Caruso

Genova városállam hatalma csúcsán van: megszilárdította uralmát a Ligur-tengeren, egyetlen vetélytársa maradt, Velence. Ám e szóra a különböző pártállású tanácsurak egy emberként horkannak fel. Boccanegra hiába próbálja megértetni velük, hogy csak összefogva lehet egy erős Itáliát létrehozni, ők csak annyit mondanak rá: „a mi hazánk Genova!” Olyan ez, mintha a Parlamentben valaki Európáról beszélne, de a képviselők erre annyit kiabálnának: Magyarország. Itália egyesítése 1300-ben még senkinek sem lehetett érdeke, maximum egy szegény előrelátó dózse álma. Még belső békéről sincs szó Genovában, a lázadások valószínűleg mindennaposak. Boccanegra, a szépbeszédű idealista, monológjai megfelelő nyugtatók lehetnek az állandóan felkorbácsolt kedélyekre. A dózse igazán egyik pártnak sem embere, a patríciusok nyilván sosem fogadták el vezérüknek, de érezhetően a plebejusokat sem zavarja alkalom adtán egy kis botrány.

Paolo bosszúból, hogy a dózse megtagadta tőle Amelia kezét, elraboltatta és a rejtélyes Lorenzóhoz vitette a lányt (aki közben Andreáék összeesküvő társa), ám a lány sem ártatlan szende szűzként viselkedett, Boccanegra nevével fenyegette meg az „uzsorást”, aki erre gyáván ajtót nyitott. A későn érkező Adorno azért biztos, ami biztos, leszúrja egykori harcostársát. Egy ilyen magánleszámolás elég ahhoz, hogy a parázs lángra gyúljon, és azonnal lincshangulat alakuljon ki. A tömeget a dózse szava némítja el, aki két ismeretlen szót kiabál: Béke! Szeretet! A szólamot tőle Amelia veszi át, akiről nem lehet eldönteni, hogy Simon jó leányaként, vagy okos politikusként folytatja a dallamot. Mintha most tanítaná az idős férfi a számára oly kedvessé vált lényt. Az együttesből Fiesco hangja is kiemelkedik, aki egész életén át ugyanazt szajkózza, azt elnyűtt frázist, hogy hogyan ülhet egy kalóz a trónon.

Simon rájön, ki állhatott Amelia elrablása mögött, de nem leplezi le mindenki előtt. Sokkal kegyetlenebb és ősibb módszerhez folyamodik: Paolo kancellárnak kell átkot mondania az ismeretlen rablóra, aki borzadva teljesíti kötelességét.

Adorno és Fiesco fogoly marad egy éjszakára, amíg az összeesküvés szálait felfedik. Paolo, aki természetesen bábja ellen fordult minden erejével, mérget tölt annak poharában, majd felhozatja a két rabot a dózse termébe és megpróbálja rávenni őket Boccanegra megölésére. Hiába közli Andreával, hogy tudja ki ő valójában, az öreg nem él a nemtelen bosszú lehetőségével. Nem így Gabriele, akinek a féltékenységét sikerül felpiszkálni azzal, hogy a kancellár elárulja, szerelme is a dózse palotájában tölti az éjszakát. A kétségbeesett fiú, akinek a nemes Simon meghagyta a kardját, azonnal ölne vele. Amelia döbbenten pillantja meg szerelmesét a legváratlanabb helyen, de annak vádaskodására sem árulja el, mit is keres a Boccanegra lakosztályában. Adorno számára érthetetlen, hogy a lány hogyan védheti eddigi ellenségét. Simon érkezése előtt sikerül elbújtatni az ifjút. Amelia elárulja a dózsénak kedvese nevét, aki úgy érzi, újabb próbatételt kapott a sorstól, ellensége lázongó gyermekét kellene vejeként szeretni. Amikor italát kihörpintve fáradtan álomba szenderül, a fiú nemtelenül ledöfné, de Amelia megakadályozza őt ebben. Az idős férfi hiába próbálja szembesíteni a vérgőzös ifjút tettével, az nem is érti, mért ne ölhetne meg egy alvó embert. Adorno csak akkor omlik össze, amikor Boccanegra elmondja neki, hogy kár aggódnia, a legféltettebb kincsét már így is elrabolta: a lányát. A guelfek nem hagyják megtorlatlanul vezetőik elfogását, zajlik az öldöklés Genova utcáin. A dózse kizavarja Adornót társai közé, de ő nem tud fegyvert emelni Boccanegra ellen. Ha segít leverni a lázadást, megkapja Amelia kezét, ígéri Simon.

Genova újra csendes. A felkelést Paolo szította, akit elfogtak és viszik a vesztőhelyre. Ekkor találkozik a szabadon engedett Andreával. Bevallja neki a dózse megmérgezését, de az aggastyántól nem dicséretet kap, épp ellenkezőleg: Fiescot évtizedek óta az éltette, hogy majd egyszer ő számolhat le imádott lánya meggyalázójával. Azzal, hogy Paolo megelőzte, élete is értelmetlenné válik, megvetően fordul el az orgyilkostól.  A nagy machinátor utolsó útja is keserves, ugyanis kísérőzeneként Amelia és Adorno esküvői éneke zeng. Fiescót már nem érdekli a menyegző, huszonöt hosszú éven át készült egy beszélgetésre, melynek most eljött az ideje. Boccanegra félig öntudatlanul kóvályogva jut ki a szabad levegőre. Megkönnyebbülten pillantja meg egyetlen valódi társát, a tengert. Szinte szerelmesen vesz tőle búcsút, a nagy víz az egyetlen, akivel mindent megoszthatott az ifjú hajós és az öreg uralkodó is. Ebben az intim percben lepi meg a múlt árnya: Fiesco. Prófétaként próbál ráijeszteni a meggyötört lélekre, ám amikor a dózse felismeri apósát, örömmel ölelné meg. A párbeszéd egészen másképp alakul, mint ahogy azt Fiesco tervezte… Rádöbben, hogy mindketten gyermeküket vesztett idős emberek, akiknek már semmit sem tartogat a sors, életcélja, a bosszú értelmetlen volt. Amikor Simon Ameliát nevezi meg leányaként, végképp összeroppan. Közeledik a nászmenet, a fiatalok bénultan figyelik Boccanegra haláltusáját. Szerencsétlen halálban is magányos férfi mi más tehetne, mint átadja a hatalmat, az egyetlen potentátnak, Adornónak. Verdi nem hagy kétséget afelől, hogy Genova felvirágzása nem most fog elkezdődni...

