Caruso

 Leo Slezák, korának egyik legjelesebb hőstenorja nemcsak operaénekesként vált híressé. Miután színpadi pályája véget ért, átpártolt a mozihoz, és több mint negyven filmben kedélyeskedett. Ezen felül a remek humorú művész négy könyvben örökítette meg emlékeit, gondolatait a világról. Ezek közül három kötet jelent meg a háború előtt Magyarországon. Egy nemzedék kacagta végig őket, hírük legendás, de mára gyakorlatilag hozzáférhetetlenek lettek. Slezák egy fejezetben operaismertetőket közöl – sajátos szemszögből. Korának legnagyobb Lohengrinje az alábbiakban foglalja össze Wagner zenedrámájának tartalmát.

 „Igen szövevényes történet. Előre kérem az érdeklődő Olvasóimat, nagyon figyeljenek, hogy végül is megtudják, miről van szó tulajdonképpen.

Mindenki előtt ismeretes, hogy a régmúlt időben igen sokan foglalkoztak gonosz varázslatokkal. Deli ifjakat, legtöbbször ártatlan hercegeket, pokoli szóval állatokká varázsoltak el. Megtörtént példánakokáért, hogy az ember a szobájában ült és éppen a kanárija füttyét élvezte… De mit tesz Isten? Helyesebben a varázsló? A fütty hirtelen elnémul, a kanári eltűnik, s egy daliás herceg áll a megdöbbent szemlélő előtt…

Ilyesmi ma már nem fordul elő.

 A Lohengrin alapja is egy ilyen varázslat. Mikor a függöny felgördül, a színpadon fölösszámban nyüzsögnek a hűbéresek, s minden különösebb ok nélkül, erősen ütögetik pajzsaikat. És énekelnek. Henrik király hatalmas tölgyfa árnyékában ül, hosszú szakálla térdét verdesi; igazságot szolgáltat. Telramund ugyanis vádat emelt Brabanti Elza ellen, s azt állítja, hogy testvérét, Gottfriedet megölte.

A király nem hiszi el, de hát nem is igaz egy szó sem az egészből.

Elzát megidézik, kikérdezik – és Elza tagad.

Kinek van igaza?

Majdnem elfelejtettem mondani, hogy Telramund nős ember, feleségét Ortrudnak hívják. Különben egy igen sötét hölgy. Telramundot is ő piszkálta fel Elza ellen. Ez az asszonyi piszkálódás egyébként az egyetlen modern vonás az egész operában…

A régi időkben az istenítélet volt divatban. Ha nem tudták eldönteni, hogy valaki bűnös-e, avagy ártatlan, akkor a vádló és a vádlott verekedni kezdett egymással, s akit legyőztek, az volt a bűnös.

Meglehetősen bizonytalan bírói eljárás!

Telramund felszólítja a vitézeket, hogy verekedjenek meg vele Elzáért. Noha a lovagok közül egyik sem tételezi el Elzáról a szóban forgó testvér-gyilkosságot, hiába harsannak fel újból és újból a trombiták, senki sem óhajt ebbe a kalamajkába belekeveredni.

Ekkor a király mégegyszer megfúvatja a kürtöket.

S íme! Hirtelen megjelenik egy fényes vitéz, hattyúfogaton érkezik.

Mire a hűbéresek kara újból és ismét össze-vissza ordibál, ujjal mutogat az ismeretlen daliára, majd görcsösen a karmesterre néz, de ez sem segít.

Lohengrin megjelenik. Minden oldalról fényszórózzák és elkezdi hattyú-áriáját – egy negyed hanggal mélyebben.

A hattyú ezt nyomban észreveszi, s szégyenkezve távozik…

Most jön pedig a tulajdonképpeni izgalom!

Telramund reszket, mint a nyárfalevél, de azért nem enged a negyvennyolcból… Ezt nem is teheti, így van előírva…

Lohengrin először Elzához megy, megvigasztalja, hogy majd ő megküzd érte, s ott nyomban azt is megkérdezi: nem lenne-e a felesége? Ezt viszont csak egy feltétellel lehet nyélbeütni, ha Elza sohasem kérdezi meg, honnan jött, s merre van hazája…

Ez is egy kikötés! Az ártatlan még azt sem tudhatja, kihez van tulajdonképpen szerencséje. Vad dolog ez, kérem.

Ám Elza mégis szavát adja. Mire nem képes egy leányzó a cél érdekében?

Lohengrin aztán gyorsan, túl gyorsan, legyőzi Telramundot, de mint nemes lovaghoz illik, ellenfele életét nem oltja ki. Elza a névtelen hős nyakába borul, Ortrud majd szétpukkad és a hűbéresek megint egyszer örömmel csapkodják pajzsukat. A király szakállát simogatja, áldását adja a fiatalokra és legördül a függöny.

Ez a első felvonás. Nem is hosszú, csak másfél óra.

A második felvonás rettenetes sötétséggel kezdődik. Hosszadalmas, dühös szemrehányások, kölcsönös vádaskodás hangzanak fel egyik sarokból: Ortrud és Telramund veszekednek. Telramund szégyene társnőjének nevezi becses nejét, Ortrud pedig igen barátságtalanul viselkedik hites urával. Végetérni-nemakaró huzavona után elhatározzák, hogy lesz, ami lesz, felébresztik Elza kíváncsiságát és megutáltatják vele Lohengrint.

