokig több mint kétezer fellépést abszolvál. Ezek a sokak által lenézett és gyakran igen méltatlan körülmények között zajló fellépések kiválóan alkalmasak voltak arra, hogy a művészek állandó edzéssel karbantartsák a hangjukat, megtanulják a közönséggel való kommunikációt és hatalmas színpadi rutint szerezzenek. Az irányított magyar sajtóban rendre megjelentek az ifjú művész lelkes beszámolói, 1950 decemberében például megírta, hogy a szovjet televízióban egy koreai tenorista mellett egyetlen külföldiként énekelt egy békehangversenyen (!), s az adást 60 millió néző mellett maga Sztálin is megtekintette. Amikor Varga 1954-ben hazatér, orosz felesége is követi őt.
Varga András az Albert Herring Sid szerepében (1960), forrás: Operaház Emlékgyűjtemény
Tóth Aladárban nyilvánvalóan fel sem merült annak a lehetősége, hogy ne szerződtesse azonnal a korszak egyetlen Moszkvában diplomázott operaénekesét. Varga A sevillai borbély Fiorillójaként debütál. Kisebb feladatok mellett nagyobbakat is kap: Sharpless konzult, Monterone grófot, Alfiót, a Farsangi lakodalom Zoltán gárdatisztjét, a Főinkvizítort, Pizarrót, Varlaamot, Sidet az Albert Herringben, Galickij herceget, Kothnert, Petur bánt, Marci bácsit, Gesslert, Melitonét, majd 1964-ben a Vérnász Leonardóját a Szokolay-opera másodpremierjén. Lukács Miklós igazgatása idején, azaz 1966 után már csak egyetlen jelentős alakítással, a Porgy és Bess brutális Crown-jával bővül repertoárja, a direktor érezhetően egyre kevésbé és csak kis szerepekben számít a markáns hangú baritonra.
Crown a Porgy és Bess 1970-es bemutatóján, forrás: Operaház Emlékgyűjteménye
Varga negyedszázados működés után, 1979-ben vonul szakmai nyugdíjba az Operából – csalódott emberként, akiben érezhetően örök tüske marad, hogy a fennkölt intézmény művészei rendre lenézték a káderfiút. Ebben igaza is lehetett. A Sztálin úton először nyilván tartottak a Szovjetunióban végzett ex-rendőrtől, aztán az 1960-as évek második felétől, ahogy megszokták az együttesben, és a politikai nyomás is enyhült az országban, egyre inkább összemosolyogtak a háta mögött. A NÉKOSZ szellemisége ekkorra erősen megkopott. Míg Soós Imre tragikus halálában ez a felismerés is közrejátszhatott, a harcos Varga olyan új utakat keresett, melyek igazolhatták rendíthetetlen hitét. „…életre szóló hatások értek a népi kollégiumban. Ott nem volt »én«, csak »mi«; mi, akik a népből jöttünk és a népet szolgáljuk majd egész életünkben. S az eszméért természetesen könnyű szívvel meghalunk, ha kell. Hogy a haladó mozgalmak énekese lettem, elképzelhetetlennek tartom, hogy ezért engem megfizessenek…” – nyilatkozta 1984-ben.
A Népek Barátsága együttes 1966-ban Drávasztárán, a zongoránál: Fráter Gedeon
„Nem vagyok párttag – márpedig az emberi gyengeségeim miatt” – mesélte egyszer különös önkritikával, ám 1956 novemberében (!) belép a Munkásőrségbe, melynek 1964-ig tagja marad. Nem tudni, hogy maga a Párt hogyan viszonyult a nyíltszívű és hangos kommunistához. Az Operában rendre előfordultak fegyelmi ügyei, de komolyabb magyarázkodásra csak akkor kényszerült, amikor szovjet felesége kislányukkal váratlanul és a férj tudta nélkül Bécsbe disszidált.
Varga András és Fidel Castro
Varga 1956. november 10-én megalapítja a Népek Barátsága elnevezésű brigádot vagy együttest, mellyel mindegy 30 éven keresztül járja az országot. A sűrűn változó összetételű társulás kezdetben laktanyákban, majd szinte bárhol, a legkisebb falvakban is fellépett szocialista esztrádműsorával, melyben a mozgalmi dalok (a művész kevés lemeze is ezeket rögzíti) és versek éppúgy helyet kaptak, mint korabeli politikai tréfák. „A szocialista könnyűműfajt képviseljük. Azokat az életörömet kifejező, optimista hangvételű szerzeményeket visszük sikerre, amelyeknek itthon olyan nagynevű szerzőit ismerjük, mint Behár György, Kerekes János és Lendvai Kamilló. A szabadságukért küzdő népek forradalmi dalait, az ismert békeharcos költők, énekesek háborúellenes szerzeményeit publikáljuk” – vallotta 1966-ban. A bizarr együttes meglepő módon az 1970-es években volt igazán aktív, több neves – ma már Kossuth-díjas – komoly- és könnyűzenei énekes és zenész is utazott velük itthon és a Szovjetunióba (zömük nem szeret emlékezni ezekre az utakra). A Népek Barátsága működése ekkoriban – még a korabeli sajtón keresztül is érezhetően – anakronisztikussá vált. A brigád lelke az egyre fanatikusabb, megzabolázhatatlan Varga például 1970-ben – tehát három évvel a Hegedűs a háztetőn operettszínházbeli bemutató előtt – lefordíttatja a darab részleteit és a saját összekötőszövegével, Tevje-jelmezben járja az országot. A kommunista dalnok egy amerikai-zsidó musical főszerepében hirdeti a népek barátságát, amikor ennek az imperialista műfajnak még alig van nyoma Magyarországon.
