Caruso

„Az Operaház kövei nem mozdulnak el, az arannyal futtatott színházterem nemes arányai maradnak Ybl műalkotásának pontos és művészien kimért formái közt, estéről-estére bejön a közönség, elfoglalja helyét a nézőtéren, új meg új hallani-látnivalóra nyílik szét a piros-bársony függöny, a karmester vezényel, a zenekar játszik, az énekesek énekelnek. Az idő – mily kegyetlenség! – nem áll meg. Minden megy tovább. Csak éppen Székely Mihály (1901-1963) nélkül. Székely Mihály csodálatos varázsú, egyszervolt, és soha el nem felejthető orgonabasszusa nélkül.” – Szenthelyi István búcsúzott e sorokkal a páratlan énekművésztől. Most, Halottak napján e bejegyzés azoknak állít emléket, akik életük jelentős részét az Operaház színpadán töltötték egykor. Wittmann Árpád fagottművész néhány éve végigjárta Budapest temetőit és jegyzékbe vette a még fellelhető művészsírokat. Az ő gondos munkájának eredménye két fényképalbum, melynek gazdag anyagából származnak e fotók is.

Erkel Sándor (1846-1900), nemzeti zeneköltőnk negyedik, legtehetségesebb fia több hangszeren játszott, majd kartanítóként és karmesterként dolgozott. Édesapja halála után lett csak az Operaház főzeneigazgatója és a Filharmóniai Társaság elnök-karnagya.

A „magyar Carusoról”, Környei Béláról (1875-1925) nekrológjában így emlékezik meg Lányi Viktor: „Kedvelt és becsült énekes volt. Az énekmodorának lehettek és voltak bírálói, de nemes és telt ércű hangja, amely középen tömör volt és olvadó, fönt pedig átható csengéssel szárnyalt, ez a baritonból lett és a szó legjobb értelmében baritonális színű hőstenor-orgánum eleven hatást tett a közönségre. És eleven hatást tett éneklésének sajátságos kesernyés mellékíze: mintha az ősi magyar fájdalomnak és dacnak ürömcseppje keveredett volna az édes tokaji aszúba.”

Alszeghy Kálmán (1852-1927) énekkari tagként kezdte pályafutását még a régi Nemzeti Színházban, később ügyelő lett, végül az Operaház főrendezője, és első örökös tagja, 1909-ben. Dolgozott Puccinivel és Richard Strauss-sal operáik pesti bemutatója alkalmából. Kedvelt nyaralóhelyén, Leányfalun, ahol pályatársait is szívesen vendégül látta, emlékét a róla elnevezett tér őrzi.

A csodálatos koloratúrszoprán, Szabó Lujza (1904-1934) először hegedülni tanult többek között Hubay Jenőtől. Hogy énektanulmányait fizetni tudja, egy újpesti moziban koncertmesterkedett – naponta háromszor. Zeneakadémiai vizsgája után Radnai Miklós azonnal az Operaházhoz szerződtette, melynek pillanatok alatt egyik legnépszerűbb művésze lett. Korai halálát tragikus kimenetelű fogyókúra okozta.

„Több, sokkal több volt Basilides Mária (1886-1946) Operaházunkban egy nagy, a maga nemében felülmúlhatatlan énekművésznőnél. Nemes zengésű alt hangja bizonyára megszabta nála is szerepköre határait. De ez a hang a maga fejedelmi szépségében sem akart sosem több lenni, mint hű tolmácsa, engedelmes szolgáló leánya a léleknek. És nagy lelke szerepköre határait szinte a végtelenbe tágította, fel tudta bennünk idézni a zenedráma, az opera teljes életet.” – írta dr. Tóth Aladár a művésznő nekrológjában.

Pesten alussza örök álmát a nagy karmester, Sergio Failoni (1890-1948) is, akinek többek között a Székely fonó ősbemutatóját és A kékszakállú herceg diadalmas felújítását is köszönhetjük. Szintét Tóth Aladár gyászbeszédéből való a következő idézet: „…ha operakultúránk fel tudott emelkedni, mikor körülötte egy egész nemzet süllyedt egyre mélyebbre, ha a magyar dalszínház nem tévesztett utat egy útját vesztett országban: akkor elsősorban legelsősorban annak a férfinak köszönhetjük, aki itt fekszik előttünk a ravatalon.”

Sebeők Sárit (1886-1952) még maga Gustav Mahler szerződtette a Bécsi Udvari Operaházhoz, majd két évtizeden keresztül volt az Operaház vezető drámai szopránja lett. Az 1930-as évek közepén vonult vissza,  hangfelvétel Magyarországon nem maradt fent vele, emlékét már csak néhány fotó őrzi, s a borostyánnal borított málló fakereszt. (Sebeők Sári sírját a Nemzeti Kegyeleti Bizottság példás gondossággal állította helyre 2012. nyarán.)

Kortársáról, a másik kiváló szoprántól, Medek Annától (1885-1960) legalább néhány lemezfelvétel megmaradt a magyar hangrögzítés fénykorából. „…olyan művész volt, akinek produkciói nem tűnnek el az elhangzás pillanatában, hanem tovább rezonálnak a hallgató szívében.” – olvashatjuk róla.

Rösler Endre (1904-1963) sírja a Kerepesi temető bozótjának mélyén lapul. Néhány éve csak az utolsó tanítványa, Marczis Demeter segítségével sikerült megtalálni. Azután a hatalmas kőtábla is leomlott. A síremléket a végső pusztulástól a Nemzeti Kegyeleti Bizottság mentette meg és állította méltóképpen helyre. Köszönet érte!

Losonczy György (1905-1972) és Rigó Magda (1910-1985) legendás művészházaspár voltak. Sok évtizedes pályájuk alatt természetesen a színpadon is gyakran énekeltek együtt. Amíg a Cosi fan tuttéban Guglielmo elcsábította Dorabellát, még rendben volt, de azután, hogy Tosca Scarpia báró szívébe mártotta a kést, Gerard meg akarta erőszakolni Maddalena di Cogny-t, vagy Don Juan menekült Elvira szerelme elől – furcsa lehetett békésen hazamenniük és megvacsorázni.

„…becsüljük meg ezután még jobban hazájukhoz, szülőföldjükhöz hű elsősorban saját népüket szolgáló nagyjainkat már életükben, mert ezáltal önmagunkat becsüljük s várhatjuk el a megbecsülést az utánunk jövő nemzedéktől! Aki Gyurkovics Máriát (1913-1973) hallotta, soha nem felejtheti, aki nem hallhatta, örökké sajnálhatja!” – írta Melis György a jeles koloratúrszoprán emléktábla avatásán.

