Hivatalosan „Reich-ügy” sohasem létezett, sőt, bizonyára maguk az érintettek lennének a legjobban megdöbbenve azon, hogy több mint százharminc évvel a történtek után bárki számára hozzáférhető és érdekes lehet az a közjegyzői okirat, amely a nyomozás alapját képezi, s melyből ma – egy egészen más világban – bárki tetszése szerint vonhat le következtetéseket.
Fotó: Klösz György, 1900
Forrás: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.07.178
Az elmúlásról mindig különösen drámai képet festenek az izraelita temetők, melyekben a valaha megváltott sírok nem kerülnek felszámolásra. Így azokért a végső nyughelyekért, amelyeket évtizedek óta nem látogatnak, változó kimenetelű küzdelmet folytat a temetőgondnokság a természettel. Olykor sikerül egyes parcellákat kiszabadítani a fák, bokrok és a búsan burjánzó aljnövényzet alól, de a győzelem csak időleges. A megkeresett-feltárt sírokban közös, hogy azoknak operaházi művészeknek végső nyughelyei, akik 1939 és 1944 között a zsidótörvények miatt elveszítették állásukat. Néhány sír a bejárathoz közel eső és rendezett parcellában igen jó állapotban maradt fenn, másokat úgy kellett megszabadítani az évtizedes borostyánindáktól és földrétegtől. A legszomorúbb látvány azonban az emlékkavicsok, melyek egész biztosan több évtizede kerültek ki. És már senki nem is hoz újakat…
1. Bársony Dóra élete tragédiákkal teli. Alig múlt 50 éves, amikor származása miatt nyugdíjba küldik. Nem sokkal később fia öngyilkos lesz, férjét pedig halálba hajszolják. Lánya Székely János Oscar-díjas forgatókönyvíró feleségeként Hollywoodban vészeli át a háborút. Bársony Dóra csak az 1950-es években Berlinben találkozik újra családja megmaradt tagjaival.
Talán Osváth Júlia mondta ki azt a bölcsességet, hogy színészek-énekesek kétszer halnak meg: először a közönség számára, amikor visszavonulnak, másodszor, amikor földi életük véget ér. Az éppen egy évvel ezelőtt elhunyt Edita Gruberova igencsak halogatta az első halált: koloratúrszopránként minden bizonnyal világcsúcstartó lett, hiszen több mint fél évszázadot töltött a színpadon. Ezt valószínűleg senki nem fogja – de talán nem is akarja – túlszárnyalni. Míg a kortárs pályatársai rendre visszavonultak, Gruberova (megvárva, hogy a „bel canto olasz királynője”, Mariella Devia is letegye 70 évesen a színpadi koronát) 73 éves koráig dalolt. Bár a Metropolitanből 1991, a Scalától 1998 után (igaz, 2017-ben még adott egy zongorás koncertet) nem érkezett több meghívás, működésének főbb színhelyei csak az elmúlt évtizedben köszöntek el tőle: Salzburgban és Zürichben 2013-ban (itt 50. művészi jubileumán, 2018-ban adott utoljára gálát), Bécsben 2015-ben (2018-ban szintén gálázott), végül Münchenben 2019 márciusában, ahol 58 perces taps után engedték el rajongói. Utolsó fellépésének (2019. december 20.) helyszínét, a bajorországi Gersthofent azonban nagyítóval lehet már csak megtalálni a térképen.
Edita Gruberova a müncheni búcsúelőadás után - Fotó: © Wilfried Hösl
A palermói Teatro Massimo a párizsi Palais Garnier és a bécsi Staatsoper után Európa harmadik legnagyobb operaháza. Az 1897-ben megnyílt dalszínházban eredetileg 3.400 szék volt, ez mára – a különböző (olykor két évtizeden át húzódó!) átépítések után – nagyjából 1.250-re redukálódott. A közel egymilliós szicíliai nagyvárosban tíz hónapban tartanak staggionét, egy-egy operát öt-hat előadásban adnak, tehát egy évben nagyjából hatvan (koncertekkel és balettekkel együtt is legfeljebb nyolcvan) este nyitják ki a hatalmas épület kapuit.
Nehéz megfejteni, mi történhetett az 1970-es években a Zeneakadémián, de Sass Sylvia berobbanása után az intézmény a következő évtizedben szinte ontotta magából a jobbnál jobb szopránokat. E generáció tagjai nemcsak itthon, de már a nyugati világ színpadjain is rendszeresen meg tudták mutatni tudásukat. Bár a Kodály-módszerre még javában építő Zeneakadémia remek énektanári kara biztos technikai alapot biztosított számukra, nagyszerűségük sokkal inkább egyedi, összetéveszthetetlen hangjukban és színpadi lényükben rejlett. Ennek a generációnak egyik kiválósága, Szűcs Márta ünnepli ma kerek születésnapját.
