Caruso

Kerek száz esztendeje, 1911. december 7-én nyitotta meg kapuit Budapest második operaháza, a Tisza Kálmán téri Népopera, vagyis a II. János Pál pápa téren roskadozó Erkel Színház. Tartja magát egy városi legenda, miszerint a színház története sehol sincs dokumentálva, de ennek ellentmond Molnár Klára könyve (A Népopera – Városi Színház, OSzMI, 1998) és Pálinkás Edit nemrég megjelent nagyszerű tanulmánya.

Magyarországon megmagyarázhatatlan okokból a színházakat mindig furcsa műsorokkal kezdik meg működésüket. (Elég, ha a Pesti Magyar Színház 1837-es von Schenk: Belizár című darabjára gondolunk, a Vígszínház azóta sem játszott Jókai színművére, a Barangokra, s az operai Hunyadi-nyitány, Bánk bán és Lohengrin I. felvonás potpurijára.). Ez itt sem történt másképp, hiszen a Hunyadi László nyitánya után egy 1909-ben, Nizzában bemutatott opera, Jean Nouges Quo vadis című opusa került színre, melyet meglepő módon összesen huszonötször el tudtak játszani. (A Sienkiewitz regény nyomán készült mű nyomati ma hiába keressük a lemezboltok polcain, egyedül Mattia Battistinival maradt fent egy ária) De nem ez az egyetlen évszázados rejtély a színház körül. A mai napig felderítetlen például, hogy mi lehetett az indítóoka Márkus Dezső karmesternek és feleségének, Szoyer Ilonkának, - korának egyik legnépszerűbb szopránjának - hogy a már akkor sem kultúréletéről híres Józsefváros közepén egy giga-dalszínházat alapítsanak, hiszen mindketten megbecsült művészei voltak az Operaháznak. Esetleg a század elei boldog békeidők városfejlesztési hulláma kapta el őket? Bárczy István főpolgármester mindenestre szerette volna a Tisza Kálmán teret méltóképpen bekapcsolni az egyre növekvő Budapest vérkeringésébe. A számos tervből csak a Népoperáé valósult meg.

Pór Bertalan freskója a Népopera színpadnyílása fölött

1911. márciusában írták alá a szerződést, melyben Márkus kötelezi magát egy olcsó helyáras színház felépítésére a főváros által adományozott telken. Az épület tervet két neves pesti építész, Komor Marcell és Jakab Dezső készítette, hozzájuk csatlakozott az akkor már nagyon beteg Márkus Géza – a karmester testvére, akinek leghíresebb alkotása a kecskeméti Cifrapalota. (Vagy Márkus terveit valósította meg két kollégája? Nem tudjuk.) A beruházást a Népopera Részvénytársaság rendelte meg, melynek elnöke Márkus Miksa a Magyar Hírlap főszerkesztője, a Magyarországi Újságírók Egyesületének elnöke, a harmadik testvér. Az építkezést március 21-én kezdték el, augusztus 17-ére készen volt az épület vasszerkezete. Ugyan folyamatosan anyagi nehézségekkel küzdött a beruházó, mégis alig több mint nyolc hónap alatt felépült a hatalmas színház. Hogy a lendület nagy volt, mi sem bizonyítja jobban mint az, hogy heti öt előadást tartottak. A társulat gerincét két rendező, négy karmester (köztük Reiner Frigyes), harminchat magánénekes (köztük Adler Adelina, Basilides Mária, Durigo Ilona), hatvan tagú zenekar és hetven tagú énekkar alkotta. A Népopera sikeresen kapcsolódott be a fővárosi színházi életbe, melynek magyarázata a barátságos helyárak mellett a népszerű repertoár lehetett. A „hőskorszak” legjelentősebb eseménye a Parsifal magyarországi bemutatója volt, aznap, amikor az utolsó Wagner opera felszabadult a harminc éves kizárólagos bayreuthi játszási jog alól. A nagyköltségvetésű intézmény nem tudta önerőből fenntartani magát, ezért Márkus Dezső 1914-ben lemondott a színházról.

Ekkor kezdődött a Népopera történetének legkövethetetlenebb fejezete, mely egészen az 1950-es évek elejéig tartott. A színházépületeket ekkoriban az igazgatók-vállalkozók bérelték az önkormányzatoktól. Vállalkozó mindig akadt, így a Népopera – 1917-től Városi Színház – valamilyen formában mindig fogadta a pesti közönséget. Az elsődleges kihívást már ekkor is a színház mérete jelentette, mely egyszerre volt áldás és átok. Ide lehetett szervezni a teltház-gyanús vendégjátékokat: az Orosz Cári Balettet, a Müncheni Udvari Operát, a Burgtheater együttesét, a Bécsi Filharmonikusokat és a Staatsopert, a milánói Scalát, a párizsi Opera Comique-ot, Gyagilev Orosz Balettjét, a New York-i Szimfonikusokat Toscaninivel, a Concertgebow Zenekarát Mengelberggel, Pirandello, Anna Pavolova, és Max Reinhardt társulatát, vagy a Mojszejev Együttest. Olyan vendégművészek koptatták a deszkáit, mint Eugen d’Albert, Alpár Gitta, Mattia Battistini, Alessandro Bonci, Fritz Busch, Gina Cigna, Emmy Destinn, Miguel Fleta, Amelita Galli-Curci, Beniamino Gigli, Frieda Hempel, Maria Jeritza, Jan Kiepura, Selma Kurz, Giacomo Lauri-Volpi, Giuseppe de Luca, Maria Müller, Alfred Piccaver, Titta Ruffo, Fjodor Saljapin, Tito Schipa, Leo Slezak, és Riccardo Sracciari.  A hétköznapi olcsó előadásokból viszont általában alig csordogált a bevétel. A leleményes színigazgatók (Beöthy László, majd a Vígszínházas Faludi család), persze tudták, hogy ilyenkor műfajt kell váltani. Így kerültek színre a mindennapos fogyasztásra szánt operettek, melyekből volt, hogy többszázas széria is lefutott egyvégtében, például mára teljesen elfeledett Zerkovitz művekből. 