Verdi – egy falusi kocsmáros fia – szinte valamennyi darabjában ott lappang a politika, mely azokban az izgalmas időkben minden olasz gondolkodót és felelősségteljes polgárt izgatott. Az emberi sorsok mögött-mellett mindig érdekelte a komponistát a világ és annak mozgatórugói. Hogy az ősbemutatók idején mit jelentettek az énekelt mondatok, pontosan nem tudhatjuk, itt és most nem is fontos, az számít, hogy az adott mű, ma milyen hatással van ránk. A Simon Boccanegrát tartják a Don Carlos mellett Verdi leginkább politikai darabjának. Ez igaz, de talán nem egészen úgy, ahogy az elemzők állítják. Ugyanis általában egyfajta olasz Hovanscsinaként tekintetnek a műre, ahol a patrícius-plebejus pártharc áll a középpontban. A darab szerintem egy mostanában számunkra fontosabb folyamatot is ábrázol, hogy hogyan lehet egy egyszerű emberből, akiben a lehetőség se merült fel soha, királyt csinálni, majd hogyan boldogul ebben az élethelyzetben uralkodóként és magánemberként.

A cselekmény kezdetén ketten csevegnek – ugyanúgy, ahogy a Rigolettóban, vagy az Aidában – Genova, az akkor hatalmas köztársaság várható sorsát beszélik meg. Az akaratgyenge Pietro úgy tudja, hogy Lorenzót kell megválasztani dózsénak. Ám Paolo agyában új terv született. A pártoktól független fiatal tengerészt, „kalózt”, Simon Boccanegrát látná szívesen a trónon, az „uzsorás” Lorenzo helyett. Szép kilátások. Lorenzo a darab talán legtitokzatosabb szereplője. Nem tudjuk, melyik párthoz tartozik,  kinek az embere, a cselekmény legváratlanabb pontjain hivatkoznak rá, de meg sosem jelenik. A plebejusok minden csodálkozás nélkül elfogadják, hogy helyette másra kell leadniuk a voksukat. Pietro és Paolo néhány szóval meggyőzik őket – ahogy ez lenni szokott a mindenkori választások idején. A szabad Boccanegra megdöbben Paolo felkérésén, esze ágába sincs független létet a bezárt palotára és a fojtogató bíborpalástra cserélni. Paolónak – a történet nagy machinátorának – egyetlen érve marad: Simon dózseként legálisan is megkaphatná szerelme és kislánya édesanyja, Maria Fiesco kezét. Hogy a törvénytelen kapcsolat hogyan születhetett, hogyan szerezhette vissza a befolyásos Fiesco lányát, és hogy maradhatott a gyermek Boccanegránál, kideríthetetlen, el kell fogadnunk alapként. Bánattól sújtva lép ki palotájából a nagyhatalmú Fiesco család feje, Jacopo, aki váratlanul elhunyt leányát siratja. A bizakodó Simon várakozásteljesen bolyong a városban, amikor összeakad Fiescóval. Mindketten érzik, hogy sorsdöntő a perc. Boccanegra alázatosan remélt apósa lába elé borul, de minden hasztalan. Az öreg, csak egy feltétellel fogadná el a férfit, ha átadná neki unokáját. Ez azonban lehetetlen, ugyanis az öregasszony, aki elrejtve nevelte meghalt, a gyermek pedig eltűnt. Fiesco nem hiszi el a mesét, és magára hagyja a kétségbe esett apát. Simon erőt vesz magán és bemegy a Fiescók néma házába. Döbbenten fedezi fel bent szerelmese ravatalát. Kétségbeesésre nincs idő: beront a nép és boldogan élteti az önkívületben lévő új dózsét.

Eltelik huszonöt év, - nincs Verdinek még egy operája, ahol ekkora törést engedne meg két jelenet között, kivéve talán A végzet hatalma utolsó két felvonása közt eltelő ismeretlen időt – ezalatt Boccanegra dózse hatalma megszilárdul. Nem nősült meg, kizárólag az rákényszeríttet és okafogyottá vált hivatalának él tovább, a magánembert mélyre temeti. Pártfogóit, Paolót és Pietrót magas hivatalokba ültette, a lázadó családokat amennyire lehetséges, megregulázta. Az Adornókra például le tudott súlytani, de a Grimaldiak mindig önállóak maradtak, sok család kiköltözött a városból Genova környéki birtokaikra. Ennek kitelepített klánnak lett a feje Fiesco, akire vadászik a dózse.  Az öreget - aki Andrea álnevet használja - egyetlen dolog élteti csupán, a bosszú. Ebben a gyűlölködésekkel teli ingatag rendbe nőtt fel egy generáció. Fiatalok, életerősek, övék a jövő. Az új világot nekik kell lassan felépíteni, igazuk csakis nekik lehet. Őket képviseli Gabriele Adorno, Verdi talán egyetlen tenorhőse, akivel a komponista nem igazán rokonszenvez. Mintha állandó izzó szenvedélye már-már túlzás lenne, szerelmi lángolása kissé rózsaszín operett-imádat, hősiessége inkább kardcsattogtatás, mint egy majdani vezért küzdelme.

