Lóg az Operaház Székely Bertalan termében egy vitathatatlanul silány mázolmány. Mátyás Máriát, a színház hajdani szopránját, az összes fellelhető állami kitüntetés boldog birtokosát ábrázolja. Az ötvenes években készült kép oly primitív, hogy bátran felveheti a verseny a kor jeles vájárjairól, vagy szövőnőiről készült sematikus alkotásokkal. Ám a keret. A hatalmas aranyozott keret legalább ötven-száz évvel korábbi. Minden bizonnyal egy dinasztiaalapító bankár, vagy egy grófnő volt az eredeti tulajdonosa, de amikor a művésznő és vezérőrnagy férje beköltözött a villába, valószínűleg a festményt kidobta, hogy a szoprán foglalhassa el a méltónak gondolt keretet. Az összhatás magáért beszél. De nem Mátyás Márián kívánok élcelődni, csak ez a történtet ugrott be, a színházak Magyarországon oly gyakori névváltoztatásairól.
A nemzetünk elsőszámú színházának kálváriája közismert. Az 1837-ben az Astoriánál álló irodaház helyen megnyitott Pesti Magyar Színház 1840 augusztusa, – Erkel első operájának, a Bátori Máriának premierje – óta viseli a Nemzeti Színház nevet. Mármint a társulat. Ugyanis a közszeretetnek és megbecsülésnek örvendő épületet 1908-ban leginkább telekspekuláció miatt életveszélyesnek nyilvánították és bezárták. Az együttes nehezen szokta meg új játszóhelyét, a „hatalmas és kongó” Blaha Lujza téri épületet, a korábbi Népszínházat. Aztán lassan elfelejtődött az első színház, és a mai hatvanasok azt a Nemzeti Színházat siratják igaziként, melyet – tulajdonképpen szintén indokolatlanul – a metróépítkezés miatt 1964-ben leromboltak. Ekkor a társulat a mai Thália Színház épületébe került, majd két évvel később a Hevesi Sándor térre, az egykori Magyar Színház épületébe, ahol 2000-ig táborozott „ideiglenesen”. Akkor nyitott meg a Soroksári úton a második Nemzeti Színház.
A Népszínház 1875-ben nyitotta meg kapuit, úgy könnyítve a Nemzeti repertoárján, hogy a könnyebb múzsát, az operettet, és annak hazai testvérét, a népszínművet keblére ölelte. A kapcsolat nem bizonyult hosszú életűnek, A falu rosszára és A piros bugyellárisra egyre kevésbé volt kíváncsi a polgárosodó pesti közönség, az operettre szakosodott Király Színház pedig a maradék érdeklődőt is magához csábította. Hogy az épületet anyagi veszteség nélkül megmentsék, csendesen átköltöztették a Nemzeti Színház társulatát, akik közül sokan – például Márkus Emília „a szőke csoda”, vagy Csathó Kálmán főrendező hosszú életük végéig nem tudták elfogadni azt, és nosztalgiával tekintettek a közadakozásból épült, egész magyarságnak jelképet képviselő első épületre.
Pest harmadik állandó kőszínháza, az Operaház története legalábbis ebből a szempontból viszonylag egyszerű eset. Miután annak idején az építésköltség jelentős részét a császári kincstár állta, olthatatlan hálánk jeléül immáron 127 éve ott díszeleg a homlokzaton a márványtábla: I. Ferencz József király MCDCCLXXXIV. Az intézmény a Magyar Királyi Operaház nevet egészen a II. világháború végéig megtartotta, - csak a Tanácsköztársaság rövid ideje alatt lett Magyar Nemzeti Operaház – azóta viseli a Magyar Állami Operaház nevet.
Operaházi tagok felvonulása, 1919. május 1.
