Giacomo Puccini háromszor járt Budapesten, utolsó alkalommal 1912 februárjában, A Nyugat lánya magyarországi bemutatóján. Bár ritkán szokás elgondolkodni azon érdekes kérdésen, hogyan is utaztak akkoriban hosszabb távon. A válasz mégis igen egyszerű: természetesen vasúton. S miután a vonatok jóval lassabbak voltak, mint napjainkban, éjjelente kényelmes, kétszemélyes hálófülkék álltak az úri utazóközönség rendelkezésére. Heltai Jenő, aki a boldog békeidőkben nemcsak színdarabjairól, hanem horkolásáról is híres volt, 1912 márciusának első napjaiban éppen a Riviérára tartott, kipihenni fáradalmait...
„Heltai nem bánja, ha senki sincsen közelében, amikor ő alszik. Ami persze a hálókocsikban ritkaság. Így volt ezúttal is. Miután előbb dr. Mártonnal a folyóson cigarettázgatva elbeszélgetett, ő is bevonult fülkéjébe. Az első fekvőhelyen már egy urat talált. Az áldozat! Akin a sors rendelése szerint dobhártya- és agyfűrészelést kell végeznie. Heltai, miközben vetkőzni kezdett – ép oly diszkréten, mint amilyen szánakozóan – egy alapos pillantást vetett áldozatára… és… és megdermedt benne a vér!
Az áldozat – Puccini volt. A Nyugat lánya szerzője, aki vele egy időben utazott el Budapestről. Heltai rögtön határozott. Puccinit agyon-gyötörték Budapesten ezer meg ezer balkáni tapintatlansággal, csak nem fogja ő most mindezek tetejébe, visszafelé való útjában még az éjszakáját is tönkre tenni? Felhágott a felső ágyra, lecsavarta a villanyt és úgy nadrágosan, cipőstül az ágyon ülve maradt. Igen, ő nem fogja még inkább rossz hírét költeni a magyaroknak. Ő nem fog aludni egész éjszaka, csak hogy ne horkoljon; csak hogy a nagy Puccini aludhasson és hogy legalább álmodhasson valami szépet a budapesti napokról.
E pillanatban fejéhez kapott Heltai: Ébren vagyok, vagy alszom? – kérdezte önmagától. Ugyanis egy horkolás süvített át a légen, amilyenre csak ő, Heltai képes messzi tájakon. És mert még nem aludt, és mert az első horkolást újabb, valóságos horkolási rohamok követték, kiderült, hogy nem ő, hanem másvalaki, hogy – Puccini horkol.
– Tehát ő is – konstatálta Heltai, és hogy szívén mely kéj áradozott végig, azt leírni fölösleges; mint a kritikus pillanatban a diák, aki végre a bonnt meghódította, oly gyorsan és boldog lázban vetkőzött le és nyúlt el az ágyban. És nemsokára a vonatkerekeknek már-már elállt a szavuk attól a szinte ágyúszóvá erősödő horkolástól, ami a Heltai–Puccini fülkéből vegyült az ő kattogásuk közé. Annyi bizonyos, hogy még ennyi muzsika és ennyi ritmus sohasem volt a vonatkerekek kattogásában.”
Színházi Hét, 1912, 12. szám
