Nehéz válaszolni arra a kérdésre, hogy mi a meghatározása annak a dalnoknak, aki rég letette a lantot. Művész még, vagy egyszerű kisnyugdíjas? Akinek egyszer egy ország tapsolt, később ugyanúgy kell sorban állni a körzeti orvosnál? Vissza lehet egyáltalán vedleni hétköznapi emberré? Sablonos válaszok nincsenek, csak egyéni sorsok.
Október 2-én lesz negyedszázada, hogy Palcsó Sándor, nemzedékének és az Operaház történetének egyik legkiválóbb karaktertenorja befejezte színházi pályafutását. A kivonulás méltóságteljesre sikerült, ereje és művészete teljében. Azóta csend van körülötte. Úgy távozott, ahogy csak a legnagyobbak tudnak: betette maga után az ajtót, melyen azóta sem lépett be. Operaművészetünk egyik szégyene, hogy huszonöt éve egyetlen alkalomra sem sikerült visszacsábítani őt a Házba, melynek lételeme volna az egykori művészeinek állandó jelenléte, így biztosítva azt a folyamatosságot, amit magyar operatörténetnek neveznek. Hiszen azt a színházi tapasztalatot, melyet pályájuk során megszereztek, csak ezek a kiemelkedő egyéniségek tudhatják továbbadni. Palcsó körül régóta csend van. Mindössze annyit lehetett tudni róla, hogy Pest közeli otthonában él és sokat betegeskedik. Magánember lett, nyugdíjas, férj és apa. Újságírókat nem fogad, interjúkat se igen ad. Ilyen előzmények után véletlenül derült ki, hogy ez a fontos és különleges művész megírta a visszaemlékezéseit, s a kötet, ha nem is mindenhol, de a Rózsavölgyiben még néhány példány erejéig kapható. Könyvbemutató is volt fél éve, Érden, az énekes lakhelyén. Meglepő módon egyetlenegy médiumnak sem jutott eszébe tájékoztatást adni az eseményről.
A művészi önéletrajz végtelenül szubjektív műfaj. Szerencsére. Mert az olvasó nem a világ általános igazságaira kíváncsi, hanem arra, hogy mit és hogyan látott az író. Palcsó Sándor mindenképpen korának egyik legsokoldalúbb művésze volt, aki nélkül megvalósíthatatlan lett volna az Operaház 60-as – 70-es évtizedeinek izgalmas repertoárja. Monteverditől Szokolayig mindent elénekelt, alakításai a szerepek védjegyeivé váltak. Olyan intelligens és muzikális tenoristát tisztelhetünk benne, akinek a legnehezebb karakterek, mint a Hamlet és az Albert Herring címszerepe, vagy a Ring Miméje és Logéja éppen úgy nem okoztak gondot, mint a könnyedebb Koldusdiák és Cigánybáró. Ennek tudatában nagy várakozással vetettem rá magam a könyvre. Nem ért csalódás. Az embert azonnal hatalmába keríti az a pontosság, ahogy Palcsó élete legapróbb részleteire képes visszaemlékezni, akár hat-hét évtized távlatából is, ha kedve tartja. Név szerint fel tudja sorolni tanítóit, valószínűleg senkit sem hagyva ki rég elporladt mesteri közül. Nyakas kálvinista, – szokták mondani – azt hiszem a dunaszentgyörgyi lelkész fiára illik ez a kifejezés. Keményen és mindig saját elveit követve élte életét. Így lett az iskolai diákszínjátszó Kukorica Jancsiból eszes katonaként a világhírű Honvéd Férfikar szólistája, majd Érsek Mária protezsáltjaként az Operaház szólistája. Beérkezett? Annyi bizonyos, hogy nemzedékek nőttek fel példaértékű alakításain, számtalan magyar opera ősbemutatója általa jutott sikerre. Reméltem, hogy megtudhatunk valamit ennek a különös művésznek a titkából, az alkotás, a kottából hús-vér figurává válás folyamatából. Ezzel a szerző adósunk maradt. Nem tartotta fontosnak, vagy evidencia számára a dolog? Helyette napló pontosságával sorolja fel a szerepeket, dátumokat, apró édes és keserű szubjektív történeteket a magyar operajátszás egy fontos fejezetéről. Mindeközben elejtett megjegyzésekből, anekdotákból képet kapunk az eddig rejtőzködő Emberről. Nem az Ifjúról, a Férjről, vagy a Művészről, hanem a 82 éves letisztult Bölcsről. Köszönjük, hogy papírra vetette!