Fiatalon elhunyt csodálatos tenorunk, Réti József (1925-1973) majdnem világsztár lett. Történt ugyanis, hogy 1990 nyarán Monique Montagne, Herbert von Karajan nevelt lánya, a Bal lábam című ír filmet nézte, melyben felhangzott az Un'aura amorosa kezdetű ária a Cosi fan tuttéból. Biztos volt benne, hogy sosem hallotta ezt a hangot. Hetekig nyomozott, mire kiderítette a felvétel eredetét. Magyarországra jött, ahol megtudta, hogy Réti József, tizenhét éve halott.

Palló Imre (1891-1978) a messzi székelyföldről érkezett Pestre, sőt, tehetsége Pietro Mascagni itáliai vándortársulatába is elröpítette az ifjú baritont. Ám ő hazatért, és hosszú pályafutása alatt végig az Operaházat szolgálta – az 50-es években rövid ideig igazgatóként is. A legszebb beszédű énekesként tartották számon, s valóban, felvételein ma is megcsodálhatjuk az első Háry János jellegzetes orgánumát. „Az én gyökereim mélyen lenyúlnak a magyar földbe és állandó élettérként nem tudnék más földet elképzelni.” – nyilatkozta egyszer a művész, aki régóta otthon van, a magyar földben.

Jámbor László (1911-1995) csendes és alázatos művész lehetett. Színpadra lépésének 40. jubileumát ugyanazzal a szereppel, A varázsfuvola Öreg papjával ünnepelte meg, melyben 1938-ban debütált. „..az Öreg papot a német terminológia Sprechernek, Szószólónak nevezi. Jámbor László is mindig szószóló volt a színpadon: a humánum, az emelkedett nemesség szószólója.”- írja egyik méltatója. A jeles bariton tizenhat éve örökösök nélkül hunyt el. Sírja elhagyatottan áll a Farkasréten, pedig élnek még tisztelői, tanítványai…

Kedvenc tenoristánk, mint már ismeretes, 1907. október 2-án énekelte Pesten az itthon legendássá vált Aida előadását. Talán csak számunkra meglepő, hogy a külföldön megjelent életrajzai közül egyik sem szentel ennek a látogatásnak három sornál többet. Caruso már két nappal később Bécsben lépett fel, Radamest énekelte, majd Rodolfót és A mantuai herceget. Ezután Lipcsébe vonatozott, ahol szintén az Aidában énekelt, ezután következett a hamburgi bemutatkozása, október 16-án a Rigolettóban, két napra rá Radames, utána a Bajazzók Caniója. Két hét alatt négy város, négy szerep, nyolc előadás, és az európai turné folytatódott Berlinben… Ma már felfoghatatlan mennyiségű előadás! Csoda lenne, ha ilyen tempó mellett néha nem énekelne százszázalékosan egy ekkora művész, akit nem csak nagy énekesként, hanem tévedhetetlen legendaként vártak a rajongók világszerte? De Caruso nagyon ügyelt is a hangjára! Minden utazására egy teljes koffernyi gyógyszert, csodálatos pasztillát és folyadékot vitt magával. Valamiért Hamburgban még ez sem volt hatásos. Egy ottani jóakarója egy gyógycukrot nyújtott át neki, mely meglepő módon segített a művészen. Az előadás nagyszerűen sikerült, Enrico pedig egy szívélyes képeslapon köszönte meg a gyártónak a terméket.

Tisztelt Uram,

Ezer köszönet a gyógycukorért, mely minden légúti betegség kezelésére kiválóan alkalmas!

Tisztelettel:

Enrico Caruso

A tabletta egy 1877-es recept alapján készült. Caruso bevásárolt belőle. Így jutott a hamburgi gyógyszerész készítménye a Metropolitanbe. S a köszönőlevelek tanulsága szerint nemcsak Carusón segített, hasonló levelet írt többek között Bedrich Smetana és a kiváló alt, Ernestine Schumann-Heink is. A recept később feledésbemerült, mígnem néhány éve egy szemfüles vállalkozó megtalálta azt, s vele együtt Enricónk levelét. Az újragyártott tabletta a jól hangzó Caruso márkanevet kapta, és napjainkban Németország-szerte hozzáférhető a patikákban, színházakban és zeneműboltokban…

A cukorka honlapja megtekinthető itt.

Bécsben is az elmúlt évtizedek egyik legtöbbet játszott produkciója a Traviata. Több mint egy emberöltő óta futott Otto Schenk kellemesen kopott rendezése, mely Békés András 60-as évekbeli pesti előadásához volt hasonlatos. A legnagyobb sztárok fordultak meg benne, hiszen, ha a művész repülője délután négykor landolt Schwechaton, még mindig kényelmesen beérkezett a Ring Strasséra, s az előadás kezdetéig a nyugalmas kávézáson kívül még egy jelmezpróba is belefért az idejébe. Ennek az időutazásnak is vége, hiszen, Dominique Meyer igazgató úr – igen helyesen – 2011 októberében lecserélte a Staatsoper porfogóját.

