Petrovics Emilről, most, hogy már nincs közöttünk, egy ideig sokat fognak írni. Szenteket és álszentetek, könnyeset és műkönnyeset. Ahogy szokás. Lehet méltatni a művészt és alkotásait, szakmai eredményeit, esetleg az Embert is. Sokminden belefért a 83 hosszú évbe, egy végigdolgozott élet. Petrovics művészek több nemzedéknek volt tanára, hiszen már 1964-től oktatott, előbb a Szín- majd a Zeneművészeti Főiskolán. A négy évtized alatt szinte valamennyi ott végzett zeneszerzőn és rendezőn rajtahagyta kéznyomát.
Öntörvényű volt, aki szívesen adott, szívesen osztotta meg tapasztalatait vagy gondolatait, de valódi tanítvánnyá csak az általa kiválasztottakat fogadta. Mi alapján válogatott? Sosem derült ki, de kitüntetés volt, ha valakit így szólított: barátom.
Miután másodszor is eltávolították az Operaházból (hol vannak már az eltávolítók, és az eltávolítók eltávolítói!?), 2005-ben nekiült és megírta kétkötetes memoárját. Nemrég jelent meg a könyv második kiadása, ami valószínűleg az évtized legnagyobb példányszámban eladott komolyzenei kötete lett. „Tudja mi a titka?” – kérdezte egyik utolsó beszélgetésünkkor, jól ismert huncut mosolyával – „Hogy nincs benne névmutató, ezért mindenki kénytelen végigolvasni az egészet!” Valóban sokan olvasták végig kíváncsian és ijedten. Nehéz szembesülés lehetett azzal, hogy mit is gondol róluk (gondol-e egyáltalán valamit) a magyar zeneélet egyik évtizedeken át regnáló ura. A remek stílusban megírt szubjektív oldalak sokaknak okoztak álmatlan éjszakákat. Nem hiszem, hogy a Tanár úr bánta ezt. Elkészült a mű, és ő csöndben visszavonult elmélkedni, unokázni, élvezni Szigliget szépségeit. Csillapíthatatlan kultúréhsége sosem hagyta el, egy-egy izgalmasabb hangversenyen, vagy előadáson rendre megjelent.
Mit köszönhet a magyar operajátszás – három operáján kívül – Petrovics Emilnek? Mit ért el vezetőként abban a pár évben, amit erre meghagytak neki? Először 1986 szeptembere és 1990 nyara között főigazgatóként vezette a Házat. Ekkor a demokrácia szelétől megmámorosodott művészek távolítatták el, majd 2003 tavaszán az akkori kultuszminiszter kérésére tért vissza főzeneigazgatóként, bő két évre. Első ciklusakor egy mamutvállalatot vett át, ami már csak nyomokban emlékeztetett az egykori aranykor Operaházára. Újra kellett teremteni a nemrégiben felújított színház elapadt repertoárját, művészeket nevelni a kiöregedők és az egyre gyakrabban külföldre látogatók helyett, felzárkózni a világhoz, amitől a 70-es, 80-as években egyre inkább leszakadt a honi operaélet.
Munkáját a vezetői stáb újraszervezésével kezdte, betöltötte a Ferencsik János halála óta üresen álló főzeneigazgatói széket Lukács Ervinnel, Kovács Jánost első karmesterré nevezte ki, a nyugalomba vonult Mikó András helyett Békés András lett a főrendező, Fodor Géza vezető dramaturgként csatlakozott a Házhoz. Petrovics felismerte, hogy a XX. század végi operaélet urai a rendezők lettek, ezért kísérletképpen egyéb műfajok sikeres alkotóit hívta meg egy-egy produkció színrevitelére. Így próbálhatta ki a műfajt Ács János, Gazdag Gyula, Maár Gyula, Kerényi Imre, Ruszt József, Sík Ferenc, Szikora János, debütálhatott a frissen végzett Galgóczy Judit és Nagy Viktor, mutatkozhatott be a vidéken már sikeres Kerényi Miklós Gábor, kapott lehetőséget két magánénekes Gulyás Dénes és Tóth János. Felhívta Szegedről Oberfrank Gézát és Pál Tamást, karmesterként is bemutatkozhatott számtalan azóta is a színháznál működő dirigens és vezénylő korrepetitor. A magánénekes állományt a két színház követelményeihez igazította, ha nem is sztárokat, de olyan kismestereket nevelt és hozott nekik való szerepekkel helyzetbe, akik biztosították, - sokan biztosítják a mai napig - a színház mindenapjait. Repertoárbővítése régóta nem látott izgalmas premiereket eredményezet, melyek nemritkán parádés alakításokkal örvendeztették meg a pesti közönséget. A Boleyn Anna operaházi bemutatója három nagyszerű szopránnal, Szűcs Mártával, Pitti Katalinnal és Csavlek Etelkával, Az álruhás kertészlány színrevitele, Dido és Aeneas felújítása 50 év után, az utóbbi idők legnépszerűbb magyar egyfelvonásosának Vajda János Márió és a varázslójának ősbemutatója Tóth János főszereplésével, a régóta nélkülözött Trisztán és Izolda Molnár Andrással és Misura Zsuzsával, a Tosca felújítása Tokody Ilonával és Szendrényi Katalinnal, az Albert Herring és a Rómeó és Júlia újrafelfedezése, a Salome felújítása Zempléni Mária zseniális alakításával, Respighi legendás Lángjának újbóli színrevitele, vagy a teljesen ismeretlen Cavalli-opus, az Ormindo premierje fontos állomásai voltak a hazai operatörténetnek. Petrovics mint önálló és kiforrott ízléssel rendelkező vezető sokak szemében nem volt népszerű, amint a politikai szelek engedték, eltávolították székéből. Az űrt távoztával a hangosak nem tudták betölteni.