A középkorban a menyasszony az esküvőjét megelőző éjtszakán megjelent az erkélyen és beszédbe elegyedett a holddal. Ha a hold történetesen úton volt, akkor a Zephirrel.

Mindez persze, túlzás. Ilyet ma már nem csinálnak az emberek; hülyének is tartanák, aki megtenné…

Mialatt Elza odafent a Zephirrel beszélget, Ortrud a mélyben hangosan sóhajtozik. Olyan hangosan, hogy azt Elza is meghallja. Lemegy, felemeli Ortrudot a várkastély küszöbéről és beviszi magához.

Ez a legostobább, amit tehet.

A nászmenetnél a legtapasztaltabb kórista-hölgyek töltik be a koszorúslányok szerepét, virágot hintenek az ifjú pár lába elé. A hűbéresek is résztvesznek a lépdelésben. Ünnepélyes méltósággal halad a menet a templom felé. Ekkor Ortrud hirtelen előrefurakodik, s azt állítja, hogy őt illeti meg az elsőség… Nagy izgalom kerekedik. A legnagyobb zűrzavarban megérkezik a király Lohengrinnel. Lohengrin rögtön tisztán látja a helyzetet, s villámokat szór szeméből a nyüzsgő sokaság felé.

Odamegy Elzához, félrehívja és kéri, ne hagyja magát felhúzni. Ne kérdezzen tőle semmit, mert különben rögtön elutazik.

Elza azt feleli, hogy ilyesmi eszeágában sincs; s különben is boldog, hogy végrevalahára, férjhezmehet. Lohengrin keblére öleli, s együtt vonulnak be a templomba.

Hirtelen, az utolsó pillanatban, egy oszlop mögül előugrik Telramund és sértő szavakkal illeti Lohangrint. Varázslónak nevezi, az egész ügyet pedig igen gyanúsnak. Mert, mi a gyanús, ha nem az, hogy valaki, egyszercsak hipp-hopp, megjelenik egy hattyúval, a hattyút aztán visszaküldi, senki nem kérdezhet tőle semmit, semmiféle igazolványa nincs, se vízuma, se útlevele?!... Éppenezért az istenítéletet semmisnek jelenti ki és megismétlését követeli.

Rövidre fogva a dolgot: Telramund szörnyen izgatott.

Kap egy ütést a gyomrába és már repül is…

Lohengrin és Elza folytatják a bevonulásukat, a hűbéresek megint és ismét pajzsukat ütögetik, most kivételesen vidáman teszik ezt és a király jóakaratú bólogatásától kísérve, összecsapódik a függöny.

Harmadik felvonás.

Elza hálószobája.

A király bevezeti Lohengrint és Elzát, s miután néhányszor kajánul hunyorgat, egyedül hagyja őket…

A néző már a berendezésből is sejtheti, hogy nem valami kellemes nászéjszaka készül.

Lohengrin addig énekel, ahelyett, hogy karjába ölelné ifjú hitvesét, amíg Elza mégiscsak megkérdezi tőle, hogy milyen rendből származik. Kitör a botrány. Mindez nem elég. Telramund is megjelenik, s agyon akarja csapni Lohengrint. De Lohengrin ügyesebb: szeme villámával agyonsújtja Telramundot, kinek tetemét eltakarítják.

Lohengrin nem mond el Elzának semmit. Csak a király előtt hajlandó beszélni. Már ő is kezdi a durcáskodást.

Miközben Elzát ecetes vízzel felmossák, legördül a függöny.

Változás.

A király lóháton jelenik meg. A derék paripa elvégzi legfontosabb teendőit, miközben a hűbéresek győzelmi vágytól eltelve, megint és ismét és újból és fáradhatatlanul pajzsukra ütögetnek és vér után kiabálnak, háborúba akarnak menni…

Harsogva követelik, hogy Lohengrin vegye át a sereg vezetését. Ő azonban sajnálattal közli lemondását. Elza feltette a végzetes kérdést, s neki immár haza kell mennie innen.

A gyász jeléül a hűbéresek talán már századszor ütögetik pajzsukat.

Elővezetik Elzát. Imbolyogva közeledik.

Lohengin előáll, amennyire erejéből telik, behúzza a hasát, hogy karcsúbbnak lássék, s elénekli a Grál-mondát. Nem mond ez a monda semmi szavahihetőt. Lohengrin semmit sem tud bizonyítani: egy jóravaló felülvizsgáló-bizottság bizonyosan visszautasítaná az egész mesét. De ők elhiszik. Ám az is lehet, hogy csak tetteik a hiszékenységet, mivel közbeszólásaikkal nem akarják hosszabbra nyújtani az előadást.

Mialatt Elza levegő után kapkod, Lohengrin búcsúzkodik. Átadja neki kürtjét, gyűrűjét, kardját: a kürtön tanuljon meg dudálni, a gyűrűt őrizze meg emlékül, a kardot pedig adja oda kisöcsének, aki majd nemsokára visszatér…

Micsoda bonyodalmak!

Lohengrin lassan távozik.

A hűbéresek nemzeti gyászuk jeléül most már abba se hagyják pajzsaik ütögetését.

De még mindig jön újabb fordulat.

Megjelenik Ortrud. Magánkívül kiabál: Elza testvérét ő varázsolta át hattyúvá és ő az oka minden kellemetlenségnek.