Az Aix-en-Provance-i Fesztivállal közös produkció rendezője, Jean-François Sivadier (1963) eredetileg színészként kezdte a pályafutását, de 1997 óta színházi rendezéssel is foglalkozik. Eddig két zenedrámát állított színpadra, a Pillangókisasszonyt (Lille, 2004) és a Wozzecket (2006). Az opera műfaja több olyan próbatét elé állítja a próza felől érkező alkotókat, melyeket nem mindig sikerül megugrani. Például maga a folyamatos „kísérőzene”, s az emiatt számunkra evidens kötött tempók, a zene miatti húzások nehézsége, az operák dramaturgiai sajátosságai, az énekesek és a színészek fizikai terhelhetősége miatti különbség, vagy akár a kórus léte. Nem tudom, hogyan érvényesülhetett Sivadier rendezése a kellemes dél francia nyárban, de a Staatsoper hatalmas színpadán egészen kiábrándítóan hatott. Az imént vázolt buktatók közül egyet sem sikerült megoldani. A színpadra állítás – rendezésnek nevezni nagyzolás volna – alapgondolata szerint valakik valakikkel valahol valóságshow-t játszatnak. Hogy ki a játékmester, mért történik mindez, mikor ki szerepel a történetben, illetve csak csámborog civilként a játéktérben, azt nehéz eldönteni. Az ötlet kissé lejárt lemez, talán a Jézus Krisztus Szupersztár című 1973-as amerikai filmben láttunk először hasonlót. Sivadier egy interjúban mindezt szándékként tűnteti fel, hogy a nézőnek legyen min gondolkodnia. Lehet is, de talán frappánsabb lett volna tisztességesen lerendelkezni a darabot, vagy gondolni róla bármit. A színpadon lévőknek is nehéz dolguk van, ugyanis a szinte teljesen üres térben jeleneteik alatt gyakorlatilag végig székeket kell hurcolászni egyik alakzatból a másikba – hogy miután letették őket, ne szülessen meg semmilyen jelenet. Nincsenek világosan rajzolt karakterek, emberi kapcsolatok, vagy szituációk. Márpedig a Traviata – mint színpadi művek jórésze – pont ezekről szól. Violetta és Alfred például nem tud mit kezdeni egymássa, hiszen sosem világos, hogy szeretik-e egymást, vagy csak eljátszák az érzelmeket. ezért egymás helyett inkább szertehagyott ruhadarabjaikhoz kötődnek: a kurtizán szoknyájához, illetve a fiú zakójához. S ahogy az a tehetetlenségüket érző rendezőknél lenni szokott, Sivadier is igyekszik érdekes mellékszereplőkkel dúsítani a történetet. Bécsben Annina, Violetta szobalánya és egy valóságshow asszisztens-ügyelő (?), vagy ahogy a pornóiparban hívják, felszopó, asszisztálja végig azokat a jeleneteket, ahol semmi dolguk sincs. A fiú például a főhősnő utolsó áriája alatt egy szivaccsal próbálja lemosni a hátfalról az előző jelenetben felírt, egyébként teljesen értelmetlen krétairkát: Violetta Traviata.

Ilyen a nemlétező világban az énekesek sem könnyű helyt állniuk. A Pesten sem ismeretlen Charles Castronovo megnyerő fiatalember kellemes hanggal, de sajnos nem több ennél. Nem izgalmas amit csinál, hisztériás jelenetei, földön fetrengései csak tartalom nélküli pózok. Az idősb Germont-ot Fabio Capitanucci kelthette volna életre. A leginkább Bud Spencerre (Az angyalok is esznek babot, Akit Buldózernek hívnak, Banános Joe) hasonlító világoskék öltönyös művész mintha maga sem értette volna, hogyan is került Kellékországba. A közönség sem. De a főszereplők közül őt legalább megkímélte a lábfetisiszta rendező, hogy cipőjét lekapja és kicsit megnyomkodja fáradt talpát.

A Traviata előadások másfél-évszázados sikere mégis egyetlen tényezőn áll, vagy bukik, Valery Violettán, a tbc-s kokotton. Nyilván az egész projektet Natalie Dessay-re építették, aki nemrég bővítette repertoárját a szólammal. A számítás itt bevált. A néhány éve hangszalagcsomó műtéten átesett 47 éves koloratúrszoprán természetesen most is egészen egyedi alakítással örvendezteti meg a nézőket. Ha vokálisan tagadhatatlanul is voltak problémái, sokkal kevesebb, mint számítani lehetett rá. Dessay azon ma már ritkaságszámba menő énekművészek egyike, aki érezhetően kottából és nem mások felvételeit hallgatva tanulja meg a szerepet, ezáltal vokális megoldásai mindig egyediek, s néha egészen káprázatosak. Nagystílűen át szoktunk lépni azon a tényen, hogy a Traviata mennyire francia történet; kizárólag egy párizsi felvilági hölggyel történhetett meg. Dessay emberemlékezet óta az első jelentős francia énekesnő, aki birtokba vette a szerepet. Nemcsak ösztönös zsenialitása teszi alakítását egyedivé, hanem az a tény is, hogy rendelkezik azzal a meghatározhatatlan plusszal mely alapján minden parisienne-t kiszúrunk a tömegben. Sivadier a jelmez és szőke paróka alapkán egyfajta Marilyn Monroe storyt szeretet volna kreálni Violetta kálváriájából. Dessay természetesen nem akar szép vagy hódító lenni. Csillámport szóró egérke, aki viseli a sztárlétet. „Akinek kell a testem, megkaphatja.” – ez lehet a jelszava. Az első két felvonásban mintha csak megtörténnének vele a dolgok, ő csak kívülről szemlélné a saját sorsát. Az egész alakítás, csak visszafelé, a III. felvonás ismeretében érthető meg. Ott végre elfogytak a rendezői ötletek, Dessay magára van hagyva, lekerül róla a szép ruha, a smink és végül a paróka is. Egy elevenen szétmálló riadt, hitetlen húsdarab marad belőle. Előtte se nagyon volt más, csak jól volt felöltöztetve. Pont, mint a mai próbababa egyéniségű tízperces celebek.

A bécsi Staatsopernek van még egy verhetetlen fegyvere, a zenekara. A felújítást Bertrand de Billy vezényelte, precízen, feltárva a partitúra legrejtettebb oldalait is, nem engedve elfolyni a szentimentalizmusba hajló részeket sem. A mű természetesen húzások nélkül szólalt meg, s csodák csodája, egyetlen felesleges hang sem volt benne. Az áriák mélyebbek és értelmesebbek lettek, nem tűnt egy perccel sem hosszabbnak az előadás. Lehet, hogy Verdi mégsem véletlenül vetette így papírra a műveit.

Hat előadás ment le októberben, melynek egyetlen valódi értéke Natalie Dessay Violettája volt. A művésznő elutazott a császárvárosból, de a Travitata továbbra is műsoron marad, kevésbé jelentős egyéniségekkel. Kíváncsian figyelem, hogy az operájukra oly kényes bécsiek hány érdektelen premiert néznek még el a színház másfél éve regnáló vezetésének.

Amióta Apponyi keze alá kerültek a színházak, - egyre kalandosabb tervek merülnek föl. Két színházat, a Népszínházat és a Nemzeti Színházat már eddig is sikerült eltemetni, az Operaház körül is nagyban készülnek valami botrányra és most mindennek tetejében arról értesülünk, hogy Budapesten egy kimondottan klerikális irányzatú színtársulat van alakulóban. Ennek a színtársulatbak az volna a célja, hogy kizárólag katholikus hívők részére katholikus darabokat adjon elő.

A klerikális haditerv szerint nemcsak Budapesten játszana a társulat, hanem behálózná az egész országot. Értesülésünk szerint Apponyi már át is engedte a Várszínházat a társulat számára azokra az estékre, amelyeken itt a Nemzeti Színház vagy az Operaház nem tart előadást, azonkívül pedig tárgyalásokat folytatnak a Nemzeti Színházzal is a végből, hogy délután, esetleg egy-egy estén át itt is tarthassanak előadásokat. Ennek, tisztán a klerikálizmus szolgálatában álló színtársulatnak a legfőbb patrónusa a Katholikus Népszövetség, a melybe rövid idő előtt beleolvadt a Katholikus Egyesületek Szövetsége is. A színtársulat igazgatójának állítólag Micsey György vidéki színigazgató és a Népligeti Színkör igazgatója van kiszemelve.