A második vezetői ciklusa óta még nem telt el annyi idő, hogy teljesen objektíven tudjunk rá visszatekinteni, annyi azonban világosan látszik, hogy az alapelvei mit sem változtak, ugyanaz a nyitni vágyás, repertoár- és társulatépítés jellemezte, mint korábban. Felmérte, hogy Operaházat csak a hazai művészekre alapozva lehet zavartalanul üzemeltetni, hosszú távon fejleszteni. Ráérzett, hogy mennyire időszerű darabok a Jenufa és a Kisvárosi Lady Macbeth, fontos, hogy legalább koncertszerűen megszólaljon Berlioz az Operaházban (Beatrix és Benedek), s újra operaszerzőt avatott a Ház, Gyöngyösi Leventét. A mindig hangsúlyos utódnevelés jegyében átszervezte az Operastúdió működését. Majdnem minden estéjét a színházban töltötte, szinte valamennyi előadást megnézte és véleményezte és elemezte, jelenlétével biztosítva a hétköznapok minőségét is. A politika ismét közbeszólt, a Tanár úr pedig csendben és méltósággal másodszor is kivonult a színházból, hogy csak nézőként és 80. születésnapját ünneplő szerzőként térjen vissza.
Petrovics Emil, az Ember megosztó személyiség volt. Mindenről határozott véleménye volt, ami sokaknak nem tetszett. Gyakran küzdött, de mindig valamiért, sohasem valami ellen.
A századelőn, Brassai Sámuel, az erdélyi gondolkodó, Erkel Ferenc barátja nekrológjában írták, hogy elment az utolsó polihisztor. Tévedtek. Valaki még száz évvel később is élt köztünk. Aki nem vette észre, hogy mennyit tanulhatott (volna) Tőle, magát tette szegényebbé. Mi – akik gőgösen értelmiségiként határozzuk meg magunkat – egyet tehettünk, amikor szembesültünk a Tanár úr tudásával és életbölcsességével: meghajthattuk előtte a fejünket, és lopva tanulhattunk tőle.
Fotó: Kocsis Zoltán
A neves olasz tenor Giovanni Zenatello érdeme, hogy Verdi szültésének centenáriumán egészen különleges helyszínen, a Verona főterén évszázadok óta kihasználatlanul álló 25 ezer férőhelyes Arénában először rendeztek operaelőadást. Természetesen – már akkor is – az Aida került színre. Ma, amikor a nyári fesztiválokra és a szabadtéri előadásokra az évadok természeteses meghosszabbításaként gondolunk, nehéz elképzelni, milyen szokatlan ötlet is volt ez akkoriban. Az 1913-as megnyitón és az első évad további hét előadásán maga Zenatello énekelte Radames szerepét. A vállalkozás sikeresnek bizonyult, a követező évadban tíz estén a Carmen volt műsoron. Aztán jött a világháború és 1915 és 1918, valamint 1940 és 45 között hallgattak a múzsák az évezredes kőrengetegben. A lassan évszázados hagyomány ma is él, az idei fesztivál, ami néhány napja kezdődött, már a 89-dik.