Lohengrin mégegyszer, utoljára visszanéz, s szeme villámával keresztüldöfi Ortrudot. Ortrud is meghal. Ha több idő volna hátra, talán még mások is meghalnának. Szerencsére nem futja már az időből, mer ismét megjelenik a hattyú, majd alábukik a vízbe, s mint deli ifjú bukkan fel utóbb. Elza szalad, megöleli…

A kis Gottfried megkerült.

A hattyúját vesztett Lohengrinért egy galamb jön és elrepülnek.

Ez is valami. Nem?

Elza tántorog. Visítozik. Erre, hála Istennek, végleg lemegy a függöny. Igen késő van már. Vége az előadásnak.”

A szöveget az eredeti helyesírással közöljük.

 Idén nyáron is megtartotta hagyományos vizsgaelőadását a Müncheni Színiakadémia (Bayerischen Theaterakademie August Everding). Az intézmény az egyik legjelentősebb operaénekes-képző egész Németországban, de ezen kívül oktatnak rendezőket, színészeket, dramaturgokat, kritikusokat, díszlet-, jelmez- és maszkkészítőket, azaz a színházművészet ágát. Az akadémiát 2003 óta Klaus Zehelein professzor vezeti, aki dramaturgként kezdte a pályafutását, majd 1991 és 2006 között a stuttgarti Staatsopert igazgatta, és emelte Németország egyik legrangosabb operaházává.

Ilyen előzmények mellett nem véletlen, hogy az operavizsgákra külön gondot fordít az intézmény. S hogy miben különböznek ezek a mi Zeneakadémiánkon megszokott vizsgáktól? Noha ugyanúgy félévente rendezik őket, a müncheni akadémia rendelkezésére áll az 1200 fős nagyszerűen felszerelt, bayreuthi mintára épült Prinzregententheater, ahol minden bemutatásra kerülő darabot egymás után hatszor el is játszanak. A végzős hallgatóknak egyáltalán nem automatikus, hogy bekerülnek egy-egy produkcióba, az intézmény vezetői és az adott előadások alkotói meghallgatásokat tartanak a szerepekre. Miután félévente a legkülönbözőbb stílusú műveket állítják színpadra (Purcelltől, Puccinin át Eötvös Péterig), mindenkinek módjában áll abban megmutatni magát, amiben vélhetően a legjobb lesz. Az adott előadások színpadra segítéséhez jelentős karmester és, rendező-pedagógusokat hívnak meg. Így rendezhette Kovalik Balázs (aki itt szerezte diplomáját 1997-ben) 2009-ben a Bohéméletet; mely sikerének köszönhetően idén is visszahívták, ezúttal nem csak rendezőként, hanem az operaszakosok zenés színészmesterség tanáraként is.

Az idei vizsga zenetörténeti meglepetést tartogatott, ugyanis ez alkalommal nem egy unalomig ismert repertoárdarabot, hanem egy valódi ritkaságot poroltak le. Johann Adolf Hasse Didone abbandonata című barokk operája utoljára valószínűleg 1770-ben, Drezdában szólalt meg. A hatszereplős darabról az előadások alatt hangfelvétel készült, így nemsokára világelső cd-ként hallható lesz a mű, nem rossz belépőt adva ezzel az ifjak kezébe, reményteli pályafutásuk nyitányaként. Hasse a kor legnépszerűbb librettistájának, Pietro Metastasionak szövegkönyvét zenésítette meg. A mű már önmagában is valódi felfedezés. A húzottan is háromórás operában a legszélsőségesebb érzelmi kitörésekre módot adó recitativókkal összekötött áriák válogatják egymást. A mű cselekménye nem túl bonyolult: Aeneas elhagyni készül Didót, aki ezt mély depressziójában próbálja elodázni. A történetet bonyolítja Iarba, az „afrikai”, Araspe a csatlósa, Selene, Dido húga, és Osmida, a főgonosz.

A német kritikusok a papírforma szerint unalmasnak minősített opus életre leheléséért Kovalikot, és az esténként zenélő Hofkapelle Münchent, valamint karmesterét, az ifjú Michael Hofstetter  dicsérik. A rendező (és Antal Csaba díszlet-, valamint Angelika Höckner jelmeztervező) a történetet a szappanoperák bágyadtan felületes világába röpíti. Hatalmas átlátszó gumimatracok adják a mai lakás keretét, ahol a fiatalok italozva, csevegve zsarolják, ölik egymást szóban - és tettekben. A felületes játszadozás fokozatosan komolyodik el, az álomlufik lassan leeresztenek, a királyi főhősök pedig egy lövészárok reménytelen sivatagában fejezik be történetüket.

Az énekesekre egységesen jellemző a felkészültség. Hosszú szerepeiket zavarba ejtően hibátlanul tudják, és ami még örvendetesebb, végig meg tudják tölteni tartalommal. Sehol egy üres tekintet, egy árulkodó civil mozdulat. Mindannyian piacképes szereplői lesznek a nemzetközi operamezőnynek – valahol. Nem feltétlenül fognak eljutni a Metropolitanbe, de egy közepes méretű német színház együttesébe bármikor beleférnek. A színházak vezetői, vagy ügynökeik természetesen megtekintették a produkciót és nagy eséllyel ilyen, még formálható, de már tudatos művészekre vadásznak. A hat növendék közül öt volt müncheni, az Aeneast éneklő „mezzo” kontratenor, Flavio Ferri-Benedetti a Bázeli Barokk Akadémia növendéke. Fachtársa, az erdélyi gyökerű Valer Barna-Sabadus rasztás rockerként fürdött szerepében, és ajándékozta meg a közönséget egy lélegzetelállító szépségű záróáriával (az iskolában természetesen ugyanolyan eséllyel képeznek kontratenorokat, mint bármilyen más hangfajt) . A másik felfedezett, Celeng Mária, aki idén iratkozott át Budapestről, csengő koloratúrszopránjával és elképesztő akrobatikus képességeivel ejtette ámulatba a sokat látott bajor közönséget (egyik áriája kadenciáját például egy statiszta hátáról fejjel lefelé lógva énekelte). A két szoprán, Theresa Holzhauser (Didone) és Magdalena Hinterdobler (Selene) szép hangon és olykor torokszorító kisugárzással járták végig kálváriájukat. Talán egyedül Andreas Burkhartnak, a Töltz-i Fiúkórus egykori szólistájának jutott mostohább szerep a többieknél, őt egyik áriája közepén lövi le egykori vazullusa, Iarba.