1921-ben Ábrányi Emil nyerte meg a fővárosi pályázaton az igazgatói széket. Véletlenül éppen ő volt ekkor az Operaház igazgatója is, így az előadási jogot és a színházat átadta az államnak. Ekkor három évadon keresztül az Opera játszik a Városiban – zömében az ottmaradt társulattal - nagyszériás operetteket. 1924-ben inkább visszaadják az épületet a fővárosnak, Sebestyén Géza bérli ekkor. A műsorrend változatlan, a legnagyobb siker a Csókos asszony Pest új kedvencével, Honthy Hannával. 1932-től másfél éven át egy olasz vállalkozó bérli az épületet és Labiola Varieté néven nyitja meg. Ez az a legendás időszak, amikor a bokszmeccstől kezdve az operaparódiákon át kínai ezermesterek fellépéséig mindennel megpróbálkozott a derék talián - nem sok sikerrel. Ezután Föld Aurél próbál szerencsét társulat nélkül, befogadó színházként. 1937-ben itt robban be Neményi Lili, az Éva a Paradicsom című operettben, melynek másik szenzációja az előadás alatti vetítés volt, melyet ekkor alkalmaztak először színházi előadás alatt.

Hosszú nyári szünet után nyitott meg 1940-ben a Magyar Művelődés Háza. Hivatalosan népművelési intézmény lett, kultúrház, amelyet a Magyar Szabadidő Mozgalom üzemeltetett. A Hatalom felismerte a hatalmas nézőtér lehetőségit, mely kiválóan alkalmas tömegrendezvények megtartására. Szép kilátás egy izraelita szabadkőművesek által gründolt színháznak! A gyöngyösbokréta rendezvények, nótaestek, sportünnepélyek mellett azért hangversenyek, opera és színházi előadások is voltak, itt forgatták 1944-ben a Magyar kívánsághangverseny című propagandafilmet is. A II. világháborút szerencsésen átvészelő épület visszakapta a Városi Színház nevet - és mozi lett belőle. 1948-tól tart benne az Operaház ismét előadásokat, 1951-től hivatalosan is a színház tulajdona és második játszóhelye lett; 1953 óta viseli az Erkel Színház nevet. Valójában ekkor kezdődött az a nyugodt, teltházas időszak, amelyet nosztalgiával szoktak emlegetni. Ezer okot lehet találni a kommunizmus (kultur)politikájának elátkozására – joggal – azt azonban el kell ismerni, hogy ekkor jutottak el először elérhető áron a szélesebb tömegek a színházakba. Sőt szinte rá voltak kényszerítve a kultúrafogyasztásra. S ez a színházaknak nem tett rosszat. Tóth Aladár jó érzékkel mérte fel, mely művek valók az Erkelbe, s ezek a népszerű operák valóban pár filléres-forintos jegyárakkal meg is töltötték a kétezerötszáz férőhelyes nézőteret. Amikor nem volt opera-, vagy balettelőadás, különböző koncerteket-rendezvényeket szerveztek, hiszen a városnak változatlanul nem állt rendelkezésére hasonló méretű színház. Amikor a hatvanas években újra megindult a külföldi művészek vendégjárása, természetesen ezeknek is az Erkel adott otthont, a jóval kisebb Operaház helyett. Gyakran léptek fel bérletes előadásokon olyan Failoni Nelly hívására Pestre látogató nagyságok, mint Mario del Monaco, Tito Gobbi, vagy ifjú korában a Három Tenor.

Az Erkel Színház a 60-as évek elején

A gondok a rendszerváltozás után kezdődtek: évről-évre csökkent az állami támogatás, a kereskedelmi televíziók elterjedésével egyre kevesebben jártak el otthonról, megszűnt a kulturális utánpótlás nevelés, összeomlott a zenei képzés. Ezt minden színház érzékelte, de talán a legjobban az egyre romló műszaki állapotú, utoljára 1961-ben felújított, majd a 80-as évek közepén kissé átalakított Erkel. Több terv született ugyan az átépítésére, de mindegyik elakadt valahol. Az elmúlt évtizedekben a fenntartó sem határozta meg a funkcióját, kísérletet sem tett egy esetleges Operaház melletti másik társulat létrehozására a rendelkezésre álló épületben, mely oly ösztönzően hat Bécs, Berlin, Párizs, vagy akár Prága operaéletére. Az egyre csökkenő anyagi források hiányában Vass Lajos főigazgató, hogy az Operaházat megmentse a csődtől és a tömeges létszámleépítéstől, bezáratta a sokak szívéhez nőtt színházat. 2007 óta próbateremként-raktárként várja, hogy rendeződjön a sorsa. 

Az alábbi fotókat Sarvady Mátyás készítette, 2007-ben.