Ebben a világban él egy gyökértelen lány, akit Amelia Grimaldinak neveznek. Gyermekként veszette el az egyetlen embert, akihez igazán kötődött, a dajkáját, s ezt a veszteséget nem tudta kiheverni. Ezért kapaszkodik mindenkibe, aki kedves hozzá: Andreába, akit apjaként tisztel – noha sosem élhette át milyen, ha valódi családi kötelék fűzi valakihez, és Adornóba – aki meghozta számra az első és halálosnak érzett szerelemet. Valószínűleg Fiesco lehetett az, aki a Grimaldi vagyont okosan átmenekítette a kolostorban nevelkedő árva lányra, amikor az utolsó Grimaldi ugyanott elhunyt. Arra azonban semmi utalás sincs, hogy Andrea szereti-e Ameliát, vagy kizárólag a hatalom és a pénzszerzés eszközét látja benne. Nem bánja a lány és Adorno házasságát, hiszen két egészséges hasonló gondolkodású fiatal csak elősegítheti a földalatti mozgalom sikerét. Aztán ebbe az eseménytelen nyugalmas, elvonult készülődésbe váratlan esemény történik:

Váratlanul Boccanegra érkezését jelzik. Fiescónak és Andreának habzik a szája, csak Amelia nyugodt valamiért. A dózse állítólag azért jön, hogy megkérje a lány kezét Paolo számára. A „királycsináló” nyeregben érzi magát, bábja remekül funkcionál, ő pedig kedvére sütögetheti a pecsenyéit. Minek vágyna a trónra? Kiváló neki a másodhegedűsi szerep, ahonnan kedvére játszhat, idealista főnöke háta mögött. A dózse ajándékkal érkezett, megkegyelmez a Grimaldiknak. Őszinte megbocsátás, vagy politikai sakkhúzás? Ezzel akarja megpuhítani a lány szívét, vagy belefáradt a harcba? Amelia mindenestre elfogadja az ajándékot, sőt, cserébe bizalmába avatja az öregedő férfit. Vajon ez egy ártatlan leányszív kedvessége, vagy több annál? Lehetséges volna, hogy Amelia van olyan okos, hogy felmérje helyzeti előnyét? Ha a dózse elé járul, akkor ő van fölényben az ismeretlenül is gyűlölt ellenséggel szemben. Esetleg Amelia is Fiesco betanított embere, vagy a saját játékát játssza? Mindenestre hamar az ujja köré tudja csavarni Boccanegrát. Hitetlen világban élünk. Aztán megtörténik a nagy felismerési jelenet: Amelia hagyja, hogy Simon felismerje benne rég elcsavargott lányát. A férfi tökéletesen átadja magát az évtizedekkel ezelőtt lezárt érzelmeinek, Amelia, tökéletesen asszisztál hozzá. Paolo már nem lehet a férje, ő maga visszamehet a városba, sőt, a dózsepalotába is bejutott.

Fennmaradt egy rádiófelvétel a Simon Boccanegra egyik 1953-as budapesti előadásáról. A Ferencsik János vezényelte este szólistái Jámbor László, Székely Mihály, Warga Lívia, Simándy József és Fodor János voltak. Meghallgatva a művet e hatalmas egyéniségekkel megérthetjük, mit jelentett az ötvenes évek hazai operai aranykora. Van az előadásnak egy hátborzongató pillanata, az I. felvonás parányi Adorno – Fiesco kettősében a lassú és méltóságteljes részben azt énekli „az agg szerzetes” Nádasdy Kálmán szabad fordításában: „Gyűlölj minden trónbitorlót!”. Mindez Székely világszép hangján egészen megdöbbentő. A félévszázados felvételen is átsüt, hogy hogyan borzongott bele az Operaházban az ezerkétszáz néző, Sztálin halála után néhány hónappal, Rákosi kormányának távozása után két héttel. Művész és közönség fájdalmasan mély összekacsintása a pillanat, a nézőtéren ülők pontosan értették azt, hogy valaki a diktatúrában kimondta a kimondhatatlant. Az ilyen pillanatok jelentik az előadóművész és a befogadó közötti ősi és valódi színházi kapcsolatot, ezek a rejtett és kicenzúrázhatatlan mondatok, amik váratlan helyzetekben egyszerre csak jelentéstartalmat kapnak. Egy darabnak nincs általános, évszázados igazsága, az adott korban mindig az adott közönséghez szól. Ha szól. Különben jelmezes koncertről beszélhetünk csak, nem színházról. Hogy mennyire változhat a dolgok megítélése, érdemes eszünkbe idézni, hogy nagyszüleink Don Giovannit még a pokol pusztító követének tekinteték, ma pedig leginkább irigykedve csodáljuk potens férfiasságát.