Néhány hét múlva lesz száz éves az Erkel Színház, mely a Márkus testvérek Dezső a karmester és a Géza az építész lázálma volt. A Népoperát már akkor is olcsó helyárakon működő népszerű darabokat magyar művészek közreműködésével játszó színháznak álmodták, melynek primadonnája az Operaházzal éppen hadilábon álló M. Szoyer Ilonka volt. M, mint Márkusné. A székesfővárostól bérelt családi vállalkozás négy év után ment csődbe. Ezután több színházi vezető próbálkozott üzemeltetni, - a 20-as években egy ideig az Operaház is - miközben 1917-ben a Városi Színház nevet kapta. 1932-ben olasz bérlője akadt a hatalmas épületnek, mely ekkor a Labiola Varieté nevet kapta. Természetesen ő is gyorsan csődbe jutott az egykori Lóvásár, majd Tisza Kálmán, később Köztársaság, ma pedig II. János Pál pápa téren. Ezután a legkülönbözőbb kulturális események zajlottak a falak között – olykor még boksz meccs is. 1940-ben ismét keresztelőre került sor, ekkor kapta a zengzetes Magyar Művelődés Háza nevet. Az Operaház és a Nemzeti Színház is tartott benne előadást, de hazafias műsorok is szerepeltek a repertoárján. A háború után ismét Városi Színház lett – és mozi. 1948-tól egyre sűrűbben tartott ismételten előadásokat benne az Operaház, mely 1951-től lett a színház tulajdonosa. Két évvel később kapta ez Erkel Színház nevet. 2007 nyara óta zárva van.
Schubert - Berté: Három a kislány, Városi Színház, 1951
Az említett színházakon kívül természetesen számtalan kisebb-nagyobb vállalkozás működött Budapesten az elmúlt évszázadban több-kevesebb sikerrel. Jellemező példa erre, hogy hogyan lett a Jardin d’Hiver mulatóból Nemzeti, majd a Thália Színház, részletesen elolvasható itt.
Az Új Színház körül mostanában meglehetősen nagy a hangzavar. Vajon, ha a pályázatnyertesek ismernék a ház történetét, milyen szájízzel költöznének be a fészekbe? A leendő Hátország Színházat ugyanis Friedmann Adolf építette, aki csak névrokona a szintén nem árja Freidmann Endre Ernőnek, a később Robert Capa néven világhírűvé vált háborús fotósnak. Emberünk, a „vörös Friedmann” a századforduló jellegzetes kalandor-vállalkozója volt: dolgozott artista impresszárióként és ószeresként, a millennium alatt ő üzemelteti a városligeti Ős-Budavárt, majd az Amerikai Parkot, a mai Vidám Park elődjét. Ezután vásárolta meg a Szerecsen (ma Paulay Ede) utcai Union Hotelt, hogy felépítethesse lokálját, a Parisiana Mulatót, mely végül 1909-ben Freidmann Orfeum néven nyit meg. Ám a mulató gyorsan becsődöl, az év végére már Liberté- kinematográf és varietészínházként hirdetik. A következő tulajdonos Wertheimer Elemér, a közönségízlésnek megfelelően zsidó-magyar kabarét tűz műsorára. A mulató története ezután szinte követhetetlen. Tulajdonosai, és neve szinte havonta változik: Wertheimer Orfeum, majd ismét Friedmann Orfeum, Kristálypalota, Télipalota. 1919 után kezd színházként üzemelni: Revü Színház (1919-21), Blaha Lujza Színház (1921-25 – a megnyitó előadáson a Nemzet 71 éves csalogánya is fellép, majd Honthy Hanna), a Nemzeti Színház kamaraszínháza (ekkoriban olyan darabokat játszottak itt, mint Herczeg Ferenc több-százas szériát megért Kék rókája Bajor Gizivel), Kamara Színház, Andrássy úti Színház. Eközben az emeleten ismét megnyílik a mulató Palais de danse, majd Táncpalota néven. A háború után, Várkonyi Zoltán vezetésével Művész Színház. 1949-től az ifjúsági színháznevelés bástyája lesz az épület ismét a legváltozatosabb nevek alatt: Űttörőszínház, az Ifjúsági Színház kamaraszínháza, Jókai Színház, Thália Színház (1962), Bartók Színház (1971), Budapesti Gyermekszínház (1974), végül Arany János Színház. Eredeti homlokzatát az 50-es években átalakították, s csak az 1990-ig tartó rekonstrukció során sikerült visszakapnia az eredeti szecessziós külsejét.
Mint láttuk, az elmúlt 102 évben sokat láttak a falak: ledér táncosnőket és éjszakai pillangókat, a Nemzeti Színészeit, és visító gyerekeket. A falak, a keret túlélt mindent – pedig a képeket gyakran cserélték…
