Caruso

 Több mint egy évszázada tartja magát az a szent borzongással emlegetett színházi legenda, hogy Caruso, a Nagy Caruso, a világ leghíresebb énekese, akkorát bukott a kényes zenei izéséről és ítéleteiről híres budapesti közönség előtt, mint sehol. Mi lehet az oka, hogy a művész, aki az egész világot meghódította, éppen nálunk vallott kudarcot? Érdemes utánaolvasni az esetnek a korabeli sajtóban!

 

 Kishazánkban kezdetben volt a Ki Mit Tud?, ahogy akkoriban nevezték: kulturális tehetségkutató műsor. A fekete-fehér képernyők előtt egy ország izgult szombat esténként a gondosan előválogatott résztvevőkért, egyet értet, vagy átkozta a szellemes zsűrit, melynek olyan tagjai voltak, mint Abody Béla, Pernye András, Szinetár Miklós, vagy Petrovics Emil. Az 1962-ben indult sorozat 1965-ös zárójelentése így szól:

„Az 1965 évi Ki Mit Tud?-ra összesen 28.642 fő jelentkezett, a fenti szám 7842 produkció résztvevőiből tevődik össze. Az országban 96 alkalommal rendeztek helyi, városi, járási, kerületi versenyeket és 31 alkalommal megyei, megyei jogú városi, illetve hadseregbeli döntőket. A műsorokon mintegy 180.000 néző volt jelen. ...Megállapíthatjuk, hogy a verseny megvalósította a célkitűzéseket, eredményesen szolgálta a fiatalok, a népek barátságának gondolatát (pl. nemzetiségi együttesek szerepeltetése). A nézők és a sajtó egybehangzó megállapítása szerint a műsorok során kitűnt, hogy mennyi fiatal foglalkozik élénk érdeklődéssel a művészetek legkülönbözőbb ágaival - munkájuk, tanulásuk mellett - igen magas szinten.”

A papírízű jelentés valami fontosat azért megfogalmaz: munka mellett foglalkoznak művészeti ágakkal. Énekkel, bűvészettel, néptánccal, fütyüléssel, bármivel. Azaz lelkes amatőrök indultak, akikből esetleg később profi válhatott. Ez sok esetben meg is történt, elég Kincses Veronikára, Koncz Zsuzsára, Falusi Mariannra, Kern Andrásra, vagy Gálvölgyi Jánosra gondolnunk. Ám a legtöbben pünkösdi királyságuk végeztével visszatértek eredeti szakmájukhoz, egy kellemes élménnyel (vagy örök meg nem értettséggel) gazdagabban.

A Ki Mit Tud? itthon megszűnt, majd átalakulva nyugati mintára olyan műsor lett, mint például a Csillag születik, melynek előképe az angol Britain’s Got Talent. A 2007 óta futó tehetségkutató interaktív show alaposan megmozgatta a szigetlakókat. A zsűri mellett a közönség is szavazhat, fordulókon át benntarthatja kedvenceit. Az abszolút közönség és zsűri kedvenc Paul Potts volt, egy 37 éves telefonárus, aki úgy énekelte Kalaf áriáját, hogy többen sírva fakadtak. A nézők különös színpáriával figyelték a „közülük jött” férfit, aki a győzelem után két szólóalbumot is kiadott, mára pedig mintegy öt millió font boldog tulajdonosaként él. Egyetlen operaházban sem lépett fel, hogyan is merné bárki felléptetni!? Egy áriát hallás után többé-kevésbé vissza lehet énekelni, de egy szerep megtanulásához, elénekléséhez, megformálásához jóval több kell. A viadal igazi felfedezettje a 2009-es nyertes, egy negyvenes évei végén járó skót bányászcsaládból származó enyhén szellemi fogyatékos Susan Boyle. Egy konyhás néni külsejű asszony, akit saját elmondása szerint férfi sosem csókolt, egycsapása a britek kedvence lett. Két év alatt két szólólemeze kelt el 2 millió 300 ezer példányban. Kérdés az, hogy ezek a nyertesek valódi művészek-e, vagy csak egy egészen különös önmaga által választott görbe tükrei a társadalomnak? Hiszen nem énekelnek igazán jól, a színpad ledobja őket, s mégis ezrek rajonganak a közülük való, megszavazott és piedesztálra emelt sztároknak. A látványos nagy show-k ellenére sem születnek igazi tehetségek, sokkal inkább a hangmérnökök, koreográfusok munkáit látjuk viszont. Ma már nem a kétcopfos csillagszemű népdalénekes lány a sztár, hanem olyan egyéniség nélküli figurák, akik bármikor elfelejthetők, ha valaki eleget keresett rajtuk. S nálunk? Vajon hány család várta tavaly a Jézuskát, miközben Vásáry André sivítozott a cd lejátszóból? A minap pedig Buzás Viktor, Kovács József újévi Interoperett énekese, tűnt fel a Csillag születik válogatóján, mint testépítés közben kacagó bajazzó. Kicsit savanyú, kicsit kamu, de a mienk. Egyet azonban ne feledjünk: az elmúlt húsz évben kereskedelmi tévében főműsor-időben biztos nem ment le operaária. 