Simone (így!) Boccanegra élő személy volt (1301?-62), 1339-ban lett Genova első, nép által megválasztott dózséja, aki előtte tengerészként szolgálta a hazáját (a bátyja kalózkodott), visszaszorította úgy a plebejus - guelf (köztük a Fiescók, a Grimaldik – a ma is uralkodó monacói hercegi család ősei) párt hatalmát, mint a saját patrícius - ghibellin (Spinolák és Doriák) családok uralmát. Néhány évre le kellett ugyan mondani, de később visszahívták Genovába, ahol halálát rejtélyes mérgezés okozta. A másik történelmi figura Boccanegra hivatali utóda, Gabriele Adorno (1320-98) Genova ötödik dózséja. A történészek azt sem tartják kizártnak, hogy családjának köze lehetett az ellenséges uralkodó váratlan halálához. Az opera alapját képező dráma, majd a többek által barkácsolt librettó cselekményének további része fikció. Verdi sosem helyezett nagy hangsúlyt a teljes történelmi hitelességre. Hogy mi fogta meg a befutott zeneszerzőt ebben a történtben, nehéz kitalálni. Az ősváltozat – melyet csak érdekességképen vesz elő egy-egy színház az utóbbi évtizedekben – velencei csendes bukása idején a szerző 44 éves volt. Csaknem negyedszázadnak kell eltelnie, hogy Giulio Ricordi bíztatására ismét kezébe vegye a partitúrát, és Arrigo Boito segítségével újraalkossa a mai ismert változatot, az akkor 68 éves szerző. Furcsa egybeesés, hogy pont ennyi idő telik el az opera Prológusa és I. felvonása között. De ennél több furcsaság is akad a Boccanegrával kapcsolatban. Alighanem ez az opus lóg ki a leginkább az egyébként szabályosnak tekinthető életműből. Olyan, mint egy fekete bazaltkocka – szokták rá mondani. Mért érezte közel Verdi magához a dózsét? A zeneszerzőről köztudott, hogy fiatalon elvesztette első feleségét és két gyermekét. A szülő-gyermek kapcsolatot több jelentős művében is feldolgozta, s ezek a kapcsolatok a legritkább esetben zökkenőmentesek (Nabucco, Rigoletto, Traviata, A szicíliai vecsernye, Aida, Don Carlos). Verdi a Boccanegra átdolgozása idején nemcsak Itália, hanem a kultúrvilág egyik legismertebb és legelismertebb alkotója volt, mégis menekült a kötelesező megjelenések előtt és mintegy módos gazdálkodóként él birtokán, ahová a külvilágot kevéssé engedte be. A genovai Palazzo Doria éveken át volt a téli lakhelye, nyilvánvaló, hogy ez volt az egyik kedvenc városa. Amennyire később például Puccininek fontos volt a környezet megjelenítés (a Bohémélet Párizsa, a Pillangókisasszony Nagaszakija, vagy Gianni Schicchi Firenzéje), Verdit szinte sosem foglalkoztatta mindez (Az álarcosbálhoz semmit sem ad hozzá, hogy Bostonban, vagy Stockholmban játszódik). A Boccanegrában mégis emléket állít a városnak, tengerpartjának és a tenger kiszámíthatatlan hullámzásával oly rokon lakóinak is.

Genova, Palazzo Doria

Hogy mit keres a János vitéz az operák között? Hiszen „csak” daljáték a hivatalos megnevezése? Valóban az, de ha megnézzük, mi áll a Szöktetés a szerájból kottáján, kiderül, hogy ő is a singspiel elnevezést használta. Hol van hát a különbség? Mozartot lehet játszani a megszentelt falak között, Kacsoh-t nem? A Magyar Királyi Operaház urai már a 30-as években rájöttek, hogy hogyan is lehet kipótolni az akkori kortárs darabok igen szerény előadás-szériája miatti anyagi veszteséget. Kissé fanyalogva, de beengedték a pásztorok királyát és társait a Sugár úti palotába. Nem jártak rosszul az operettekkel, ugyanis amíg egy-egy Stravinsky, Hindemith, Siklós Albert, vagy Ádám Jenő-opus maximum öt-tíz előadást ért meg, addig A mosoly országa tíz év alatt 121-szer ment. Hogyan kerülhetett a kültelki Király Színház árvalányhajas, bőgatyás legénye a cérnakesztyűs, lornyonos finnyás közönség elé? Természetesen a megfelelően kimosdatva. A gimnáziumi matematikatanár hangszerelését vékonynak tartják, ezért Buttkay Ákos feltupírozza, a szemtelen kamaszos szexbálvány Fedák Sári helyett, a magyar emberek talán legihletettebb megtestesítőjét, Palló Imrét bízzák meg a címszereppel. A siker itt sem marad el, az 1931-es bemutató óta állandóan színen van, később természetesen az Erkel Színház kedvelt vasárnap délelőtti előadása lett.

Miről szól a darab? Huszárok érkeznek a faluba, a Strázsamester toborzót tart. Az egyik legény, a pityókos Bagó mindenképpen szeretne felcsapni katonának, hogy feledhesse szíve bánatát: a falu legszebb lánya Iluska ugyanis nem őt, hanem Kukorica Jancsit, a bojtárlegényt szereti. A boldogságuknak vagy egy irigye is, a lány mostohaanyja. A gonosz öregasszony kihajtja Iluskát a patak partjára mosni. Természetesen gyorsan előkerül Jancsi is, a szerelmesek boldog ábrándozásba merülnek. A Mostoha csak erre várt: felbéreli a falú csőszét, hogy eközben hajtsa tilosba a nyájat. A terv sikerül, Jancsi későn eszmél. A gazdák elkergetik a legényt, aki – mi mást tehetne – huszárnak áll és megígéri Ilsukának, hogy visszatér hozzá.

Franciaország nagy bajban van: iszonyatos erővel támad a török, a király már öreg, az udvar pedig gyáva. Egyelten férfi van a palotában, a vérmes királykiasszony, ám ő mégsem állhat ki egymaga a turbános ellenséggel szemben. A legjobbkor érkeznek a nyalka magyar huszárok, élükön a megférfiasodott Jancsival. Természetesen seperc alatt megfutamítják az ellenséget. Ahogy az már ilyenkor lenni szokott, a jutalom se maradhat el. A király átkereszteli János vitézzé, felajánlja a szépséges leánya kezét és a fele országát. Ám ekkor ismerős furulyaszó hallatszik… s megérkezik Bagó. Jancsi Iluskáról kérdezi. A hű barát elmeséli, hogyan kínozta őt halálra a Mostohája. A legény magával hozott  egy vörös rózsaszálat  Iluska sírjáról. Jancsi már tudja, addig nem lesz nyugta, amíg meg nem találja kedvesét, bárhol is legyen. Faképnél hagyja a királykisasszonyt, és az udvart, a hűséges Bagóval vándorútra indulnak.