Szóval: alakulóban van a klerikális színház. Szép lesz, jó lesz, finom lesz. Itt majd elő lehet adni Mihalovich Ödön vallásos irányzatu operáit, amelyekben szó sem lesz szerelemről és egyéb hitvány, emberi dolgokról; csak bőjtölni fognak benne.

Mindezek után pedig nem lehet egyebet tenni, mint levonni a szomoru konzekvenciát: Apponyi Albert, a magyar kultura minisztere nap-nap után mélyebben sülyeszti a klerikánizmusba a magyar kultúrát.

 

Polgár, 1908. november 24.

Klotild főhercegnő beszélget ifj. Andrássy Gyulával, mellettük gróf Apponyi Albert és Wekerle Sándor. 1906.XII.2., Fotó: Jelfy Gyula

Genova városállam hatalma csúcsán van: megszilárdította uralmát a Ligur-tengeren, egyetlen vetélytársa maradt, Velence. Ám e szóra a különböző pártállású tanácsurak egy emberként horkannak fel. Boccanegra hiába próbálja megértetni velük, hogy csak összefogva lehet egy erős Itáliát létrehozni, ők csak annyit mondanak rá: „a mi hazánk Genova!” Olyan ez, mintha a Parlamentben valaki Európáról beszélne, de a képviselők erre annyit kiabálnának: Magyarország. Itália egyesítése 1300-ben még senkinek sem lehetett érdeke, maximum egy szegény előrelátó dózse álma. Még belső békéről sincs szó Genovában, a lázadások valószínűleg mindennaposak. Boccanegra, a szépbeszédű idealista, monológjai megfelelő nyugtatók lehetnek az állandóan felkorbácsolt kedélyekre. A dózse igazán egyik pártnak sem embere, a patríciusok nyilván sosem fogadták el vezérüknek, de érezhetően a plebejusokat sem zavarja alkalom adtán egy kis botrány.

Paolo bosszúból, hogy a dózse megtagadta tőle Amelia kezét, elraboltatta és a rejtélyes Lorenzóhoz vitette a lányt (aki közben Andreáék összeesküvő társa), ám a lány sem ártatlan szende szűzként viselkedett, Boccanegra nevével fenyegette meg az „uzsorást”, aki erre gyáván ajtót nyitott. A későn érkező Adorno azért biztos, ami biztos, leszúrja egykori harcostársát. Egy ilyen magánleszámolás elég ahhoz, hogy a parázs lángra gyúljon, és azonnal lincshangulat alakuljon ki. A tömeget a dózse szava némítja el, aki két ismeretlen szót kiabál: Béke! Szeretet! A szólamot tőle Amelia veszi át, akiről nem lehet eldönteni, hogy Simon jó leányaként, vagy okos politikusként folytatja a dallamot. Mintha most tanítaná az idős férfi a számára oly kedvessé vált lényt. Az együttesből Fiesco hangja is kiemelkedik, aki egész életén át ugyanazt szajkózza, azt elnyűtt frázist, hogy hogyan ülhet egy kalóz a trónon.

Simon rájön, ki állhatott Amelia elrablása mögött, de nem leplezi le mindenki előtt. Sokkal kegyetlenebb és ősibb módszerhez folyamodik: Paolo kancellárnak kell átkot mondania az ismeretlen rablóra, aki borzadva teljesíti kötelességét.

Adorno és Fiesco fogoly marad egy éjszakára, amíg az összeesküvés szálait felfedik. Paolo, aki természetesen bábja ellen fordult minden erejével, mérget tölt annak poharában, majd felhozatja a két rabot a dózse termébe és megpróbálja rávenni őket Boccanegra megölésére. Hiába közli Andreával, hogy tudja ki ő valójában, az öreg nem él a nemtelen bosszú lehetőségével. Nem így Gabriele, akinek a féltékenységét sikerül felpiszkálni azzal, hogy a kancellár elárulja, szerelme is a dózse palotájában tölti az éjszakát. A kétségbeesett fiú, akinek a nemes Simon meghagyta a kardját, azonnal ölne vele. Amelia döbbenten pillantja meg szerelmesét a legváratlanabb helyen, de annak vádaskodására sem árulja el, mit is keres a Boccanegra lakosztályában. Adorno számára érthetetlen, hogy a lány hogyan védheti eddigi ellenségét. Simon érkezése előtt sikerül elbújtatni az ifjút. Amelia elárulja a dózsénak kedvese nevét, aki úgy érzi, újabb próbatételt kapott a sorstól, ellensége lázongó gyermekét kellene vejeként szeretni. Amikor italát kihörpintve fáradtan álomba szenderül, a fiú nemtelenül ledöfné, de Amelia megakadályozza őt ebben. Az idős férfi hiába próbálja szembesíteni a vérgőzös ifjút tettével, az nem is érti, mért ne ölhetne meg egy alvó embert. Adorno csak akkor omlik össze, amikor Boccanegra elmondja neki, hogy kár aggódnia, a legféltettebb kincsét már így is elrabolta: a lányát. A guelfek nem hagyják megtorlatlanul vezetőik elfogását, zajlik az öldöklés Genova utcáin. A dózse kizavarja Adornót társai közé, de ő nem tud fegyvert emelni Boccanegra ellen. Ha segít leverni a lázadást, megkapja Amelia kezét, ígéri Simon.