 A minap egy különleges cd került véletlenül a kezembe az egyik lemezboltban. Már az is csodaszámba megy, hogy a kezembe került, tavalyi megjelenése egészen csöndben történhetett, hiszen még maga a kiadó - a Jazz Oktatási és Kutatási Alapítvány - sem tesz róla említést a saját honlapján. Enélkül igen kicsi az esély maradt arra, hogy egy ilyen jellegű klasszikus hanghordozóról legalább a csekély számú potenciális érdeklődő tudomást szerezzen… Pedig igazán fontos és izgalmas cd-t sikerült összeállítani. A szerkesztők Goldmark Károly (1830 – 1915) első és legsikeresebb operájának, a Sába királynőjének 1903 és 1909 között Bécsben rögzített gramofonfelvételeit rendezték sorba, bő egyórás keresztmetszetet adva a háromórás műből. Az opera bemutatója 1875-ben, a császárvárosban volt, a mi Nemzeti Színházunk egy évvel később tűzte műsorára. Mint oly sokakat – többek között Gustav Mahlert – Goldmarkot sem könnyű beskatulyázni, tipikusan monarchiális jelenség volt: vállaltan magyar származású zsidó, aki magyarul nem beszélt és 21 éves korától kezdve Bécsben élt, élete alkonyán mindkét fővárosban otthon érezte magát, és mindkettő ünnepelte is őt.  Az ősbemutatón a kritika fanyalgott, ám a közönség egyre inkább szívébe zárta a bibliai témájú konfliktusra épülő, dúsan hangszerelt, nagyszerű szerepeket és énekelni-valót felvonultató látványos operát. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy igen gyorsan bejárta a világot. 1877-ben Hamburgban, 1878-ban Prágában, 1879-ben Torinóban és Berlinben, 1880-ban Szentpéterváron (olaszul), 1885-ben a New York-i Metropolitanben (ahol angolul 1906-ig negyvenhatszor játszották), 1887-ben Madridban, 1897-ben Zürichben, 1899-ben Buenos Airesben, 1910-ben Londonban mutatták be. Bécsben 1937-ig folyamatosan játszották, ekkor a törvények értelmében a zsidó szerzők műveit eltüntették a színházak repertoárjáról, így végül 276 előadást ért meg a császárvárosban. Pesten is sokat játszott repertoárdarab volt, hiszen 1938-ig 227-szer ment, majd a háború után 1945-ben azonnal felújították, és egészen 1971-ig játszották, összesen 332 estén.