Fotó: Weiszenberger Erzsébet, forrás: Operaház Emléktár
Az Innsbrucker Festwochen der Alten Musik elnevezésű régizenei fesztivált 1976 óta rendezik meg nyaranta a pazar fekvésű tiroli városban. A szervezők igyekeznek ilyenkor minél több helyszínt – templomokat, kastélyokat stb. – megnyitni a közönség előtt. De a fesztiválok lelkét a helyszínek mellett a közönség adja. Az Alpok völgykatlanjában elterülő festői Innsbruck földrajzilag két nagy nyári fesztiválváros, Verona és Salzburg között terül el – ám éppenúgy nélkülözi az előbbi felhőtlen olasz népünnepély jellegét, mint a másik már-már kínos sznobságát. A Festwochen báját éppen az adja meg, hogy hiába adnak ott nyaranta találkozót a régizene világszerte magasan jegyzett nagyságai, a rendezvény máig megőrizte kisvárosi báját. Nem sikk megjelenni és pezsgős szelfikkel bombázni az internetet, a nézőtéren egymásnak átintegető helyi nobilitásokon kívül „csak” azok jönnek el a koncertekre és az előadásokra, akik valóban tudják, mire kíváncsiak.
Jelenet az I. felvonásból - Fotó: © APA/Innsbrucker Festwochen der Alte Musik/Birgit Gufler
„Én nem akartam ezt a háborút, nincs hozzá semmi közöm” – jelentette ki a közel nyolcvan éves Richard Strauss, amikor 1943-ban a garmischi Gauleiter felszólította őt, hogy tizenkilenc szobájából néhányat bocsásson a sebesültek és kibombázottak rendelkezésére. A zeneszerző elutasítása – valójában teljes érdektelensége – gyorsan Hitler fülébe jutott, aki érthető haragra lobbant a védett művésze iránt. Pedig az idős mester valószínűleg tényleg nem fogta már fel a maga teljességében, mi is zajlik a világban, „csupán” akkor kezdett derengeni számára valami, amikor élete és sikerei három fő helyszíne, a müncheni, a bécsi, végül pedig a drezdai operaház a bombák martaléka lett. Ám a milliók helyett ekkor is elsősorban önmagát sajnálta. Strauss ugyan nem merült el nyakig a náci árban, de azért jóval a szeméremvonal felett úszott a barna lében.
Jelenet az operából - Fotó: © Wilfried Hösl
Az operaigazgatók előtt tornyosuló egyre riasztóbb feladatok közül az egyik legakutabb az ifjúságnevelés. A picikkel többé-kevésbé minden színház foglalkozik már, a valódi nehézség a kiskamaszok megfogása és megtartása. Míg gimnazistákat már jobb eséllyel lehet elvinni egy-egy tisztességesen előkészített „felnőtt” előadásra, addig manapság az opera műfaján keresztül szólni a 8–14 éves korosztályhoz szinte lehetetlen feladat. Az évad végén mégis erre tett kísérletet a Bayerische Theaterakademie August Everding, amikor bemutatták a kortárs német zeneszerzőnő, Iris ter Schiphorst Die Gänsemagd, azaz A libapásztorlány című 2009-es gyerekoperáját.
Elmar Hauser - Fotó: © Jean-Marc Turmes
Nagyjából a bécsi kongresszus idejére tehető a dal műfajának szárba szökkenése, nyilvánvalóan nem függetlenül a polgári szalonélet, a biedermeier virágkorától. Az 1800-as évek lakásainak meghatározó bútordarabja lett a zongora, s a neveltetés (olykor igen gyötrelmes) részét képezte, hogy a hangszert meg is tudják szólaltatni. A háziasszonyok és úrfik pedig a „kellemes kis hangjukon” inkább énekelték az egyszerűbb – ugyanakkor könnyebb és mélyebb zenei kifejezésre módot adó – dalokat, mint a nagyobb technikai tudást igénylő operaáriákat. A 20. században aztán a II. világháború nemcsak a polgári létformára és a zongorák millióira, hanem a dalkultúrára is drasztikus csapást mért.
Tavaly nyáron egy zeneileg nehezen felülmúlható Trisztán és Izolda-premierrel köszönt el Münchentől a Bayerische Staatsopert tizenkét éven keresztül meglehetős sikerrel vezető Nikolaus Bachler. Az új vezetés – Serge Dorny intendáns és Vladimir Jurowski főzeneigazgató – kissé szokatlan módon első évadjuk premierjeit nem a törzsrepertoárból válogatták össze, hanem szinte kizárólag csemegékkel ékesítették a bajor operaház műsorát (Sosztakovics: Orr, Lehár: Giuditta, Janácek: A ravasz rókácska, Britten: Peter Grimes, Berlioz: Trójaiak, Penderecki: A loudoni ördögök, Richard Strauss: Capriccio). Bátor tervek, különösen az aktuális vírushelyzet, illetve a járvány következményeinek tükrében. Münchenben – bár nem kötelező, csupán ajánlott – a közönség 80%-a ma is maszkban ül be az előadásokra.
Jelenet a II. felvonásból - Fotó: © Wilfried Hösl
