„Ilyen állat pedig nincs” – csodálkozott rá a viccbéli székely bácsi a zsiráfra. Mintha a derék miskolci közönség is valami hasonlót gondolt volna, amikor mintegy tizenöt évvel ezelőtt Giuseppe Giacomini, a néhány napja elhunyt tenorista megjelent a Nemzeti Színház színpadán. Inkább tűnt díszoklevélért felfáradó meglett szakinak, mint olasz világsztárnak. Amikor nem volt énekelnivalója – és a Fedora Lorisának kényelmesen sok a szünete –, azzal múlatta az időt, hogy rendületlenül igazgatta a kottaállványát. Amikor azonban kinyitotta a száját… Bizony 65 évesen is egyszeriben világszínvonalú művésszé vált, akiből a publikum csodálatára csak úgy áradt a gondosan képzett, hatalmas, valódi olasz hőstenor hang.
Ne higgyük, hogy Miskolcnak szólt Giacomini szokatlan viselkedése. Nem énekelt rosszabbul, vagy másképp, mint tette volna bárhol a világon. Ugyanez a totális antiteatralitás volt jellemző az összes előadására. Mintha a jelmez, a maszk, sőt, maga a színpad is egyszerűen zavarta volna az éneklésben. Amit ki akart – és ki tudott – fejezni, azt kizárólag a hangjával oldotta meg. Ám ahogyan megoldotta, az bőségesen elegendő volt ahhoz, hogy a nagy operaházakban mindig szívesen látott vendég legyen. Vendég. Mert hiába lép fel világszerte, ez a típusú művész igazán otthon magát csak a saját közönsége előtt, dél-európai színpadokon érezi.
Az 1960-as években indult olasz tenorista generáció java, bár fellépett Pesten, nem hagyott mélyebb nyomot a hazai operai emlékezetben. Pedig, ha ma meghallgatjuk Nicola Martinucci, Gaetano Bardini, Salvatore Fisichella, Nunzio Todisco, Alberto Cupido, vagy Gianfranco Pastine egy-egy felvételét, elámulhatunk, micsoda hangbőség uralkodott működésük két-három évtizedében. Remek énekesek – akiknek még az emlékezetét is elmosta Mr. Tibor Rudas 1994-es zseniális kreálmánya: a Három Tenor.
Giuseppe Giacomini és Leontyne Price A végzet hatalma 1984-es New York-i előadásában
„Zöld szamarat és okos tenoristát még senki sem látott” – szól a bonmot A denevér korábbi magyar változatában. S valóban, ha egyszer majd valaki megírja a hangfaj történetét, világosan ki fog rajzolódni az éles cezúra a Három Tenor előtti és az utáni időkről. Korábban ugyanis bőségesen elegendő volt, ha valaki jól énekelt. Senki sem kérte számon az operaénekes külsejét, sem a színészi, sem egyéb képességeit. Sőt, minél különcebb volt, annál jobban szerette a közönség. Az azonban senkinek nem jutott eszébe, hogy egy koncerten összeeressze Beniamino Giglit, Giovanni Martinellit és Lauritz Melchiort, vagy Mario del Monacót, Giuseppe di Stefanót és Jussi Björlinget. A tűzijáték, amit Rudas úr kiötölt, milliomossá tett néhány embert, az összes többi tenoristát azonban – hiába álltak össze Pavarottiék farvizén jónéhányan még a szép emlékű Belcanto Étteremben is – évtizedekre elnyomott. Hiszen bármit is csinálhattak, mindig ottmarad rajtuk a megalázó összehasonlítás a három utánozhatatlan és ragyogóan összeválogatott reklámfigurával.
Ennek a folyamatnak a következménye az is, hogy a Giacomini-féle jelenségek és hangnagybirtokosok eltűntek az operaházak környékéről. Helyettük az új olasz tenoristák agyonretusált fotóikon felveszik a versenyt bármelyik fotómodellel, amint ragyogó öltönyeikben pompáznak a promó-fotókon – ám aki az efféle képeken jól mutat, a színpadon gyakran eltűnik. Ahogyan azok a hangok is, melyeket a stúdiókban oly gondosan kikevernek, élőben rendre csalódást okoznak.
Giacominivel ilyesmi nem fordult elő. Bombabiztos technikával, jellegzetes hangképzéssel negyven éven keresztül énekelte a vezető olasz hőstenor szerepeket Pollionétól, Otellóig – mindig stabil pulzussal. Árialemezt egyetlen kiadó sem készített vele, teljes operafelvételt is alig – ezeket a lehetőségeket rendre a „három nagy” kapta. A művész legfontosabb videója egy Végzet hatalma a MET-ből, melyet a sztárpartnerek ellenére Leontyne Price hatalmas alakítása olyannyira ural, hogy senkinek sem jut eszébe, hogy egy tenorista is énekelt az előadásban. De talán nem is érezte jól érezte magát Giacomini New Yorkban. Biztosabban mozoghatott szülőföldjén, ahol a közös nyelv által a publikummal is jóval mélyebben gyökerező kapcsolatot alakíthatott ki. Szerencsére fennmaradt egy 2009-es kalózfelvétel egy svájci Bajazzók-próbáról. A közel 70 éves tenor jelmez, maszk és fizetőközönség nélkül feloldódik a híres áriában, mintha még a lelke is megnyílna. Ritka pillanat.