Spannraft Ágoston díszletrajza

Amíg a hasonló okokból feledésre ítéltetett operák jelentős része ismét felbukkant az elmúlt évtizedekben a színházak műsorán, a Sába királynője körül változatlanul nagy a csend, noha nem értéktelenebb darab, mint Meyerbeer, vagy Halévy művei. Érdemes elgondolkozni azon, hogy amíg Prága összes lemezboltjában és nagyobb tourist shopjaiban szinte a teljes cseh komolyzene és operairodalom megvásárolható, Magyarországon mi a helyzet. Goldmark öt másik operája (Merlin, A házi tücsök,  A hadifogoly, Götz von Berlichigen, Téli rege) , a Hubay, vagy a Dohnányi életmű csendben pihen a kottatárak mélyén. Hogyan várható el, hogy akkor bárki felfigyeljen rájuk? A Merlinből pár éve megjelent egy felvétel Németországban, a Téli rege keresztmetszetét őrzi a Rádió, de a többi opusnak csak egy-egy részlete hallható gramofonlemezeken. Teljes felvétel a Sába királynőjéből is csak kettő létezik, 1970-ben New Yorkban rögzítettek egy koncertet, majd 1980-ban a Hungaroton adta ki az operát. Így a most megjelent cd, ami világelső kiadásként hirdeti az összeállítást, nagyszerű ötlet, a válogatás remek, a mű összes fontos részlete megszólal benne. Egyetlen apró szeplő a történetben, hogy ugyanez megtalálható az 1970-es bakelitlemez utolsó lemezoldalán. Ennek ellenére természetesen öröm hallani a Wiener Hofoper vezető énekeseit, Elisse Elizza (Szulamit), Elsa Bland (Királynő), Erik Schmedes és Leo Slezak (Asszád), Friedrich Wiedemann és Gerhard Stehmann (Salamon), Richard Mayr és Wilhelm Hesch (Főpap) valamint Grete Frost (Asztarot), a cd alapján jogosan voltak a világ egyik legjelentősebb operaházának kiemelkedő művészei, melynek igazgatója a felvételek idején a Budapestről elüldözött Gustav Mahler volt. Néhány bónusz trackkel is megajándékoznak a cd szerkesztői, köztük Salamon áriájával, Takáts Mihállyal (vajon hol lappangott ez a felvétel, hogy eddig semmilyen válogatásba nem került bele?), és az opera leghíresebb részletével, Asszád románcával, melyet olaszul ad elő maga Enrico Caruso.

Ahogy Bősze Ádám a szellemes bookletben írja: „Hogy Goldmarkra milyen hatást gyakorolt a lemez, nem tudjuk. Azt azonban biztosra vehetjük, hogy a felvételek sikere is megelégedéssel töltötte el.”

Nemrég találtam erre a blogra, melyen híres operák ihlette Lego installációk találhatók. A művek úgy születnek, hogy a szerző, megszállott operarajongóként meghallgat egy előadást mondjuk a rádióban és összerak hozzá egy színpadképet. Első ránézésre talán infantilis, a műfaj szentségét kifigurázó próbálkozásnak tűnhet, de végső soron azt példázza, hogy az opera - összetett színpadi műfaj lévén - épp annyira szól a kreativitásról, mint a magasabb művészetről. Arról nem is beszélve, hogyha a gyerekek a Parsifal díszleteivel és szereplőivel játszanának, nagyobb valószínűséggel vennének rá jegyet felnőttként is!

Istenek alkonya

Bohémélet

A zsidónő

Aida

Orfeusz

 Az ötlet természetesen nem egyedi próbálozás. Valaki időt és energiát nem kímélve összehozott egy Lego Carmen feldolgozást is. 

A címben szereplő mondat nem egy elsárgult, évszázados plakáton olvasható, hanem néhány hete, 2011. márciusában lobogtatták egy transzparensre írva a római Teatro dell’Opera Nabucco premierjének végén a színház díszítői – az úri közönség ovációjával kísérve, s minden bizonnyal az igazgatóság támogatásával. Ma már nehezen hihető, de az elmúlt évszázadok során előfordult néhány pillant, amikor egy-egy operarészlet bekerült a nagybetűs történelembe, - gondoljunk csak arra a brüsszeli 1830-as Portici néma előadásra, mely kirobbantotta azt a forradalmat, mely végül az önálló Belgium megteremtéséhez vezetett, vagy a mi 1848-as Szabadságharcunkra, ahol a Hunyadi László Meghalt a cselszövő kórusát énekelve masíroztak eleink. 

„Nel 150 dell unita d’Italie salviemo n identita nazionale l opera lirica” azaz „Olaszország egyesítésének 150. évében, mentsük meg a nemzeti identitásunkat, az operát”. Jó látni, hogy nem messze tőlünk van egy nemzet, akik az operát olyan fontos „nemzeti műfajként” kezelik, hogy egy ilyen demonstrációval a hazai és a nemzetközi sajtó figyelmét is fel tudták kelteni, így tiltakozva a kormány által tervezett költségvetés csökkentése ellen. Érdekes lenne eljátszani a gondolattal, hogy mekkora visszhangja lenne Pesten egy hasonló akciónak…

Az énekkari művészek egy másik, kisebb táblát vittek be, „Grazie Maestro" felirattal, így fejezvén ki hálájukat a néhány hete pacemaker műtéten átesett, orvosai által vezényléstől egyelőre eltanácsolt ám mégis fellépő főzeneigazgatójuknak, Riccardo Mutinak. 