Genova újra csendes. A felkelést Paolo szította, akit elfogtak és viszik a vesztőhelyre. Ekkor találkozik a szabadon engedett Andreával. Bevallja neki a dózse megmérgezését, de az aggastyántól nem dicséretet kap, épp ellenkezőleg: Fiescot évtizedek óta az éltette, hogy majd egyszer ő számolhat le imádott lánya meggyalázójával. Azzal, hogy Paolo megelőzte, élete is értelmetlenné válik, megvetően fordul el az orgyilkostól.  A nagy machinátor utolsó útja is keserves, ugyanis kísérőzeneként Amelia és Adorno esküvői éneke zeng. Fiescót már nem érdekli a menyegző, huszonöt hosszú éven át készült egy beszélgetésre, melynek most eljött az ideje. Boccanegra félig öntudatlanul kóvályogva jut ki a szabad levegőre. Megkönnyebbülten pillantja meg egyetlen valódi társát, a tengert. Szinte szerelmesen vesz tőle búcsút, a nagy víz az egyetlen, akivel mindent megoszthatott az ifjú hajós és az öreg uralkodó is. Ebben az intim percben lepi meg a múlt árnya: Fiesco. Prófétaként próbál ráijeszteni a meggyötört lélekre, ám amikor a dózse felismeri apósát, örömmel ölelné meg. A párbeszéd egészen másképp alakul, mint ahogy azt Fiesco tervezte… Rádöbben, hogy mindketten gyermeküket vesztett idős emberek, akiknek már semmit sem tartogat a sors, életcélja, a bosszú értelmetlen volt. Amikor Simon Ameliát nevezi meg leányaként, végképp összeroppan. Közeledik a nászmenet, a fiatalok bénultan figyelik Boccanegra haláltusáját. Szerencsétlen halálban is magányos férfi mi más tehetne, mint átadja a hatalmat, az egyetlen potentátnak, Adornónak. Verdi nem hagy kétséget afelől, hogy Genova felvirágzása nem most fog elkezdődni...

Verdi – egy falusi kocsmáros fia – szinte valamennyi darabjában ott lappang a politika, mely azokban az izgalmas időkben minden olasz gondolkodót és felelősségteljes polgárt izgatott. Az emberi sorsok mögött-mellett mindig érdekelte a komponistát a világ és annak mozgatórugói. Hogy az ősbemutatók idején mit jelentettek az énekelt mondatok, pontosan nem tudhatjuk, itt és most nem is fontos, az számít, hogy az adott mű, ma milyen hatással van ránk. A Simon Boccanegrát tartják a Don Carlos mellett Verdi leginkább politikai darabjának. Ez igaz, de talán nem egészen úgy, ahogy az elemzők állítják. Ugyanis általában egyfajta olasz Hovanscsinaként tekintetnek a műre, ahol a patrícius-plebejus pártharc áll a középpontban. A darab szerintem egy mostanában számunkra fontosabb folyamatot is ábrázol, hogy hogyan lehet egy egyszerű emberből, akiben a lehetőség se merült fel soha, királyt csinálni, majd hogyan boldogul ebben az élethelyzetben uralkodóként és magánemberként.

A cselekmény kezdetén ketten csevegnek – ugyanúgy, ahogy a Rigolettóban, vagy az Aidában – Genova, az akkor hatalmas köztársaság várható sorsát beszélik meg. Az akaratgyenge Pietro úgy tudja, hogy Lorenzót kell megválasztani dózsénak. Ám Paolo agyában új terv született. A pártoktól független fiatal tengerészt, „kalózt”, Simon Boccanegrát látná szívesen a trónon, az „uzsorás” Lorenzo helyett. Szép kilátások. Lorenzo a darab talán legtitokzatosabb szereplője. Nem tudjuk, melyik párthoz tartozik,  kinek az embere, a cselekmény legváratlanabb pontjain hivatkoznak rá, de meg sosem jelenik. A plebejusok minden csodálkozás nélkül elfogadják, hogy helyette másra kell leadniuk a voksukat. Pietro és Paolo néhány szóval meggyőzik őket – ahogy ez lenni szokott a mindenkori választások idején. A szabad Boccanegra megdöbben Paolo felkérésén, esze ágába sincs független létet a bezárt palotára és a fojtogató bíborpalástra cserélni. Paolónak – a történet nagy machinátorának – egyetlen érve marad: Simon dózseként legálisan is megkaphatná szerelme és kislánya édesanyja, Maria Fiesco kezét. Hogy a törvénytelen kapcsolat hogyan születhetett, hogyan szerezhette vissza a befolyásos Fiesco lányát, és hogy maradhatott a gyermek Boccanegránál, kideríthetetlen, el kell fogadnunk alapként. Bánattól sújtva lép ki palotájából a nagyhatalmú Fiesco család feje, Jacopo, aki váratlanul elhunyt leányát siratja. A bizakodó Simon várakozásteljesen bolyong a városban, amikor összeakad Fiescóval. Mindketten érzik, hogy sorsdöntő a perc. Boccanegra alázatosan remélt apósa lába elé borul, de minden hasztalan. Az öreg, csak egy feltétellel fogadná el a férfit, ha átadná neki unokáját. Ez azonban lehetetlen, ugyanis az öregasszony, aki elrejtve nevelte meghalt, a gyermek pedig eltűnt. Fiesco nem hiszi el a mesét, és magára hagyja a kétségbe esett apát. Simon erőt vesz magán és bemegy a Fiescók néma házába. Döbbenten fedezi fel bent szerelmese ravatalát. Kétségbeesésre nincs idő: beront a nép és boldogan élteti az önkívületben lévő új dózsét.

Eltelik huszonöt év, - nincs Verdinek még egy operája, ahol ekkora törést engedne meg két jelenet között, kivéve talán A végzet hatalma utolsó két felvonása közt eltelő ismeretlen időt – ezalatt Boccanegra dózse hatalma megszilárdul. Nem nősült meg, kizárólag az rákényszeríttet és okafogyottá vált hivatalának él tovább, a magánembert mélyre temeti. Pártfogóit, Paolót és Pietrót magas hivatalokba ültette, a lázadó családokat amennyire lehetséges, megregulázta. Az Adornókra például le tudott súlytani, de a Grimaldiak mindig önállóak maradtak, sok család kiköltözött a városból Genova környéki birtokaikra. Ennek kitelepített klánnak lett a feje Fiesco, akire vadászik a dózse.  Az öreget - aki Andrea álnevet használja - egyetlen dolog élteti csupán, a bosszú. Ebben a gyűlölködésekkel teli ingatag rendbe nőtt fel egy generáció. Fiatalok, életerősek, övék a jövő. Az új világot nekik kell lassan felépíteni, igazuk csakis nekik lehet. Őket képviseli Gabriele Adorno, Verdi talán egyetlen tenorhőse, akivel a komponista nem igazán rokonszenvez. Mintha állandó izzó szenvedélye már-már túlzás lenne, szerelmi lángolása kissé rózsaszín operett-imádat, hősiessége inkább kardcsattogtatás, mint egy majdani vezért küzdelme.