Ki tudja mennyi ideje járják a világot… talán már a végén járnak, amikor egy kék tavat pillantanak meg. Egy rőzsehordó asszony útba igazítást adna, de felfedezik, hogy a Mostoha az. Jancsi kitölti rajta minden dühét, és lehajítja egy szikláról. Most, hogy nem maradt elszámolnivalója a világgal, a szíve felett őrzött rózsát a tóba hajítja. Ekkor feltárul előtte Tündérország, ahol Iluska királynőként várja. Jancsiból tündérkirály válik, ha ki tudja ölni lelkéből a vágyat… Teljes lehetne a boldogság, de megszólal a távolodó Bagó furulyája, mely a szülőfőlafujukra emlékezteti a szerelmeseket…

Mitől izgalmas a darab? A János vitéz a Boldog Békeidők édes gyermeke. Azoké az éveké, amikor a pesti urak parasztot csak a színházban láttak, ahol szépségesen élére volt vasalva a vakítóan fehér ingünk. Ekkoriban volt nagy színházi botrány, hogy az ifjú Rózsahegyi Kálmán egy Gárdonyi darabban a Nemzeti Színház megszentelt deszkájára mert köpni. A kávéházak éjjel-nappal tele üzemeltek, s húzta a cigány. Csak néhány haladószellemű polgár ült be két ifjú zeneszerző furcsa kísérletére: falun gyűjtött népdalokat dolgoztak fel. Több mint két évtizednek kell még eltelni a Háry János születéséig.

A századforduló az a kor, ami már elég messze van ahhoz, hogy semmiféle rossz emlék ne tapadjon hozzá. Ennek méltó lenyomata Kacsoh operettje. Egyike azoknak a daraboknak, melyeknek nem emlékszünk, honnan, de minden nótáját kívülről fújjuk. A János vitéznek ráadásul nagy szerencséje is van: egyetlen rendszernek sem volt útjában. Szerette a mulatós Magyarország Fedák Sárival, az úri Palló Imrével (akivel a 30-as években filmadaptáció is készült), az ifjú kommunista Sárdy Jánossal, sőt nemrég Kaszás Attilával és a médiasztár Stohl Bucival is... Kicsit bele lehetett piszkálni a szövegbe, egy kis osztályharc sosem árt, de átvészelte az átkos időket, kissé áthangszerelve, majd rockoperaként is kipróbálták. A híresen kényes zenei ízléssel megáldott Petrovics Emil mindig ragaszkodott az operett műsoron tartásához. Az ő ítéletében pedig meg lehetett bízni.

A Monarchia dalszínházainak megvolt az a megbízható szokása, hogy vigyázó szemüket Bécsre vetették. Amit a császári dalszínházban előadtak, – pláne ami siker lett – igyekeztek minél előbb átvenni. A Simon Boccanegrát ugyan 1882-ben bemutatták Bécsben, de 7 előadás után elfelejtődött. Fél évszázaddal később, az 1930/31-es évad sikerprodukciója lett Verdi operája, Franz Werfel, a neves osztrák író, (ekkor éppen Alma Mahler férje) szövegátdolgozásában. Ezt a verziót mutatta be a Magyar Királyi Operaház is pár évvel később, 1937 júniusában. A magyar átköltés Nádasdy Kálmán érdeme, aki élve bravúros dramaturgiai és nyelvi érzékével, ismét szinte új operát varázsolt Verdi remekéből, ahogy tette ezt általában, fordítói munkája során. A korabeli közönség lelkesen ünnepelte a látványért és a rendezésért felelős Oláh Gusztávot, a jelmeztervező Márk Tivadart, az olasz zene egyik világviszonylatban is legavatottabb tolmácsolóját, Sergio Failonit. Az Operaház legjobb erőit állította a fontos repríz szolgálatába, Palló Imre élete egyik legnagyobb sikerét aratta a címszerepben, méltó társa volt Székely Mihály, néhány évvel később New Yorkban is bemutatkozott Fiescója. Ameliát a színház ifjú szopránja, Rigó Magda szólaltatta meg, Adornót a legüzembiztosabb hőstenor, Halmos János. A produkció változatlan formában egészen az 50-es évekig műsoron maradt. Failonitól Ferencsik János, majd Varga Pál vette át a karmesteri pálcát, de vezényelte kétszer a művet Francesco Molinari-Prandelli is, 1949-ben. Új doge csak 1950-ben állt be: Jámbor László, majd néhány előadás erejéig a Magyarországon ragadt Svéd Sándor, Ameliaként 1943-ban, a később Olaszországban szép karriert befutott László Magda mutatkozott be, majd Warga Lívia és Szecsődy Irén. Gabriele Adorno nehéz szerepébe Pataky Kálmán, Járay József, majd Simándy József is fellépett, Fiescót alakította Koréh Endre és Littasy György, Paolo Fodor Jánosban, majd Faragó Andrásban talált méltó megszemélyesítőre. Egy 1953-as előadást a Magyar Rádió rögzített, s egy amerikai cég ki is adta az értékest felvételt, melyen Jámbor, Warga, Simándy, Székely és Fodor hallható, csúcsformában.

