Tudtommal magyar operarendező még sosem kapott felkérést, hogy Berlinbe alkothasson. Kovalik Balázs az első, akinek pesti szerződését a honi kultúr-kormányzat másfél éve nem hosszabbította meg. A művész azóta tanulmányai színhelyén, Münchenben tanít és Németország különböző színházaiban rendez. Müncheni, bonni és hannoveri sikerek után érkezett a meghívás a berlini Staatsoperhez, ahol idén novemberben Smetana Eladott menyasszony című vígoperáját állíthatta színpadra. Talán nem meglepő, hogy a magyar (kultur)diplomácia nem vett tudomást az eseményről, s nem tartotta szükségesnek megjelenni a premieren, vagy keresni a kapcsolatot a nemzetközileg jegyzett alkotóhoz.
A magát már a reptéri plakáton operafővárosként reklámozó Berlin három egyenrangú színházzal rendelkezik. A Deutsche Oper volt a hajdani Nyugat-német, míg a Staatsoper Unter den Linden és a Komische Oper az NDK vezető dalszínházai. Mindháromnak sikerült a mai napig megőrizni önálló arculatát, repertoárját, művészi függetlenségét. Irigylésre méltó a versengés a házak között, melyen csakis a közönség nyerhet. Vannak darabok, amelyeket egy évadban két ház is műsoron tart, így az Eladott menyasszony is 2002 óta szerepel a Komische Oper színpadán, Andreas Homoki rendezésében. A Staatsoper épületét jelenleg felújítják, – ez volt az a ház, ahova a végül Pesten landolt színpadgépezet készült; ők, látván a nullszériás berendezést használatban is, inkább Svédországból rendeltek maguknak gépparkot – ezért most a prózai előadásokra készült Schiller Theaterben játszik Jürgen Flimm és Daniel Barenboim együttese.
Amíg Magyarországon az Eladott menyasszonyt csak hírből ismerjük, hiszen Pesten utoljára 1958-ban volt látható, német nyelvterületen igen fontos és sűrűn játszott darab. Bécsben 1892-ben mutatták be (Pesten egy évvel később Artur Nikisch vezényletével), és egyhamar igen kedvelté vált, köszönhetően a friss népies zenének és a sodró lendületű cselekménynek. Az egyik első osztrák hangosfilm is ebből készült, 1932-ben, nem sokkal később a csehek is rögzítették a művet. Berlinben két különösen fontos produkció született az operából, melyeket Walter Felsenstein (1950) és Harry Kupfer (1985) rendezett. Komoly kihívást jelentett a magyar rendezőnek ilyen előzmények után, abban a közegben alkotni.
Kovalik és munkatársai (díszlet: Antal Csaba, jelmez: Bettina Walter) különös látványvilágot hoztak létre: a szépséges vetített erdőbe kis kocsikra szerelt vitrinekben vannak a díszletelemek (házikók, tempom temetővel, istálló, havas erdő szarvasokkal), a falusiak jelmezeit pedig bármelyik vidéki néprajzi múzeum megirigyelné. Hogyan? Kovalik, „a nagy renitens” megszelídült és belátta, hogy a hagyományos operajátszásé a jövő!? Korántsem. Hiszen a játék, - a vitrin – most is kettős. Csodáljuk, ami az üvegbúra alatt van, de tudjuk, hogy halott, s ha belenyúlunk, össze is törik. Márpedig Krusina gazda békés életébe egyre többen szólnak bele. A falusi idillbe idegenek tolakodnak. Vacsora közben toppan be a fekete öltönyös, aktatáskás pörköltszagú Kecal (Pavlo Hunka), – a Hegedűs a háztetőn házasságközvetítőjének, Jentének cseh rokona – aki megszólalásig hasonlít Csurka Istvánra. Tetteiben leginkább Virág elvtársra ismerhetünk benne, aki elérkezettnek látta az időt, hogy „Egyszer majd kérjen valamit”. Krusina bizonyára Micha Tóbiás hiteléből kezdte építgetni a birtokát, s most, hogy a gyerekeik felcseperedtek, megérett az idő, hogy Micha visszavegye az egykori kölcsönt. A szerződés szerint ugyanis fia elveszi majd Marenkát, Krusina lányát. Ám Marenka és az ismeretlen múltú Jenik kapcsolatába nem olyan könnyű éket verni. Az első perctől a színpadon bolyong egy gyermekded