Ebben a világban él egy gyökértelen lány, akit Amelia Grimaldinak neveznek. Gyermekként veszette el az egyetlen embert, akihez igazán kötődött, a dajkáját, s ezt a veszteséget nem tudta kiheverni. Ezért kapaszkodik mindenkibe, aki kedves hozzá: Andreába, akit apjaként tisztel – noha sosem élhette át milyen, ha valódi családi kötelék fűzi valakihez, és Adornóba – aki meghozta számra az első és halálosnak érzett szerelemet. Valószínűleg Fiesco lehetett az, aki a Grimaldi vagyont okosan átmenekítette a kolostorban nevelkedő árva lányra, amikor az utolsó Grimaldi ugyanott elhunyt. Arra azonban semmi utalás sincs, hogy Andrea szereti-e Ameliát, vagy kizárólag a hatalom és a pénzszerzés eszközét látja benne. Nem bánja a lány és Adorno házasságát, hiszen két egészséges hasonló gondolkodású fiatal csak elősegítheti a földalatti mozgalom sikerét. Aztán ebbe az eseménytelen nyugalmas, elvonult készülődésbe váratlan esemény történik:

Váratlanul Boccanegra érkezését jelzik. Fiescónak és Andreának habzik a szája, csak Amelia nyugodt valamiért. A dózse állítólag azért jön, hogy megkérje a lány kezét Paolo számára. A „királycsináló” nyeregben érzi magát, bábja remekül funkcionál, ő pedig kedvére sütögetheti a pecsenyéit. Minek vágyna a trónra? Kiváló neki a másodhegedűsi szerep, ahonnan kedvére játszhat, idealista főnöke háta mögött. A dózse ajándékkal érkezett, megkegyelmez a Grimaldiknak. Őszinte megbocsátás, vagy politikai sakkhúzás? Ezzel akarja megpuhítani a lány szívét, vagy belefáradt a harcba? Amelia mindenestre elfogadja az ajándékot, sőt, cserébe bizalmába avatja az öregedő férfit. Vajon ez egy ártatlan leányszív kedvessége, vagy több annál? Lehetséges volna, hogy Amelia van olyan okos, hogy felmérje helyzeti előnyét? Ha a dózse elé járul, akkor ő van fölényben az ismeretlenül is gyűlölt ellenséggel szemben. Esetleg Amelia is Fiesco betanított embere, vagy a saját játékát játssza? Mindenestre hamar az ujja köré tudja csavarni Boccanegrát. Hitetlen világban élünk. Aztán megtörténik a nagy felismerési jelenet: Amelia hagyja, hogy Simon felismerje benne rég elcsavargott lányát. A férfi tökéletesen átadja magát az évtizedekkel ezelőtt lezárt érzelmeinek, Amelia, tökéletesen asszisztál hozzá. Paolo már nem lehet a férje, ő maga visszamehet a városba, sőt, a dózsepalotába is bejutott.

Fennmaradt egy rádiófelvétel a Simon Boccanegra egyik 1953-as budapesti előadásáról. A Ferencsik János vezényelte este szólistái Jámbor László, Székely Mihály, Warga Lívia, Simándy József és Fodor János voltak. Meghallgatva a művet e hatalmas egyéniségekkel megérthetjük, mit jelentett az ötvenes évek hazai operai aranykora. Van az előadásnak egy hátborzongató pillanata, az I. felvonás parányi Adorno – Fiesco kettősében a lassú és méltóságteljes részben azt énekli „az agg szerzetes” Nádasdy Kálmán szabad fordításában: „Gyűlölj minden trónbitorlót!”. Mindez Székely világszép hangján egészen megdöbbentő. A félévszázados felvételen is átsüt, hogy hogyan borzongott bele az Operaházban az ezerkétszáz néző, Sztálin halála után néhány hónappal, Rákosi kormányának távozása után két héttel. Művész és közönség fájdalmasan mély összekacsintása a pillanat, a nézőtéren ülők pontosan értették azt, hogy valaki a diktatúrában kimondta a kimondhatatlant. Az ilyen pillanatok jelentik az előadóművész és a befogadó közötti ősi és valódi színházi kapcsolatot, ezek a rejtett és kicenzúrázhatatlan mondatok, amik váratlan helyzetekben egyszerre csak jelentéstartalmat kapnak. Egy darabnak nincs általános, évszázados igazsága, az adott korban mindig az adott közönséghez szól. Ha szól. Különben jelmezes koncertről beszélhetünk csak, nem színházról. Hogy mennyire változhat a dolgok megítélése, érdemes eszünkbe idézni, hogy nagyszüleink Don Giovannit még a pokol pusztító követének tekinteték, ma pedig leginkább irigykedve csodáljuk potens férfiasságát.

Simone (így!) Boccanegra élő személy volt (1301?-62), 1339-ban lett Genova első, nép által megválasztott dózséja, aki előtte tengerészként szolgálta a hazáját (a bátyja kalózkodott), visszaszorította úgy a plebejus - guelf (köztük a Fiescók, a Grimaldik – a ma is uralkodó monacói hercegi család ősei) párt hatalmát, mint a saját patrícius - ghibellin (Spinolák és Doriák) családok uralmát. Néhány évre le kellett ugyan mondani, de később visszahívták Genovába, ahol halálát rejtélyes mérgezés okozta. A másik történelmi figura Boccanegra hivatali utóda, Gabriele Adorno (1320-98) Genova ötödik dózséja. A történészek azt sem tartják kizártnak, hogy családjának köze lehetett az ellenséges uralkodó váratlan halálához. Az opera alapját képező dráma, majd a többek által barkácsolt librettó cselekményének további része fikció. Verdi sosem helyezett nagy hangsúlyt a teljes történelmi hitelességre. Hogy mi fogta meg a befutott zeneszerzőt ebben a történtben, nehéz kitalálni. Az ősváltozat – melyet csak érdekességképen vesz elő egy-egy színház az utóbbi évtizedekben – velencei csendes bukása idején a szerző 44 éves volt. Csaknem negyedszázadnak kell eltelnie, hogy Giulio Ricordi bíztatására ismét kezébe vegye a partitúrát, és Arrigo Boito segítségével újraalkossa a mai ismert változatot, az akkor 68 éves szerző. Furcsa egybeesés, hogy pont ennyi idő telik el az opera Prológusa és I. felvonása között. De ennél több furcsaság is akad a Boccanegrával kapcsolatban. Alighanem ez az opus lóg ki a leginkább az egyébként szabályosnak tekinthető életműből. Olyan, mint egy fekete bazaltkocka – szokták rá mondani. Mért érezte közel Verdi magához a dózsét? A zeneszerzőről köztudott, hogy fiatalon elvesztette első feleségét és két gyermekét. A szülő-gyermek kapcsolatot több jelentős művében is feldolgozta, s ezek a kapcsolatok a legritkább esetben zökkenőmentesek (Nabucco, Rigoletto, Traviata, A szicíliai vecsernye, Aida, Don Carlos). Verdi a Boccanegra átdolgozása idején nemcsak Itália, hanem a kultúrvilág egyik legismertebb és legelismertebb alkotója volt, mégis menekült a kötelesező megjelenések előtt és mintegy módos gazdálkodóként él birtokán, ahová a külvilágot kevéssé engedte be. A genovai Palazzo Doria éveken át volt a téli lakhelye, nyilvánvaló, hogy ez volt az egyik kedvenc városa. Amennyire később például Puccininek fontos volt a környezet megjelenítés (a Bohémélet Párizsa, a Pillangókisasszony Nagaszakija, vagy Gianni Schicchi Firenzéje), Verdit szinte sosem foglalkoztatta mindez (Az álarcosbálhoz semmit sem ad hozzá, hogy Bostonban, vagy Stockholmban játszódik). A Boccanegrában mégis emléket állít a városnak, tengerpartjának és a tenger kiszámíthatatlan hullámzásával oly rokon lakóinak is.