F, mint Faust. Ha hihetünk a statisztikáknak, Gounod operája az 1859-es párizsi ősbemutatója után több mint száz évig minden idők legnépszerűbb operája volt. A francia mester nagy fába vágta a fejszéjét, amikor Goethe hatalmas színművéből készíttetett operát. Két dologban kereshetjük az opera népszerűségének titkát. Az emberek már másfél évszázada is kedvelték a jó történteteket. Ahogy most leemeljük kéthavona a polcról valamelyik kedves filmünket dvd-n, ugyanúgy szerette a korabeli néző visszanézni kedvelt és ismert történeteit. A Faust erre tökéletesen alkalmas: cselekménye közismert és nem túl bonyolult, melyet fülbemászó dallamok kísérnek. Olyanok, amiket a jóházból való kisasszonyok már egyéves zongoratanulás után is sikeresen pötyögtek. Az opera sikerének másik a nagyszerű szerepekben rejlik. Gounod három olyan főszerepet kreált, ami minden énekes ziccer-szerepévé válhat. A termékeny szerzőnek egyetlen mesterművet sikerül alkotnia. A Faust leginkább egy párizsi macaronra emlékeztet: édes ízorgia, habvarázs, némi krémmel.
Létezett valaha a Zeneműkiadó, aminek az volt az államilag ráosztott szerepe, hogy komolyzenei tárgyú könyveket jelentessen meg. A felső irányítás megszűnésével, a cég Editio Musica Budapest néven kottakiadásra szakosodott, a könyvkiadásban jelentős űrt hagyva maga után. Jó, ha egy tucat valóban fontos-érdekes zenés színházi könyv jelent meg hazánkban az elmúlt húsz évben. Miközben azon siránkozunk, hogy mennyire csökken a komolyzene barátainak száma, mennyire elöregszik a közönség, azt sem ártana végiggondolnunk, hogy hány olyan olvasmányos kiadvány jutott el hozzájuk, ami felkeltheti-fenntarthatja érdeklődésüket.
Leo Slezák, korának egyik legjelesebb hőstenorja nemcsak operaénekesként vált híressé. Miután színpadi pályája véget ért, átpártolt a mozihoz, és több mint negyven filmben kedélyeskedett. Ezen felül a remek humorú művész négy könyvben örökítette meg emlékeit, gondolatait a világról. Ezek közül három kötet jelent meg a háború előtt Magyarországon. Egy nemzedék kacagta végig őket, hírük legendás, de mára gyakorlatilag hozzáférhetetlenek lettek. Slezák egy fejezetben operaismertetőket közöl – sajátos szemszögből. Korának legnagyobb Lohengrinje az alábbiakban foglalja össze Wagner zenedrámájának tartalmát.
Idén nyáron is megtartotta hagyományos vizsgaelőadását a Müncheni Színiakadémia (
Aki a színpadot választja életcéljául, tulajdonképpen a tudathasadást választja, hiszen énje megsokszorozódik. Reggel például családanyaként elviszi a gyerekét az óvodába, este családját elhagyott Anna Kareninaként vonat alá veti magát. Ha valaki Annaként jár szülői értekezletre, az kínos és mulatságos is egyben. A szerencsés művész életében eljön a pillanat, amikor maga rakhatja le a lantot és válhat vissza „hétköznapi emberré”. A szerencsétlenebbekkel, - okkal, vagy ok nélkül - mások rakatják le, ezzel örök tüskét verve a szívükbe.
.jpg)
E, mint Elektra. Richard Strauss egyike a legfurcsább zeneszerzői tehetségeknek. Ha meghallgatjuk a Salome, az Elektra, vagy A rózsalovag szenvedélyes muzsikáját, nagyon nehéz elhinnünk, hogy szerzője nem egy lobogóhajú megszállott volt, hanem egy udvari kapellmeister, aki a délelőtti próba után hazament ebédelni egy jót, komponált pár órácskát, majd némi pihenés után visszaslattyogott a színházba vezényelni. Elképesztő, hogy ezek a zenék egy hivatalnoki tisztaságú íróasztalon, szabályos órákban születtek. Márpedig az ifjú Strauss csupa lázadó, a maga korában szokatlan, és gyakran megbotránkozást keltő zenét komponált. A Salomét például az operaszínpadokon akkoriban elképzelhetetlen erotikájú Hétfátyoltánc, és a Keresztelő Szent János levágott fejének énekelt 
Vannak énekesek, akiknek nagyságán lehet vitatkozni, de azt mindenki érti és érzi, mitől is voltak jelentős művészek. Egy Saljapinról, vagy egy Callasról lehet azt mondani, hogy modorosak, nem tetszik, amit csinálnak, de azt mindenképpen le kell szögezni, hogy korszakalkotó személyiségek voltak az előadó-művészet történetében. Korunkban – az elmúlt 20 – 30 évben – az ennyire karizmatikus művészek már jóval ritkábbak. Hogy kevesebben születnek, vagy a körülmények nem alkalmasok a nagy egyéniségek kiteljesedéséhez, vagy el sem jutnak odáig, hogy éneklésre adják a fejüket, ez más kérdés. Valaha fontos és jelentős dolog volt a operaműfaj, ma már koránt sem meghatározó.