nagykamasz, Vasek. Micha fia talán le lett küldve falura jó levegőt szívni, rajzolgatni. Mindenkinek útjában van, szerencsésebb esetben csak átesnek rajta, de van, hogy megalázzák. A falusi folklór mulatságban, melyet a helyiek a készülő lagzira Micha és vidékre látogató ismerősei tiszteletére rendeznek leitatják és a társaság legnagyobb derültségére megtáncoltatják a riadt szűzfiút. A szülei által elnyomott legény sehol sem találja a helyét. Marenka, aki természetesen semmiképpen nem megy bele a tervezett házasságba, megtalálja a módját kijelölt vőlegénye elijesztésének. Hogy lebeszélje a fiút az általa ismeretlen menyasszonyról, elmeséli, hogy micsoda szörnyeteg a lány. A riadt Vasek enged az ismeretlen szépség csábításának. Marenka szüzességével fizet a szabadságáért. Az apró faluban Jelik hamar tudomást szerez a történtekről. Leissza magát, majd „eladja” menyasszonyát némi pénzért, azzal a kikötéssel, hogy csak Micha Tóbiás fia veheti el. Megérkeznek Vasek szülei, nem értik fiúk élénk tiltakozását. Marenka magánakciójára is fény derül, a gondos Kecal Jenik árulásáról is felvilágosítja a lányt. A szülők, kényszer árán is összeadják gyermekeiket. Vasek elmenekül. Az útjába kerülő cirkuszigazgató és a csinos attrakció, Eszmeralda könnyedén szervezi be a zavarodott fiút következő előadásába egyik lerészegedett alkalmazottja helyett - medvének. A kétségbe esett Marenka találkozik Jenikkel. Egymás szemére vetik az árulásukat. A fiú leleplezi magát, ő is Micha Tóbiás fia. Marenka rájön: valóban leendő apósa vére csörgedezik a Jenikben is, hiszen ugyanolyan célratörő és ugyanúgy nem válogat eszközeiben, mint agresszív apja. A falusiak és az esküvői vendégek izgatottan várják a menyegzőt. Ekkor ront be a medveruhás Vasek egy géppuskával, hogy Anders Brievik módjára tegyen pontot a történet végére. A sortűz nem talál, a fiút elfogják. Börtönében magányosan rajzolgatja az erdőt, ahogy a történet kezdetén tette. Marenka elfordul Jeniktől és pár tétova lépést tesz Vasek felé…
Kovalik értelmezése a vígopera helyett egy szívszaggatóan 21. század eleji érzelmi háromszöget ábrázol. A premier közönsége látszólag hálás volt az interpretációért. Az előadás zenei megvalósításáért a klarinétosból lett karmester, Barenboim egyik jobb keze, Karl-Heinz Steffens volt a felelős. A nyitány elején ránk szakadó hangzuhatag a későbbiekben is csak néha csitult, az árnyalt értelmezés pedig csak ritka pillanatokra adatott meg. A szólisták közül kiemelkedett a kiváló fiatal karaktertenor, Florian Hoffmann. Tökéletesen építette fel az egyre jobban becsavarodó sérült kamasz figuráját, úgy, hogy végig együtt érezhettünk vele, sőt, a végére az is megadatott, hogy megérthettük végzetesnek szánt tettét. Marenka drámáját méltósággal élte végig Anna Samuil a berlini együttes sztárja. Külső szemlélődő nehezebben érti meg a népszerűség okát, a hang ugyanis kissé érdektelen és erősen lebeg. Burkhard Fritz néhány éve a salzburgi Benvenuto Cellini előadáson robbant be a köztudatba, ha nem is izgalmasan, de megbízhatóan énekelte Jenik nem túl szimpatikus figuráját. Élmény volt látni, hogy Berlinben mennyire ügyelnek a kis szerepek kiosztására. A néhai jelentős Wagner-tenor, Reiner Goldberg lubickolt a Cirkuszigazgató szerepében; a Pesten sem ismeretlen Oscar Hillebrant Krusinaként, a két feleség, Agnes Zwierko és Daniela Denschlag azt mutatta meg, hogyan lehet pár mondatból teljes életeket színpadon ábrázolni.
Az Eladott menyasszony az idei évadban összesen tizenkétszer lesz Berlinben látható. Ha valaki történetesen arra járna, mindenképpen érdemes betérni, méltán lehetünk büszkék, Kovalik Balázs és Antal Csaba nem vallott szégyent a német fővárosban.