Genova, Palazzo Doria

Hogy mit keres a János vitéz az operák között? Hiszen „csak” daljáték a hivatalos megnevezése? Valóban az, de ha megnézzük, mi áll a Szöktetés a szerájból kottáján, kiderül, hogy ő is a singspiel elnevezést használta. Hol van hát a különbség? Mozartot lehet játszani a megszentelt falak között, Kacsoh-t nem? A Magyar Királyi Operaház urai már a 30-as években rájöttek, hogy hogyan is lehet kipótolni az akkori kortárs darabok igen szerény előadás-szériája miatti anyagi veszteséget. Kissé fanyalogva, de beengedték a pásztorok királyát és társait a Sugár úti palotába. Nem jártak rosszul az operettekkel, ugyanis amíg egy-egy Stravinsky, Hindemith, Siklós Albert, vagy Ádám Jenő-opus maximum öt-tíz előadást ért meg, addig A mosoly országa tíz év alatt 121-szer ment. Hogyan kerülhetett a kültelki Király Színház árvalányhajas, bőgatyás legénye a cérnakesztyűs, lornyonos finnyás közönség elé? Természetesen a megfelelően kimosdatva. A gimnáziumi matematikatanár hangszerelését vékonynak tartják, ezért Buttkay Ákos feltupírozza, a szemtelen kamaszos szexbálvány Fedák Sári helyett, a magyar emberek talán legihletettebb megtestesítőjét, Palló Imrét bízzák meg a címszereppel. A siker itt sem marad el, az 1931-es bemutató óta állandóan színen van, később természetesen az Erkel Színház kedvelt vasárnap délelőtti előadása lett.

Miről szól a darab? Huszárok érkeznek a faluba, a Strázsamester toborzót tart. Az egyik legény, a pityókos Bagó mindenképpen szeretne felcsapni katonának, hogy feledhesse szíve bánatát: a falu legszebb lánya Iluska ugyanis nem őt, hanem Kukorica Jancsit, a bojtárlegényt szereti. A boldogságuknak vagy egy irigye is, a lány mostohaanyja. A gonosz öregasszony kihajtja Iluskát a patak partjára mosni. Természetesen gyorsan előkerül Jancsi is, a szerelmesek boldog ábrándozásba merülnek. A Mostoha csak erre várt: felbéreli a falú csőszét, hogy eközben hajtsa tilosba a nyájat. A terv sikerül, Jancsi későn eszmél. A gazdák elkergetik a legényt, aki – mi mást tehetne – huszárnak áll és megígéri Ilsukának, hogy visszatér hozzá.

Franciaország nagy bajban van: iszonyatos erővel támad a török, a király már öreg, az udvar pedig gyáva. Egyelten férfi van a palotában, a vérmes királykiasszony, ám ő mégsem állhat ki egymaga a turbános ellenséggel szemben. A legjobbkor érkeznek a nyalka magyar huszárok, élükön a megférfiasodott Jancsival. Természetesen seperc alatt megfutamítják az ellenséget. Ahogy az már ilyenkor lenni szokott, a jutalom se maradhat el. A király átkereszteli János vitézzé, felajánlja a szépséges leánya kezét és a fele országát. Ám ekkor ismerős furulyaszó hallatszik… s megérkezik Bagó. Jancsi Iluskáról kérdezi. A hű barát elmeséli, hogyan kínozta őt halálra a Mostohája. A legény magával hozott  egy vörös rózsaszálat  Iluska sírjáról. Jancsi már tudja, addig nem lesz nyugta, amíg meg nem találja kedvesét, bárhol is legyen. Faképnél hagyja a királykisasszonyt, és az udvart, a hűséges Bagóval vándorútra indulnak.

Ki tudja mennyi ideje járják a világot… talán már a végén járnak, amikor egy kék tavat pillantanak meg. Egy rőzsehordó asszony útba igazítást adna, de felfedezik, hogy a Mostoha az. Jancsi kitölti rajta minden dühét, és lehajítja egy szikláról. Most, hogy nem maradt elszámolnivalója a világgal, a szíve felett őrzött rózsát a tóba hajítja. Ekkor feltárul előtte Tündérország, ahol Iluska királynőként várja. Jancsiból tündérkirály válik, ha ki tudja ölni lelkéből a vágyat… Teljes lehetne a boldogság, de megszólal a távolodó Bagó furulyája, mely a szülőfőlafujukra emlékezteti a szerelmeseket…

Mitől izgalmas a darab? A János vitéz a Boldog Békeidők édes gyermeke. Azoké az éveké, amikor a pesti urak parasztot csak a színházban láttak, ahol szépségesen élére volt vasalva a vakítóan fehér ingünk. Ekkoriban volt nagy színházi botrány, hogy az ifjú Rózsahegyi Kálmán egy Gárdonyi darabban a Nemzeti Színház megszentelt deszkájára mert köpni. A kávéházak éjjel-nappal tele üzemeltek, s húzta a cigány. Csak néhány haladószellemű polgár ült be két ifjú zeneszerző furcsa kísérletére: falun gyűjtött népdalokat dolgoztak fel. Több mint két évtizednek kell még eltelni a Háry János születéséig.

A századforduló az a kor, ami már elég messze van ahhoz, hogy semmiféle rossz emlék ne tapadjon hozzá. Ennek méltó lenyomata Kacsoh operettje. Egyike azoknak a daraboknak, melyeknek nem emlékszünk, honnan, de minden nótáját kívülről fújjuk. A János vitéznek ráadásul nagy szerencséje is van: egyetlen rendszernek sem volt útjában. Szerette a mulatós Magyarország Fedák Sárival, az úri Palló Imrével (akivel a 30-as években filmadaptáció is készült), az ifjú kommunista Sárdy Jánossal, sőt nemrég Kaszás Attilával és a médiasztár Stohl Bucival is... Kicsit bele lehetett piszkálni a szövegbe, egy kis osztályharc sosem árt, de átvészelte az átkos időket, kissé áthangszerelve, majd rockoperaként is kipróbálták. A híresen kényes zenei ízléssel megáldott Petrovics Emil mindig ragaszkodott az operett műsoron tartásához. Az ő ítéletében pedig meg lehetett bízni.