München, 2011. május 30. hétfő, a város központjától kissé távolabb lévő Prinzregententheater.

18.45. A foyerben elkezdődik az ingyenes beavató előadás, ami évek óta természetes része a német színházaknak. Száz – százötven érdeklődő hallgatja, öregek és fiatalok vegyesen, a végén kérdéseket tesznek fel a műről és produkcióról.

19.30. A 1.2 millió lakosú München harmadik operaháza, hétfő este megtelt egy ismeretlen barokk szerző 240 éve nem játszott művére, melyet főiskolások adnak elő. A közönség kora és összetétele abszolút vegyes, éppenúgy ülnek a nézőtéren 90 éves járókeretes úriasszonyok, mint farmeres diákok. Később kiderül, egyvalami közös bennük: azért jöttek, mert kíváncsiak. A rendezéssel látszólag semmi gondjuk sincs, csókolózzanak, hemperegjenek nők és férfiak bármilyen összetételben, szórjanak szét a szent színpadon több kiló homokot, omoljon össze a szép világ, gázoljanak át mindenen gépfegyveres katonák. A nézők végigélik a kétszer másfél órát, utána hosszan bravózva és dobogva köszönik meg az élményt. München, 2011. Mindössze 750 kilométerre Budapesttől.

 Aki a színpadot választja életcéljául, tulajdonképpen a tudathasadást választja, hiszen énje megsokszorozódik. Reggel például családanyaként elviszi a gyerekét az óvodába, este családját elhagyott Anna Kareninaként vonat alá veti magát. Ha valaki Annaként jár szülői értekezletre, az kínos és mulatságos is egyben. A szerencsés művész életében eljön a pillanat, amikor maga rakhatja le a lantot és válhat vissza „hétköznapi emberré”. A szerencsétlenebbekkel, - okkal, vagy ok nélkül - mások rakatják le, ezzel örök tüskét verve a szívükbe.

Volt idő – és nem is a beláthatatlan messzeségben – amikor a népszerű operák egy-egy idézete még közszájon forogott. Ha mondjuk egy kabaréjelenetben valaki benyögte, hogy „Oszkár tudja, de nem mondja”, mindenki értette, miről van szó. Egy másik hasonlóan ismert mondat, - amit Tosca mond Puccini operájának II. felvonása végén, az általa meggyilkolt Scarpia holtteste felett - e bejegyzés mottója. A termékeny olasz írónő, Paola Capriolo is egy Tosca idézetet választott könyve címéül: Vissi d’amore, azaz Híven szerettem.

Csókjaimat szedtem, vettem,
Híven sohase szerettem.

Ha esküdtem s majd meghaltam:
Legjobb asszonyom megcsaltam.

Ha akartam, ha igértem,
Gonosz voltam tervben, vérben.

Ha öleltem, ha csókoltam,
Borús komédiás voltam.

Ha gondoltam a halálra,
Csalfán tettem, állva, várva.

Ha valakinek esküdtem,
Esküszóból mitse hittem.

Ha tébolyban elájultam,
Új nőben ébredtem, újban.

Ha od'adtam testem, lelkem,
Kerestem és mitse leltem.

Csókjaimat szedtem, vettem,
Híven sohase szerettem.

 E, mint Elektra. Richard Strauss egyike a legfurcsább zeneszerzői tehetségeknek. Ha meghallgatjuk a Salome, az Elektra, vagy A rózsalovag szenvedélyes muzsikáját, nagyon nehéz elhinnünk, hogy szerzője nem egy lobogóhajú megszállott volt, hanem egy udvari kapellmeister, aki a délelőtti próba után hazament ebédelni egy jót, komponált pár órácskát, majd némi pihenés után visszaslattyogott a színházba vezényelni. Elképesztő, hogy ezek a zenék egy hivatalnoki tisztaságú íróasztalon, szabályos órákban születtek. Márpedig az ifjú Strauss csupa lázadó, a maga korában szokatlan, és gyakran megbotránkozást keltő zenét komponált. A Salomét például az operaszínpadokon akkoriban elképzelhetetlen erotikájú Hétfátyoltánc, és a Keresztelő Szent János levágott fejének énekelt monológ miatt több országban éveikig, évtizedekig nem lehetett bemutatni. Az Elektráról pedig úgy tartották, hogy zenetörténeti végállomás, mivel olyan színen állandó a feszültség a kétórás operában, hogy azt már nem lehet fokozni.  Ezt maga Strauss is így gondolhatta, mert visszafordult az úton, s az ókori kegyetlen tragédiák helyett következő témájául inkább a Mária Terézia-korabeli Bécset választotta, hogy – sokadik Straussként – keringőzve nézze végig a Monarchia összeomlását. Ám nem ez volt zeneszerzőként az utolsó pálfordulása. 1948-ban, 84 évesen írta a szépséges Négy utolsó éneket, mellyel a termékeny komponista nemcsak a lantot tette le, de két világháborút megélt mester a romantikus zenetörténet című fejezetre is betette az utolsó pontot.