A Nabucco premiert különösen nagy érdeklődés övezte, részben a szereposztás miatt (a címszereplő Leo Nucci volt, Abigélt beugrással Boross Csilla énekelte) részben, mert része volt az olasz nemzeti egység 150. évfordulóját ünneplő hivatalos rendezvénysorozatnak. Egy operaelőadás. A korai Verdi-művek bizonyos részletei burkolt, ám az olasz közönség által pontosan érthető tiltakozások-lázítások voltak az elnyomó osztrák uralommal szemben. Ennek legközismertebb példája éppen a Nabucco Szabadságkórusa. A kitörő lelkesedés természetesen ezen az estén sem maradt el, sőt az egyik néző annyira elragadtatta magát, hogy bekiabált: „Viva Italia!”. Erre maestro Muti a karmesteri pulpitusról felelt: „Egyetértek: Viva Italia! Nem tegnap kezdtem a karrieremet, sokat utazom a világban. Olaszországban sokszor beszéltem süketekhez. A kórus csodásan énekelte azt a részt, amelynek ismétlését most önök kérik tőlem. Ahogyan a szöveg mondja, „Oh, mia patria 'si bella e perduta”- azaz, „Ó, szép és elveszett hazám”. Én akkor arra gondolok, hogy Olaszország a kultúrán alapszik, és ha a kultúrát kiirtják, lenyesik a pénzeket, akkor a mi hazánk VALÓBAN szép és elveszett lesz. Ezért arra gondoltam, hogy mivel ilyen hazafias pillanatban vagyunk, énekeljük el együtt ezt a csodás kórust!” Majd viccesen hozzátette: „De tempóban!”. És ekkor megtörtént a csoda: a közönség az énekkarral együtt önkéntelenül felállva, mintegy himnuszként elénekelte a Szabadságkórust.

Azt hiszem, ezek olyan a torokszorító pillanatok, melyeket csak a helyszínen lehet igazán átélni. Hogy mit jelenthetett élőben a katarzis? Leolvasható a meghatott olasz énekkari művésznők arcáról.

Köszönet Csapó Zsuzsannának az olasz fordításért.

Minap a kezembe került a néhány éve elhunyt kiváló esztéta, Fodor Géza egyik könyve (Zene és színház – Agumentum Kiadó, 1998). Az alábbi részlet egy 1994-es írásából való, melynek címe: A magyar operakultúra tönkremenetele. Tanulságos olvasmány. 

„…már 1990-ben úgy állt a dolog, hogy egy zseniális operaigazgató sem tudtam volna új pályára állítani az intézményt, ma még inkább ez a helyzet. Az a tényállás, hogy a két színházat átfogó monstruózus operakombinát évtizedek óta kényszerpályán lefelé tart, hogy a fenntartó magyar állam az ötvenes évek kultúrforradalmi illúzióink szétfoszlása óta nem tudja eldönteni, mire kell neki az Opera, mit vár tőle, s ezért mit hajlandó áldozni, hogy a budapesti Opera-operajátszás ügye vonatkozásában mind a kultúrpolitika, mind a színházvezetés már réges-régen egyik napról a másikra él, perspektivikus gondolkodás híján, s az utóbbi színházi szervezetben, a felelős posztokon tartósan nem gondoskodott a szakmai utánpótlásról, hogy az intézményben anarchia uralkodik, hogy az operajátszás a magyar kultúra perifériájára került – ez a ez a mérhetetlenül komplex és súlyos tényállás tehát nem kevesebbet követelne, mint az Opera funkciójának, működési feltételeinek teljes újragondolását, s az intézménynek az alapoktól való újraépítését szerzetileg és szellemileg egyaránt. Itt legalább fél évszázad fokozatos építkezése lett lepusztítva – itt már nem elég a szakmai színvonalú árnyalatnyi, néhány fokkal való emelése. A gyökeres és perspektivikus újragondoláshoz s a szívós és következetes véghezvitelhez azonban sem a kultúrpolitika, sem a szakma oldalán nem látszanak a feltételek: az akarat, a koncepció és a kapacitás.