1960 februárjában átkerült az előadás az Erkel Színházba, ahol Oláh Gusztáv egykori rendezését Stephányi György frissítette fel. A Komor Vilmos által vezényelt előadás főszereplői Palócz László, Mátyás Mária és Vámos Ágnes, Székely Mihály és Bódy József, Kövecses Béla és Mátray Ferenc, Nádas Tibor és Faragó András voltak. Miután Nádasdy szövegét akár egy elnyomott nép – gonosz burzsoázia párharcként is lehetett értelmezni, igen gyakran játszott repertoár előadás lett ekkoriban a Boccanegra. Székely Mihály halála után utolsó szerepét Veress Gyula, majd Ütő Endre énekelték, 1970-ben az ifjú Gregor József is bemutatkozhatott benne. Egy-egy előadás erejéig vendégszerepelt Adornoként Remsey Győző és Virginiusz Norejka.

Jelenet az 1960-as előadásból

1971 márciusában ismét az Operaházban frissítik fel az ekkor már több évtizedes produkciót, melynek ezúttal Huszár Klára volt a gazdája, a színlapon még mindig szereplő Oláh mellett. A Kerekes János (később Nagy Ferenc) által vezényelt előadás főszereplői Radnay György, Marton Éva, Mészáros Sándor és Karizs Béla voltak. Az Oláh Gusztáv nevével fémjelzett produkció végül 115 előadást ért meg, 1972-ig.

Az Operaház mindig örömmel fogadta az olasz karmestereket. Az Egisto Tango, Sergio Failoni, Lamberto Gardelli irányvonal következő képviselője Giuseppe Patané volt. Valószínűleg ő javasolta a Simon Boccanegra Hungaroton lemezfelvételét. Ez alapján készült az Erkel Színház 1980-as felújítása is, mely az egyik első olasz nyelvű előadás volt a Ház történetében. A produkciót Mikó András állította színpadra, Forray Gábor díszleteihez ezúttal is Márk Tivadar tervezte a jelmezeket. Patané után Medveczky Ádám vette át az előadást melynek főszerepeiben Miller Lajost és Berczelly Istvánt, Kincses Veronikát, Tokody Ilonát, majd Maria Teresa Uribét, Begányi Ferencet és Kováts Kolost, B. Nagy Jánost és Gulyás Dénest, valamint Gáti Istvánt és Patricio Mendezt láthatta a közönség. Több vendégművész is fellépett a produkcióban, Pál László, Sebastian Gonzalez és Jurij Mariuszin Adornót, Piero Cappuccilli a címszerepet énekelte. 1986-ban került át a produkció az Operaházba, új szereposztással. Erdélyi Miklós vezényelt, Patricio Mendez énekelte a címszerepet, Pitti Katalin Ameliát, Polgár László Fiescót. Szintén 1986-ban, két előadás kedvéért ismét Varga Pál áll a karmesteri pultnál, aki már 1937-ben korrepetitorként részt vett a darab betanításában, s 1946-ban ez volt az első opera, melyet eldirigálhatott. A neves olasz tenor, Mario Malagnini egy évvel később, 1987-ben Adornóként lépett fel. Végül 1990-ben ismét az Erkel Színházban játszották a Boccanegrát, ekkor Oberfrank Géza dirigált, Ötvös Csaba, Lukács Gyöngyi, Polgár László (majd Kenesey Gábor), Csák József és Gurbán János énekelték a főszerepeket. Az utolsó előadás, a 181-dik 1991. március 28.-án volt.

Fotók: Operaház Archívum

Nehéz válaszolni arra a kérdésre, hogy mi a meghatározása annak a dalnoknak, aki rég letette a lantot. Művész még, vagy egyszerű kisnyugdíjas? Akinek egyszer egy ország tapsolt, később ugyanúgy kell sorban állni a körzeti orvosnál? Vissza lehet egyáltalán vedleni hétköznapi emberré? Sablonos válaszok nincsenek, csak egyéni sorsok.

Október 2-én lesz negyedszázada, hogy Palcsó Sándor, nemzedékének és az Operaház történetének egyik legkiválóbb karaktertenorja befejezte színházi pályafutását. A kivonulás méltóságteljesre sikerült, ereje és művészete teljében. Azóta csend van körülötte. Úgy távozott, ahogy csak a legnagyobbak tudnak: betette maga után az ajtót, melyen azóta sem lépett be. Operaművészetünk egyik szégyene, hogy huszonöt éve egyetlen alkalomra sem sikerült visszacsábítani őt a Házba, melynek lételeme volna az egykori művészeinek állandó jelenléte, így biztosítva azt a folyamatosságot, amit magyar operatörténetnek neveznek. Hiszen azt a színházi tapasztalatot, melyet pályájuk során megszereztek, csak ezek a kiemelkedő egyéniségek tudhatják továbbadni. Palcsó körül régóta csend van. Mindössze annyit lehetett tudni róla, hogy Pest közeli otthonában él és sokat betegeskedik. Magánember lett, nyugdíjas, férj és apa. Újságírókat nem fogad, interjúkat se igen ad. Ilyen előzmények után véletlenül derült ki, hogy ez a fontos és különleges művész megírta a visszaemlékezéseit, s a kötet, ha nem is mindenhol, de a Rózsavölgyiben még néhány példány erejéig kapható. Könyvbemutató is volt fél éve, Érden, az énekes lakhelyén. Meglepő módon egyetlenegy médiumnak sem jutott eszébe tájékoztatást adni az eseményről.