 Vannak énekesek, akiknek nagyságán lehet vitatkozni, de azt mindenki érti és érzi, mitől is voltak jelentős művészek. Egy Saljapinról, vagy egy Callasról lehet azt mondani, hogy modorosak, nem tetszik, amit csinálnak, de azt mindenképpen le kell szögezni, hogy korszakalkotó személyiségek voltak az előadó-művészet történetében. Korunkban – az elmúlt 20 – 30 évben – az ennyire karizmatikus művészek már jóval ritkábbak. Hogy kevesebben születnek, vagy a körülmények nem alkalmasok a nagy egyéniségek kiteljesedéséhez, vagy el sem jutnak odáig, hogy éneklésre adják a fejüket, ez más kérdés. Valaha fontos és jelentős dolog volt a operaműfaj, ma már koránt sem meghatározó.

A világ és az operavilág is átalakult, másfajta egyéniségek töltik meg az élet és a színházak színpadait, mint egykor. Mint annyi minden más, ez az értékrend-változás is sokkal dinamikusabb lett az elmúlt évtizedekben. Egy 15 éves lány általánosan elfogadott képe sokkal kevesebbet változott például 1650 és 1850 között, mint 1960 és 2010 között. Bizonyos embertípusok el is tűntek, vagy átalakultak az elmúlt évtizedekben. Nagyszüleinknek még természetese volt a romlatlan szőke, kétcopfos Gretchen (azaz a Faust Margitja, a Lohengrin Elzája, a Carmen Micaelája, vagy a Rigoletto Gildája), hiszen ők maguk is így jártak iskolába. Mára ezek a naivák a színpadon avíttá, hiteltelenné váltak. A mai közönség nem tud hinni abban, hogy egy 18 éves lány semmit sem ismer a világból. Hogyan is hihetne, amikor egy mai fiatalt annyi és olyan szabályozatlan inger éri, hogy alig győzi feldolgozni azokat. Pontosan ennek következtében a fent említett darabok is más megvilágításba kerülnek.

Épeszű néző nem tudja elfogadni, hogy egy lány egyedül egy Hattyúlovagtól remél oltalmat, aki hívó szóra meg is érkezik. Ezért a Lohengrinnél a színpadra állítónak ki kell találni valamit, hogy a történet a mai néző számára is mondjon valamit. Ez természetesen sokszor elutasításra talál, de igen gyakran elgondolkoztató is lehet. Mindezt azért írom le, mert nemrég Pesten is bemutatkozott világhírű Patrizia Ciofi egészen más utat választva jutott igen izgalmas eredményre.

A most 44 éves olasz szoprán lassan 15 éve visszatérő vendége a jelentős operaszínpadoknak. Nem túl nagy repertoárján Mozart, a preklasszikus, a bel canto és a könnyebb Verdi szerepek dominálnak. Ellentmondásos művész hírében áll, vannak, akik rajonganak érte, és vannak, akik elutasítják a művészetét. Tehetségét valóban nem könnyű megfejteni. Maga a hanganyag nem a legizgalmasabb, az idő is nyomot hagyott rajta, néha kicsit alacsonyan intonál, de énekelni azért nagyon tud. Ebben még nincs igazán semmi különös, ilyen énekesnő mászkál jópár a világban. Azt is meg merem kockáztatni, hogy nincs benne az első tízben, akikkel egy szerepet cd-n mindenképpen meghallgatnék. Pusztán vokálisan Gildát - Pesten ebben a szerepben lépett fel - sokan énekelték jóval kifejezőbben Roberta Peterstől Leontina Vaduváig. Ciofi titkát máshol kell keresni. Nyilvánvaló, hogy a szerepet az elmúlt években számtalanszor alakított mindenfelé, sokféle rendezésekben, karmesterekkel. Meggyőződésem szerint azok közé az énekesek közé tartozhat, akinek egy szerepről megvan a saját kialakult felfogása, amit bármikor elő tud venni. Az elmúlt évtizedekben sok nagyszerű énekesnő lépett fel Pesten Gildaként, de mint említettem, maga a szerep egyre távolabb került a mai kor emberétől.

Ciofi nagysága számomra pont ebben keresendő: ő az első művész, aki egy olyan Gildát állított elénk, aki teljesen hiteles, akinek a története 100%-ban elfogadható. Ezt a lányt idegenek nevelték a világtól elzárva, mígnem három hónapja beállított egy ijesztő ember, aki azt mondta magáról, hogy az apja, és magával vitte. Gilda hiába faggatja őt a múltról, csak ködös-szép meséket mond neki Rigoletto. A teljesen gyökértelen teremtést, aki tükröt valószínűleg sosem látott, továbbra is bezárva tartják, éjjel-nappal felügyelnek rá, de egyszer a templomban valaki rámosolyog. Ez a pillanat  sosem érzett érzéseket ébreszt benne. Aztán őrei eltűnnek és a kis kertben ott áll az ifjú. Gyönyörűen beszél hozzá, megsimogatja, Gilda megremeg az idegen kezének finomságától.