Remélhető, sőt valószínű, hogy lesznek még jó operaelőadások Budapesten, de operakultúra, ami szervességet jelent, mestereket, tradíciót (mely nem „Schlamperei”, hanem lényegre irányul) ensemble-t és életet meghatározó művészi etikát – az már aligha lesz. S az operakultúra fogalma még a közönség operai kultúráját is jelenti; de a közönség ízlését, értékrendjét, adekvát, arányos „feedback”-jét, „visszacsatolási” hatását, színvonalat kikényszerítő igényességét újra felépíteni – ez a színház regenerálódása és optimista működése esetén is feltétlenül hosszú időt igényelne, ha ugyan a leépülési folyamat nem vált már irreverzíbilisé. Tehát, ha lesznek is még jó operaelőadások Budapesten, ha javul is néhány fokkal az Opera működése, a magyar operakultúrának – a szó itt használt értelmében – alighanem vége van.”

Ma 130 éve született Bartók Béla, a komolyzene világának legismertebb magyar zeneszerzője. Ugyan nem hiszek az évfordulók fontosságában, de arra mindenképpen hasznosak, hogy elgondolkozzunk egy percre arról, hogy mit is jelent nekünk ma az érintett. Ha megnézzük a nagy nemzetközi zenekarok műsorát azt látjuk, szinte mindenhol évről évre eljátsszák Bartók valamelyik alkotását, műveit külhonban az egyetemes zenetörténet alapművei közt tartják számon. Meglepő módon ez hazánkban közel sem ennyire egyértelmű, Bartókot még mindig illik egyfajta kötelezettségnek tekinteni, ahelyett, hogy behelyeznénk azok közé a valós hungarikumok közé, melyek méltóképpen képviselik országunkat a nagyvilág előtt. Természetesen van Bartók Archívumunk, ahol nagyszerű zenetörténészek kutatják és publikálják a Mester életművét, de valahogy mégsem annyira él a mindennapjainkban, mint a mostanában hivatkozási alapnak kezelt, - a világban teljesen ismeretlen Erkel - vagy a világpolgár, magyarul éppen csak megszólalni tudó Liszt. Fontosabb egy Chopin lengyelségét magyar származásával ellensúlyozó zongora-virtuóz, vagy egy íróasztalához kötött tisztviselő, mint a hatalmas tiszta-szemű Bartók, aki a valódi magyar népzenét, tehát nem a verbunkost és a cigányt emelte Európa zenei köztudatába. Mintha félnénk szembenézni önmagunkkal, hiszen például a Concertónál tisztábban kevésbé lehetne zenébe önteni a 20. század első évtizedének Magyarországát.

Bartókról a köztudatban annyi él, hogy egy tehetséges népdalgyűjtő és zeneszerző, akinek a háború borzalmai elől Amerikába kellett mennie, ahogy sajnálatosan és gyorsan meghalt. Eszükbe sem jut, hogy milyen rögös volt az útja, amíg kávéházazó Budapesttel elfogadtatta a valós gyökerek létjogosultságát. Bartók és Kodály népdal feldolgozásait az Operaház vezető művészeinek Basilides Máriának, Székelyhidy Ferencnek, vagy Palló Imrének tolmácsolásában eleinte alig pártucat ember hallgatta. Sőt, életében színpadi műveinek sem az a sikersorozat jutott osztályrészül, mint azt ma feltételeznénk.

 

 

Az operával szemben gyakran emlegetett kifogás a kövér emberek irracionális szerelme. Ez részben igaz is, de ha végignézzük a művészettörténet szépségideáit, a festett Vénuszok közül se férne be egyik-másik az ember ágyába. Azon szerencsések közé tartozom, akik még élőben, szerepben (nem koncerten) láthatták a 20. század második felének egyik legnagyszerűbb tenoristáját, Luciano Pavarottit. Bécsben történt, 1995 nyarán. Ekkoriben még az emberek az előadás előtti este hálózsákban aludtak a Staatsoper előtt, hogy másnap pár schillingért - hol volt még akkor az Euró!? - állóhelyről nézhessék meg az előadást. Pavarotti egyik utolsó fellépése volt Bécsben ez a Tosca. Koncerteket szinte élete végéig adott, de teljes szerepet végigénekelni egyre kevésbé volt kedve, vagy ereje.