Jasszer Arafat és Varga András
Operaházi nyugdíjazása után Varga az (Országos Rendező Iroda szólistája lesz. Részben az ORI-ra, részben a Kulturális Kapcsolatok Intézetére, majd az Országos Béketanács Szolidaritási Bizottságára hárult a művész utaztatásának kényszerű feladata. Varga 1963-ban járt először Kubában, ahol többek között Fidel Castróval is találkozott. Vélhetőleg ezen emlék mentén bontakozott ki legnagyobb szenvedélye. 1977-ben Angolába, egy évvel később Etiópiába látogat, majd Nicaragua, Jemen, Eritrea, Mozambik, Tunézia, Líbia, Libanon, Tanzánia, Kambodzsa, Szíria, Vietnám és Afganisztán következik, olyan háborús „baráti országok”-ba utazik, melyeket hazánk gyógyszerrel és egyéb kiegészítőkkel (sátor, pokróc stb) támogat akkoriban. Mit keres egy magyar operaénekes a szovjet befolyási övezet latin-amerikai vagy afrikai hadszínterein? Dalol. A békéről, a barátságról, a szabadságról és a hazaszeretetről. Varga katonai egyenruhában, Puskás Sándor zongorista kíséretében poros falvakban és lövészárkok mentén fújja teli tüdőből a pattogó ritmusú mozgalmi dalokat éppúgy, mint a Hazám hazám-at…
Varga András és Puskás Sándor Angolában
„Viszünk magunkkal egy harminc lóerős aggregátort, amely lehetővé teszi, hogy bármilyen körülmények között, két liter benzinnel négyórás műsort adhassunk, két erősítőt, egy orgonát, egy diavetítőt és egy-egy, személyes holminkat tartalmazó ládát, van benne két magnó, tíz kazetta magyar zene – könnyű műfajú és népzene –, négyszáz Magyarországról szóló dia, három vízforraló, két kulacs, vízfertőtlenítő tabletta, egy gumimatrac, egy függőágy moszkitó hálóval, több váltás ing és fehérnemű, tisztálkodószerek, két rend öltözék, aztán tejpor, konzerv, szalonna, kolbász. Bárhol, bármilyen körülmények között ellátjuk magunkat, csupán kenyeret kérünk” – mesélte Varga Harcos (ahogy önmagát nevezni szerette ekkoriban) 1981-ban a Munkásőr című „szaklap”-ban. A Néphadsereg olvasóit pedig így szórakoztatta: „Aludtunk szabad ég alatt, laktanyában, de ötcsillagos szállodában is. Ha enni adtak a fellépésért, vagy jelvényt, csajkát, katonainget ajándékoztak, elfogadtuk. Megettem én a sült kígyót, és félliternyi vízzel végigsikáltam magam a sivatagban. Mi, kultúrdeszantnyikok az aggregátorunkkal a dzsungelbe is elmentünk, meg a sivatagba, a frontra, tankjavítóba, kórházba... Egy afgán hegytetőn két és félezer tífuszosnak szólt az ének, körül voltak már zárva, helikopterrel mentették őket. Másutt a félkarúak ütögették a párnán a ritmust, és sírva örültek, hogy emberszámba vettük őket. Etiópiában szárazleprásoknak koncerteztünk, képzeld el, amikor hálaképpen meg akarták szorítani a kezed.”
Harcos a harcosok között
A magyar államnak nyilvánvalóan semmi haszna nem volt a Harcos szenvedélyéből – viszont igen sokba kerülhetett. Mai szemmel érthetetlen, miért fizették kitartóan a régi, megbízható elvtárs életveszélyes hobbiját. Varga ugyan nem kapott napidíjat a kiküldetéseiért, sőt, a szovjet és egyéb hakni bevételeiből ő maga fizette az utazási költségei egy részét. Az énekes eközben itthon elképesztően szerény életet élt. Haláláig abban a tanácsi lakásban lakott, melyet 1954-ben utaltak ki számára. Egy lerobbant – stílszerűen terepszínűre festett – Ladával járta az országot. Igen feltűnő jelenség lehetett a markos operaénekes, amint Pest utcáit a legkülönfélébb, ajándékba kapott katonai egyenruhákban rótta. A nagyhangú és -természetű Varga valójában életében nem ártott senkinek. A parasztfiúnak egyszerűen hatalmas adrenalin-éhsége volt. Ehhez kellett a veszélyérzet és a lehetetlen helyzetekben előcsalt vastaps. Egész figurájában van valami megejtően rejtői: mintha egyfajta szocialista idegenlégiós álomvilágot próbált volna maga köré varázsolni.
Varga András 1990-ben
Az idő azonban Varga és a szocializmus nagy harca ellen dolgozott. Utolsó riportjaiban a fogyó erejű, a világot egyre kevésbé értő művész érezteti, hogy tisztában van azzal, hogy kiröhögik, mégis – és mindezek ellenére – rendületlenül kapaszkodik a hitébe. 1989-ben új műsorában, a népek barátsága szimbólumaként díszletnek négy zászlót tervezett összevarrni: magyart, amerikait, szovjetet és izraelit... Csakhogy addigra nem maradt közönsége. –„Nem mindegy, hol hal meg az ember, hogyan és miért! Ágyban, párnák közt?! Ez nem az én esetem.” Am végül mégis ez történt. A Harcos alig múlt 66 éves, amikor 1992-ben elhunyt. Halálhíre nem került be a napilapokba.