Az udvaroncok elrabolják őt, de ettől nem igazán ijed meg, hiszen az első, akit a palotában megpillant a fiú, akinek boldogan adja oda magát, nem tudván, mit is tesz valójában. Amikor az akció után riadtan kirohan, ott találja a feldúlt apját – bohócruhában. Fázósan zavartan próbálja elmesélni neki az imént átélteket, amit igazán maga sem ért. Apja szörnyű haragját csodálkozva nézi.

Rigoletto magával rángatja, s hogy feledtesse lányával a Herceget, megmutatja neki, hogy az hogyan csapja a szelet másoknak. Gilda értetlenül hallgatja, hogy egy másik lány hogyan csábul el ugyanazokra mézes szavakra, melyeket eddig megismételhetetlennek gondolt. Amikor egyedül visszatér, meghallja, hogy szerelmesét meg akarják ölni, öntudatlan életét könnyedén áldozza fel. Gilda azt hiszi, Maddaléna, a bérgyilkos férfifogó húga is egy szegény lány, s halálával nemcsak a Herceget menti meg, hanem őt is boldoggá teszi. A gyilkos szúrás után csodálkozva látja, hogy nem az Álomherceg karjaiban ébredt, hanem szegény púposéban, aki őt siratja. Próbálja vigasztalni a zokogó férfit, ismeretlen anyját véli látni a mennyben, majd kileheli a lelkét.

Egy értelmetlen élet? Ciofi Gildája a történet alatt végig érintetlen marad az őt körülvevő tragédiától. Miután nincs múltja, nem is érti a dolgokat, szinte csak csodálkozva szemléli, mi történik körülötte, vele. Egyetlen dologban hisz, a Herceg szép szavaiban. Amikor ez a kötelék megszűnik, értelmetlen létét könnyedén dobja oda. Nagyon szép és átgondolt alakítás, mely számomra azt bizonyította, hogy ha valaki ilyen kész személyiséget képes ábrázolni a színpadon, az bármiféle rendezésben, bármilyen körülmények között meggyőző. Ez a Gilda időtlen alakítás, éppen ezért örökérvényű.

Gárdonyi Géza helyének maghatározása a magyar irodalmi életben semmiképpen sem ennek a blognak a feladata. Arra viszont érdemes emlékezni, hogy a kötelező Egri csillagok írója a történelmi regényen kívül más műfajokban is otthon volt. A Magyar Hírlapban 1892-től heti rendszerességgel publikálta Göre Gábor leveleit, melyeket később nagy népszerűségük miatt tíz apró kötetben is közreadott. A sorozat ma is igen szórakoztató és tanulságos olvasmány!

Göre egy megrendíthetetlen öntudatú falusi bíró, aki az égvilágon mindent csak és kizárólag a saját szemüvegén képes nézni. Olyan ember, aki roppant kíváncsi a világra, ezért például időnként fellátogat Pestre, de kísérőivel, Durbits sógorral és Kácsa cigánnyal eljutnak a Tátrába, sőt a Párizsi Világkiállításra is. Színes mondanivalóját elképesztő helyesírással veti papírra. Görbe tükör? Századfordulós pamflet? Annál sokkal több, mert Gárdonyi érti és szereti főhőseit.

„Arrúl is vót mán szó, hogy hogyan köll az én könyveimet olvasni? Hát úgy köll olvasni, ahogy én szoktam olvasni mindön könyvet vagyis fönhangosan. Aki tsak a szömivel olvas annak vagy a foga fáj, vagy nem magyar embör.”

Egyik kötetben, A pesti úrban egy színházba is ellátogat Göre, ahol éppen Robert Planquette Rip van Winkle, avagy a Kékhegy legendája című operettjét adják. A maga korában igen népszerű művet hazánkban a Népszínház (a későbbi Blaha Lujza téri Nemzeti Színház épülete) mutatta be 1883-ban. Sokat játszották évtizedeken át úgy Pesten, mint vidéken, utoljára talán az Operaház újította fel az 1930-as évek közepén. Az operett meséje egy amerikai legendán alapul. Főhőse Rip, a vadász, aki megszállottan kutat egy régen elrejtett kincs után. Amikor végül megleli a barlangot, megiszik valamit, amitől húsz évig alszik. Mire felébred, a felesége meghal, a lánya felcseperedik. Rip leszámol hajdani ellenfelével, és megleli a békéjét.

Ma már nehéz megérteni, mi izgatta a korabeli közönséget ebben az operettben. Valami titoknak mindenesetre kellett lennie, ha maga Göre Gábor bíró uram is megtekintette azt!

John Quindor: Rip visszatérése

A vadász igy járt

 

Lyó egésségöt és hasolló lyókat kivánok, továbbá, hogy a városba jártunk, láttuk kiirva, hogy aszondi Rip van Vinkle, eleinte nem ügyeltünk rá, de hogy a harmadik negyedik sarkon is mögen ki vót irva, hát ott tüneködünk, hogy mi löhet az, hát aszondi egy ur azt jelönti az, hogy az egy embörnek a neve.

- No mondok bizonyosan nímöt embör az, mert én ijen nevet sohase hallottam.

- Az tsak olyan komégyiás név, aszondi, mert komégyiások vannak a városba.

- No mondok ezt mögnézzük. Hát beváltakoztunk a szinház pallására este a sógorral, oszt ott hallgattuk hogyan muzsikálnak odale.

