Caruso

Gluckkal valahogy úgy vagyunk manapság, mint a kötelező olvasmányokkal: tudunk róla, esetleg, (leginkább ha muszáj) meg is hallgatjuk, de megérteni, pláne megszeretni nem iparkodunk. Pedig ő volt az első jelentős zeneszerző, aki megpróbálta megreformálni az akkor éppen túlságosan hagyományokhoz kötött és a primadonnák szeszélyeinek kitett műfajt. Úgynevezett reformoperái legjelentősebb vívmánya, hogy a zene az addig nem túl fontosnak tartott szöveget kezdte szolgálni, és egyaránt megjeleníteti a darab cselekményét, valamint szereplők lelki folyamatait. Ez a ma már természetesnek tűnő újítás akkoriban heves vitákat váltott ki. Gluck párizsi évei alatt az ottani operajátszást is megtermékenyítette, sőt nevéhez köthető az első zeneszerző-párbaj, mely a gluckisták és a piccinisták közt zajlott. Az Iphigénia Auliszban 1774-es premierje megosztotta közönséget, már-már ölre menő vita tört ki az olasz dallamosság hívei (akik az olasz zeneszerzőre, Nicolao Piccinire hivatkoztak) és Gluck kevésbé dallamos, inkább drámai zenéje iránt rajongók között. A második Iphigénia-opera, a tauriszi, már egyértelmű áttörést hozott, s egész Párizs elismerte a német Gluck nagyságát.

Miről szól a darab? Iphigéniát, Agamemnon király és Klytaemnestra lányát (Oresztész és Elektra testvérét) apja feláldozza Artemisz tiszteletére. Ám az istennő nem engedi meghalni a lányt, Tauriszba (a mai Krím félszigetre) röppenti, ahol papnő lesz. Az ország királyát, Thoaszt egy jóslat figyelmezteti, hogy vesztét partra lépő idegenek fogják okozni. Ezért megparancsolja, hogy minden odatévedtet öljön le Artemisz oltárán a papnő, Iphigénia. Két ismeretlen vetődik partra, akiket azonnal elfognak és bebörtönöznek, amíg el nem jön a véres áldozat ideje.  A jóbarátokat – Oresztészt és Püladészt – börtönbe vetik, majd szétválasztják őket. Oresztészt látomások gyötrik, majd Iphigénia érkezik  a rabhoz. A fiú nem fedi fel kilétét, de elmondja családja történetét a gyökereitől rég elszakított papnőnek.  Iphigéniát meghatja az ismeretlen és megfogadja, hogy elereszti. Ám a két barátnak döntenie kellene, melyikük menjen, esetleg az ittmaradott halála árán is, életben pedig így egyikük sem akar maradni. Végülis Püladész indul, megkeresni a tengeri viharban szétszóródott görögöket, hogy belőlük csapatot szervezve megdöntse Thosz uralmát, s kiszabadítsa barátját.

Elérkezik az áldozat napja. Ebben a döntő pillanatban ismeri fel a két testvér egymást. Beront a király és követeli a szertartás megkezdését, a késlekedő Iphigéniát szintén képes lenne meggyilkolni. Ekkor érkeznek meg a Püladész vezette görögök, akiknek nincs sok esélyük a túlerővel szemben. A földi halandók számára megoldhatatlan helyzetet Artemisz istennő könnyíti meg: feloldja az anyagyilkos Oresztész átkát, a testvérek békében visszatérhetnek Mükénébe.

Miért izgalmas a darab? Gluck operájának, noha papíron nagy a respektje, mégsem foglalta eddig el az őt megillető helyet a színházak repertoárján. Párizsban ugyan ötven év alatt több, mint négyszázszor került színre, Bécs számára pedig maga a szerző dolgozta át, az 1800-as évek első harmada után nagyon ritkán került színre ez a mindenki által fontosnak bélyegzett opus. A köztudatba a fiatal Richard Strauss próbálta visszavezetni, aki készített egy erősen áthangszerelt verziót, melyet aztán több színház, köztük a Metropolitan is átvett a századfordulón. Az elmúlt évszázad legjelentősebb újrafelfedezése mégsem ez volt, hanem az 1957-es milánói felújítás, Maria Callas ikonikus alakjával a címszerepben. A mindössze négy előadás egyikét szerencsére hangfelvétel őrizte meg az útókornak. A tauriszi Iphigéniának eddig csak a II. felvonása szólalt meg eddig Pesten, az 50-es években, az Erkel Színház büféjében… Mégis, az utóbbi években szerencsére egyre több színpadon bukkan fel a mű. Ez elsősorban a francia operákra szakosodott amerikai mezzoszopránnak, Susan Grahamnek köszönhető, aki Párizstól New Yorkig mindenhol sikerre vitte a papnő titokzatos figuráját. Az elmúlt évek nagy meglepetése volt, hogy a 70 éves Plácido Domingo, aki az utóbbi években bariton szerepekkel is kísérletezik, megtanulta Oresztész szólamát.

Mi lehet mégis a titka és átka ennek a műnek? Érezni lehet benne Gluckot, a szenvedélytelen matematikust. Érzelmei nem olyan forrók, mint ahogy azt a romantikus, vagy a verista darabokban megszoktuk, sőt szerelemről egy szó sem esik benne. Vagy mégis? A két barát kapcsolatát talán meg se kell kapargatni, elég a librettót elolvasni, és másik ráakadunk az opera egy csak a 21. században színpadra vihető értelmezésére? Hogy a szerző ezt valóban beleírta-e, érezte-e az akkori közönség, azt nem tudhatjuk. Mindenestre kevés két ennyire mély érzésű férfiszerepet írtak operaszínpadra, mint Gluck Püladészét és Oresztészét.