A művészi önéletrajz végtelenül szubjektív műfaj. Szerencsére. Mert az olvasó nem a világ általános igazságaira kíváncsi, hanem arra, hogy mit és hogyan látott az író. Palcsó Sándor mindenképpen korának egyik legsokoldalúbb művésze volt, aki nélkül megvalósíthatatlan lett volna az Operaház 60-as – 70-es évtizedeinek izgalmas repertoárja. Monteverditől Szokolayig mindent elénekelt, alakításai a szerepek védjegyeivé váltak. Olyan intelligens és muzikális tenoristát tisztelhetünk benne, akinek a legnehezebb karakterek, mint a Hamlet és az Albert Herring címszerepe, vagy a Ring Miméje és Logéja éppen úgy nem okoztak gondot, mint a könnyedebb Koldusdiák és Cigánybáró. Ennek tudatában nagy várakozással vetettem rá magam a könyvre. Nem ért csalódás. Az embert azonnal hatalmába keríti az a pontosság, ahogy Palcsó élete legapróbb részleteire képes visszaemlékezni, akár hat-hét évtized távlatából is, ha kedve tartja. Név szerint fel tudja sorolni tanítóit, valószínűleg senkit sem hagyva ki rég elporladt mesteri közül. Nyakas kálvinista, – szokták mondani – azt hiszem a dunaszentgyörgyi lelkész fiára illik ez a kifejezés. Keményen és mindig saját elveit követve élte életét. Így lett az iskolai diákszínjátszó Kukorica Jancsiból eszes katonaként a világhírű Honvéd Férfikar szólistája, majd Érsek Mária protezsáltjaként az Operaház szólistája. Beérkezett? Annyi bizonyos, hogy nemzedékek nőttek fel példaértékű alakításain, számtalan magyar opera ősbemutatója általa jutott sikerre. Reméltem, hogy megtudhatunk valamit ennek a különös művésznek a titkából, az alkotás, a kottából hús-vér figurává válás folyamatából. Ezzel a szerző adósunk maradt. Nem tartotta fontosnak, vagy evidencia számára a dolog? Helyette napló pontosságával sorolja fel a szerepeket, dátumokat, apró édes és keserű szubjektív történeteket a magyar operajátszás egy fontos fejezetéről. Mindeközben elejtett megjegyzésekből, anekdotákból képet kapunk az eddig rejtőzködő Emberről. Nem az Ifjúról, a Férjről, vagy a Művészről, hanem a 82 éves letisztult Bölcsről. Köszönjük, hogy papírra vetette!

E blog olvasóit valószínűleg egyetlen dolog köti össze, az opera – ez a jóideje halottnak bélyegzett műfaj – iránti érdeklődés. Mindenkinek egyedi útja volt, amíg eljutott odáig, hogy megismerje, megszeresse a műfajt, s érdekelje őt annyira, hogy végül ráklikkeljen a Carusora. Ezen az apró mozdulattal mégis egy 21. századi közösség részévé vált, mintegy folytatva a hajdani schubertiádákat, zenedélutánokat, közös rádió és lemezhallgatásokat. Átkozhatjuk a technikát, az internetet, az egykori közösségek gyilkosát, de tudomásul kell vennünk, hogy győzött, s érdemes megtanulnunk megfelelően használni. Egy apró példa: működött a Magyar Királyi Operaházban egy (Francesco) Signorini Ferenc nevű tenorista 1891 és 93 között, aki később vendégművészként is visszajárt. Természetesen a maga korában népszerű énekest régen elfelejtette mindenki. Tegnap éjjel váratlanul elém került egy felvétele a youtube-on. S most egy gombnyomással bárki meghallgathatja, milyen hang csendült fel a pesti 1900-as Tell Vilmos előadáson, 111 éve. Ez az elmúlt évszázadban kivitelezhetetlen lett volna, hiszen kérdés, hol és hány gramofon oldal maradt fent a művésszel.

Ám egy közösség nem csak a közös örömködéssel-gondolkodással ajándékoz meg bennünket. Kötelességeink is vannak. Egy ajándék folytán eljutottunk az opera szeretetéig, mely sok mindennel ajándékoz meg bennünket. Szüleink, nagyszüleink vittek el, vagy magunktól kezdett érdekelni? Mindegy. Valahogy kezünkbe került az évszázados fonál, felvettük, de nem szabad csak fotelben hátradőlve élveznünk, tovább kell adnunk, hogy ez az érték fennmaradhasson. Hogy veszélyben van, arról már egy évszázada kárognak, s mégis a színházak ma még tele vannak. Még. Ahhoz, hogy ez így is maradjon, mindannyiunknak érdemes tenni valamicskét – legalább a gondolkodás szintjén. Az államtól nehéz elvárni, hogy kötelességből milliárdokat áldozzon egy olyan műfajra, amiből „nincs haszna” és csak egy kisebbséget foglalkoztat. A színházak egyre elkeseredettebb harcot vívnak az új közönségrétegek megnyeréséért (Hol vannak már a boldog 50-es évek, amikor a Sztálin úton sétáló békés embereket szó szerint be lehetett terelni az Ifjú gárda előadásaira!?). Ehhez már harminc éve sem kaptak az oktatási intézményektől hathatós támogatást, hiszen, ott is csak kötelesség volt az énektanároknak lejátszani a Hazám, hazámat… Az ifjúsági bérlet is inkább izzadságszagú kényszer, mint tudatos és jól felépített közönségnevelő eszköz. Az európai dalszínházakban már természetesen tudatos gyerek- és beavató programok vannak, képzett drámapedagógusok vezetésével. Nem a kicsiket nehéz megfogni, - ők örömmel izgulják végül Pomádé király kalandjait - hanem a kamaszokat, a tíz és húsz év közti fiatalokat. Hiszen ők azok, akik pár éven belül saját lábra állva megvehetik a jegyeket.