Etzör tsak fölhúzódik a fal, oszt láttyuk hogy ott összevissza énekölnek, ki szaladgálva, ki álltában, de mindönféle idegön ember.

- Mi lösz ebbül sógor mondok, mert hiába nints soha szaladgálás.

- Aszondi talán tűz van odaki.

- Mondok az möglöhet. Maragygyon tsak itt kend én majd mögnézöm.

Avval leballagok oszt körüljárom a házat. Mondok egy tüzoltónak:

- Nints tüz?

- Nints aszondi.

- Hát mondok mi baj van, hogy ugy zavarognak odabe.

- Aszondi nem tudom, mer én tsak ideki vigyázok.

Vissza akarok mönni, hát elájja a zutamat egy vörösgalléros embör.

- Jegyet aszondi.

- Mondok tán a reskontót kéri? Váltottam mán mondok.

- Hát hun van?

- Odaattam a zasszonynak?

- Mitsoda asszonynak?

- A ki odafönn van a palláson.

- Aszondi beszélhet kend, jegy nélkül nem eresztem be kendöt.

- De mondok kétször a patikába se köll füzetni. Húsz krajtzárt fizettem én. Mitsoda huntzutság-e? Elvöszik az embörtül a tzédulát, oszt hogy mögen váltsak!

Addig addig veszeköttünk, hogy odagyütt egy úr oszt uj czédulát adott.

Fölmászok vele a pallásra, mögen kéri az asszony.

- Csak azt lesse mondok, hogy odaaggyam. Vögyön magának odale ha akar.

- De aszondi ide köll adni.

- Majd ha fagy mondok, nem vagyok bolond.

A szinház népe is odafordult, oszt sziszögtek mint a liba, hát beszélni kezdöm, hogy mit akar az asszony, hadd tuggyák odale is.

- Hallgasson kend aszondi a röndér mert kitöszöm.

- Azt szeretném látni mondok. Nem azér fizettem én.

Hát akkor elhallgatott.

Nézzük oszt, hogy mi van odale, hát gyön ám egy vadász a röttentő erdőbe, oszt ott hujángat mög danógat magába, de nem magyarosan. Egyször tsak előtűnik a sok késértet, a vadász mögijed, de rajtam is végig futkosott a hideg, még a szűröm szőre is fölborzolódott, mert késértetöt tsak etzör láttam életömbe, akkor is tsak öggyet.

A sok késértet innya adott a vadásznak, hogy ne féjjön, mink is előszöttük az kulatsot, hogy ne féjjünk, de a sok késértet tsak ott maratt, oszt úgy danótak majd föl vötték a házat.

Féltömbe aztán öszve szödöm a lölki erőmet, oszt nagyot huritok:

- Mindön jótét lélök ditséri a zurat!

Hát nem hogy eloszlott vóna a sok késértet, hanem még nevettek. A röndér mögen odagyön, hogy aszondi nem igazi késértet az, hallgasson kend!

- De a kutya ugassa mög mondok, ha nem igazi ne rémijje a bötsületös embört.

Hát mi történt a vadászszal? Nem jó bort attak neki innya, hanem valami maszlagosat. Ugy összerogyott tűle, hogy a fejit is alig birta. A késértetök mög rádanótak, hogy aszondi: Husz évig itt alunni fogsz!

- De mondok ez nem igasság, ezt föl köll jelönteni, mert mög is halhat.

- Hagyja kend ö. m. a f. - feleli a sógor, vannak itt ölögen majd elvégzik.

Avval, hogy leeresztötték a falat, szöggyük a kalapot oszt indúlunk.

Aszondi egy úr:

- Föléled mögen, ne búsújjanak.

- Mondok ha föléled is, ki tuggya mögérjük-e?

Aszondi komégyia ez tsak.

- Tudom én mondok, de éppen az a gyisznóság benne, hogy komégyia oszt mégis húsz esztendeig köll várakozni.

Avval visszamöntünk a kotsmába.

D, mint Dózsa György. Mert furcsa dolog ez a mi szembenézésünk a saját nemzeti operatörténetünkkel. Átkozzuk a világot, hogy nem kíváncsi ránk, közben nekünk magunknak sincs fogalmunk a saját alkotásainkról. Hogyan is lehetne, ha az elmúlt negyed században, pesti színházban csak a Hunyadi Lászlót, a Bánk bánt, a Dózsa Györgyöt, A kékszakállú herceg várát, a Háry Jánost, a Székely fonót és A vajda tornyát lehetett látni a II. világháború előtti 150 év operaterméséből. (Az azóta elveszett első magyar opera, Czanyuga József Pikkó herceg és Jutka Perzsi bemutatója 1793-ban volt Budán.) Ezt Debrecen megtoldotta pár éve Poldini Farsangi lakodalmával, ami valószínűleg nem véletlenül nem állta ki az idő rostáját. Honnan tudnánk, mit kellene ápolni, elővenni, újragondolni, ha a magyar operák jelentős része 5 -10 előadás után tűnt el az elmúlt két évszázad süllyesztőjében? Félő, hogy jelentős részük okkal, de talán várna ránk pár érdekes kaland például Dohnányi, vagy Hubay opusai között. Prágában, a másodvonalbeli szerzők művei is hozzáférhetők minden nagyobb turistaboltban, míg nálunk a jelentősebb operákból sem készült felvétel az elmúlt 20 évben. Azt már az általános iskolában is megtanítják, hogy Erkel Ferenc volt a nemzeti opera megteremtője, ő írta a Hunyadi Lászlót, - hallgassuk meg a Meghalt a cselszövőt - és a Bánk bánt, - tudjátok, gyerekek, Hazám, hazám. A másik hét operáját – Bátori Mária, Erzsébet II. felvonás, Sarolta, Dózsa György, Brankovics György, Névtelen hősök, István király – jótékony csend takarja. Kolozsvárott az elmúlt években sorra mindet bemutatták, de az előadások csak Erkel szülővárosáig, Gyuláig jutottak.