A Monarchia dalszínházainak megvolt az a megbízható szokása, hogy vigyázó szemüket Bécsre vetették. Amit a császári dalszínházban előadtak, – pláne ami siker lett – igyekeztek minél előbb átvenni. A Simon Boccanegrát ugyan 1882-ben bemutatták Bécsben, de 7 előadás után elfelejtődött. Fél évszázaddal később, az 1930/31-es évad sikerprodukciója lett Verdi operája, Franz Werfel, a neves osztrák író, (ekkor éppen Alma Mahler férje) szövegátdolgozásában. Ezt a verziót mutatta be a Magyar Királyi Operaház is pár évvel később, 1937 júniusában. A magyar átköltés Nádasdy Kálmán érdeme, aki élve bravúros dramaturgiai és nyelvi érzékével, ismét szinte új operát varázsolt Verdi remekéből, ahogy tette ezt általában, fordítói munkája során. A korabeli közönség lelkesen ünnepelte a látványért és a rendezésért felelős Oláh Gusztávot, a jelmeztervező Márk Tivadart, az olasz zene egyik világviszonylatban is legavatottabb tolmácsolóját, Sergio Failonit. Az Operaház legjobb erőit állította a fontos repríz szolgálatába, Palló Imre élete egyik legnagyobb sikerét aratta a címszerepben, méltó társa volt Székely Mihály, néhány évvel később New Yorkban is bemutatkozott Fiescója. Ameliát a színház ifjú szopránja, Rigó Magda szólaltatta meg, Adornót a legüzembiztosabb hőstenor, Halmos János. A produkció változatlan formában egészen az 50-es évekig műsoron maradt. Failonitól Ferencsik János, majd Varga Pál vette át a karmesteri pálcát, de vezényelte kétszer a művet Francesco Molinari-Prandelli is, 1949-ben. Új doge csak 1950-ben állt be: Jámbor László, majd néhány előadás erejéig a Magyarországon ragadt Svéd Sándor, Ameliaként 1943-ban, a később Olaszországban szép karriert befutott László Magda mutatkozott be, majd Warga Lívia és Szecsődy Irén. Gabriele Adorno nehéz szerepébe Pataky Kálmán, Járay József, majd Simándy József is fellépett, Fiescót alakította Koréh Endre és Littasy György, Paolo Fodor Jánosban, majd Faragó Andrásban talált méltó megszemélyesítőre. Egy 1953-as előadást a Magyar Rádió rögzített, s egy amerikai cég ki is adta az értékest felvételt, melyen Jámbor, Warga, Simándy, Székely és Fodor hallható, csúcsformában.

1960 februárjában átkerült az előadás az Erkel Színházba, ahol Oláh Gusztáv egykori rendezését Stephányi György frissítette fel. A Komor Vilmos által vezényelt előadás főszereplői Palócz László, Mátyás Mária és Vámos Ágnes, Székely Mihály és Bódy József, Kövecses Béla és Mátray Ferenc, Nádas Tibor és Faragó András voltak. Miután Nádasdy szövegét akár egy elnyomott nép – gonosz burzsoázia párharcként is lehetett értelmezni, igen gyakran játszott repertoár előadás lett ekkoriban a Boccanegra. Székely Mihály halála után utolsó szerepét Veress Gyula, majd Ütő Endre énekelték, 1970-ben az ifjú Gregor József is bemutatkozhatott benne. Egy-egy előadás erejéig vendégszerepelt Adornoként Remsey Győző és Virginiusz Norejka.

Jelenet az 1960-as előadásból

1971 márciusában ismét az Operaházban frissítik fel az ekkor már több évtizedes produkciót, melynek ezúttal Huszár Klára volt a gazdája, a színlapon még mindig szereplő Oláh mellett. A Kerekes János (később Nagy Ferenc) által vezényelt előadás főszereplői Radnay György, Marton Éva, Mészáros Sándor és Karizs Béla voltak. Az Oláh Gusztáv nevével fémjelzett produkció végül 115 előadást ért meg, 1972-ig.

Az Operaház mindig örömmel fogadta az olasz karmestereket. Az Egisto Tango, Sergio Failoni, Lamberto Gardelli irányvonal következő képviselője Giuseppe Patané volt. Valószínűleg ő javasolta a Simon Boccanegra Hungaroton lemezfelvételét. Ez alapján készült az Erkel Színház 1980-as felújítása is, mely az egyik első olasz nyelvű előadás volt a Ház történetében. A produkciót Mikó András állította színpadra, Forray Gábor díszleteihez ezúttal is Márk Tivadar tervezte a jelmezeket. Patané után Medveczky Ádám vette át az előadást melynek főszerepeiben Miller Lajost és Berczelly Istvánt, Kincses Veronikát, Tokody Ilonát, majd Maria Teresa Uribét, Begányi Ferencet és Kováts Kolost, B. Nagy Jánost és Gulyás Dénest, valamint Gáti Istvánt és Patricio Mendezt láthatta a közönség. Több vendégművész is fellépett a produkcióban, Pál László, Sebastian Gonzalez és Jurij Mariuszin Adornót, Piero Cappuccilli a címszerepet énekelte. 1986-ban került át a produkció az Operaházba, új szereposztással. Erdélyi Miklós vezényelt, Patricio Mendez énekelte a címszerepet, Pitti Katalin Ameliát, Polgár László Fiescót. Szintén 1986-ban, két előadás kedvéért ismét Varga Pál áll a karmesteri pultnál, aki már 1937-ben korrepetitorként részt vett a darab betanításában, s 1946-ban ez volt az első opera, melyet eldirigálhatott. A neves olasz tenor, Mario Malagnini egy évvel később, 1987-ben Adornóként lépett fel. Végül 1990-ben ismét az Erkel Színházban játszották a Boccanegrát, ekkor Oberfrank Géza dirigált, Ötvös Csaba, Lukács Gyöngyi, Polgár László (majd Kenesey Gábor), Csák József és Gurbán János énekelték a főszerepeket. Az utolsó előadás, a 181-dik 1991. március 28.-án volt.

Fotók: Operaház Archívum