Miről szól a darab? 1514-ben Budán II. Ulászló király harci sikereiért nemes rangra emeli Dózsa Györgyöt. Ez a legkevésbé sem tetszik a főuraknak, de igazán akkor haragszanak meg, amikor észreveszik hogy „a paraszt” is szemet vetett a szépséges Csáky Lórára. Előkerül Dózsa otthonhagyott menyasszonya Rózsa és régi barátja, Barna. A múltra, egykori falujára emlékeztetik Györgyöt, de ő már ennél magasabbra tekint. Amikor azonban megtudja, hogy az egyik főúr, Zápolya (Szapolyai János) szerelmével üldözi Rózsát és megölte az édesanyját, kardot ragad és bosszút esküszik.
A királynál vidám lakoma zajlik, egyedül Csáky Lóra aggódik a haza sorsáért, az urak szemében vágja, egyetlen férfi van az országban, a keresztes hadak vezetője, Dózsa György. A nemesek a feldühödött Zápolya vezetésesével elindulnak móresre tanítani a szerintük túl magasra jutott népvezért.
Nyüzsgő tábori életet találnak Rákos mezején. Zápolya meg akarja mutatni a parasztseregnek, hogy ki az úr és letépi Dózsa melléről a keresztet. Ezt György nem tűrheti el és nekiesik a főúrnak. A hallatlan tettől felbuzdulva a parasztok elverik a nemeseket.

Derkovits Gyula fametszete

  
Kondor Béla rézkarca

 Az ősszel múltál 30 éves. Ez fordulópont egy táncos életében?

 A Szabadságharc előtt a magyar balettélet még igencsak gyermekcipőben járt. Sem professzionális művészképzés, sőt professzionális tánckar se nagyon volt Pesten. A balettegyüttes körülbelül 30 tagból állt, férfitáncos egészen az 1900-as évekig egy volt, az is csak jó esetben. Miután Bécs egyre inkább behódolt a táncművészetnek, mi is szerettünk volna felzárkózni a császárvároshoz. Ezért szerződtették az olasz származású Campilli Frigyest, - aztán kis kisebb megszakításokkal évtizedekre Pesten ragadt – aki egyszemélyű felelőse volt a Nemzeti Színházban bemutatandó táncműveknek. A balettek főszerepekre igen gyakran vendégművészeket hívtak, elsősorban Bécsből. Így került sor a Gizella, vagy a villik című ábrándos balett bemutatására is 1847 júniusában, Maywood Augusta kisasszony és Borri Pasquale úr közreműködésével. A színlap szerint Gautier, Coralli és Saint Georges librettója alapján a koreográfiát Borri és Campilli készítette. A balett története egy korabeli leírás szerint:

„Alberto Szilézia hercege Lajos álnéven paraszti ruhát öltve megnyeri a vincellér lányának, Gizellának szívét. A lány megálmodja, hogy Lajos herceg és menyasszonya van. Egy alkalommal előkelő társaság érkezik Gizelláék házához. A szüreti mulattság ünnepelt hősnőjében Bathildban Gizella felismeri álombeli Lajosának menyasszonyát, aztán Bathild vőlegényében Alberto hercegben pedig felismeri szerelmét, Lajost. A leány elkeseredésében Alberto kardjával öngyilkosságot követ el.

A második felvonás a temetőben játszódik le. Az öngyilkossá lett menyasszonyok a népmese szerint villik képében visszajárnak a sírjukból. Alberto eljön a temetőbe Gizella sírjához és ekkor a leány több villi kíséretében megjelenik, s táncol kedvesével, aztán újra eltűnik a sírjában. Alberto végülis Bathild karjai közt meghal."

A mű a megnyíló Operaház repertoárjára már nem került át, ott csak igen későn, 1958 februárjában Leonyid Lavrovszkij átdolgozásában mutatták be. A moszkvai Nagyszínház koreográfusa másfél hónapot töltött Budapesten, Kun Zsuzsa és Fülöp Viktor pedig még előtte kint tanulták be szerepeiket. A korabeli sematikus kritikák alapján nem lehet megítélni az előadást. Mindenkit dicsérnek, csak egy-egy halk megjegyzést lehet kiolvasni a sorok között, amiből arra lehet következtetni, hogy nem lehetett könnyű a romantikus mesevilágot szinkronba hozni a szocialista realizmussal. „A Giselle is a szerelem boldog-fájdalmas költészetéről dalol, s ez az érzés itt is diadalmaskodik. Győz, de csak a túlvilágon – hiszen a gyenge szívű Giselle végzetes csalódása, amely halálát okozza, „e világból való”. A herceg felelőtlen könnyelműsége, kétszínű játéka embert öl, és a legenda villi-törvényei szerint ez a korai vég – bosszút, halált követel. Giselle tiszta szerelme azonban megtöri a tündérek kegyetlen hagyományát, a törékeny leányka nemes érzelme a síron túli világban kegyelmet, életet ad viszonzásul szeretett elpusztítójának.