A nyáron Bologna óvárosának egyik csodálatos könyvesboltjában a kezembe akadt egy furcsa kiadvány. A modenai Teatro Comunale, amely a Luciano Pavarotti nevet is viseli a város nagy fiáról 2011 márciusában Macbeth bemutatót tartott (a főszereplőpárost Kálmándi Mihály és Boross Csilla énekelte), piacenzai és a bolzanoi színházakkal koprodukcióban. Az előadáshoz a műsorfüzet mellett egy képregényt adtak ki, melyben a remekül megrajzolt hősök az opera odavágó részeit mondják. Hogy az eszköz hatékony-e, azt nem tudom. Mindenesre remek ötletnek tartom, ez lehet egy eszköz, mellyel a fiatalokhoz is eljut valami kézzelfogható, a ködös műfaj mondanivalójából. Csak remélni lehet, hogy nem egyetlen képregényről van szó, hanem a színház további bemutatóját is követni fogja a vállalkozás. Ha Magyarországon nincs is akkora kultusza a képregényeknek, mint Európa más részein – elsősorban Franciaországban és Belgiumban – semmiképpen sem szabad lenéznünk ezt a műfajt. Felnőtt egy generáció, aki nagykorúként is szívesen olvassa rég megszokott kedvenceit, - gondoljunk csak Tintinre, Pókemberre, vagy Supermanre – talán ezzel is próbálva megvédeni magukat a felnőttség életproblémáitól. A modenai színházban igen bölcsen ismerték fel hogy, ez lehet egy csatorna az ifjúsághoz, a nagyszerűen megrajzolt, kiadványban pedig mindenki csak örömét lelheti, s hogy ezt az összes jelentősebb olasz könyvesboltba eljuttatták, külön elgondolkoztató.

Új tervek, újítások – munkaverseny az Operaházban!

 

Az Operaház új főtitkárnője, Garai Imréné beszélget a Képes Figyelő munkatársával.

- Nem vagyok én idegen az Operaházban – mondja – dolgoztam már itt, mint korrepetitor. Egyébként okleveles zongoratanárnő vagyok.

- Mi a főtörekvése?

- Hogy elsősorban olyan művek kerüljenek az Operaház műsorára, amelyeknek tartalma megközelíti a mai idők problémáit, különösen az optimista szemléletű s realizmushoz közelálló témákra s operákra gondolunk…

- Hogyan kapcsolódik be az Operaház a munkaversenybe?

- A sztálini felajánlás a magyar dolgozók tömegmozgalmává nőtt! Az Állami Operaház igazgatósága örömmel közli a nyilvánossággal, hogy a szakszervezet versenybizottságától elindított munkaversenymozgalomhoz a következő felajánlásokkal csatlakozunk: - Először is a tervezett két bemutató – Az eladott menyasszony és a János vitéz – helyett három bemutatót tartunk.

- Mi lesz a harmadik?

- Muszorgszkijtól a Szorocsinci vásár.

December 21-ig pontos művészeti tervet dolgozunk ki a rendezők, díszlettervezők, karmesterek, balettmesterek korrepetitorok, műszaki vezetők bevonásával. Dramaturgiai munkaközösségre bízzuk a haladó szellemiségű régi operák átdolgozását. Először is Erkel Dózsa Györgyére gondoltunk. Egyébként nagyszámú egyéni felajánlás is történt az Operaház dolgozóinak köréből.

- A színházi munkaversenynek mi a célkitűzése?

- A nép szolgálatában álló szocialista realizmus kialakítása persze, az operaszínpadon ez igen nehéz… De gondoljunk Zsdanov meghatározására: „A művészeti alkotás valószerűségének összhangban kell lennie a dolgozó embernek a szocializmus szellemében való átalakításával és nevelésével.”De akármilyen nehéz – folytatja a főtitkárnő – a legnehezebb műfaj területén is el kell indulnunk errefelé.

- Mi az első állomás?

- Ismertetni az egyes műveket: a kort, a szerzőt, a mű alapgondolatát és az egész művet a szocialista nevelés szemszögéből nézve. Azután megalakítani a Sztanyiszlavszkij-köröket. Vojnonen az új szovjet ballettmester segítségével felállítjuk a táncstúdiót. Továbbiakban: munkamódszerátadás, valamint az ideológiai és a szakmai képzés folytatása. Megszilárdítjuk a munkafegyelmet is, csökkentjük az elmaradási százalékot, megvizsgáljuk a tavalyi műsorváltozások okait, megszüntetjük a pontatlanságot és a fegyelmezetlenséget úgy a próbákon, mint az előadásokon. Állandó ellenőrzés alakítunk ki.

- És hogyan alakul a műsorpolitika?

- El ne felejtsük, hogy idegen népek zenéjét csak olyan nép becsülheti, amelynek saját magasfejlettségű zenei kultúrája van! Legyen példánk a nagy Szovjetunió, ahol bírálva sajátítják el minden nép és minden korszak kultúrhagyományait. Így választják ki mindazt, amit a munka, a tudomány és a művészet területein nagy tettekre sugallhatja a szocialista társadalom dolgozóit.

 - És a balett?

- Szeretnénk sokat foglalkozni a balettel!A magyar balett művészi és technikai szinten is magasra jutott, de nincs még meg az a tekintélye, amit érdemelne. Persze, jó volna, ha még sokat fejlődne! Különösen a koreográfiában. Ezt, remélem, Vojnonen mester segítségével el is érjük!

Az új főtitkárnőtől megtudtuk még, hogy az Operaház elfogadta a Nemzeti Színház háromszázalékos költségcsökkentési versenykihívását és vállalják a túlórák csökkentésére vonatkozó versenykihívást is.

Gluckkal valahogy úgy vagyunk manapság, mint a kötelező olvasmányokkal: tudunk róla, esetleg, (leginkább ha muszáj) meg is hallgatjuk, de megérteni, pláne megszeretni nem iparkodunk. Pedig ő volt az első jelentős zeneszerző, aki megpróbálta megreformálni az akkor éppen túlságosan hagyományokhoz kötött és a primadonnák szeszélyeinek kitett műfajt. Úgynevezett reformoperái legjelentősebb vívmánya, hogy a zene az addig nem túl fontosnak tartott szöveget kezdte szolgálni, és egyaránt megjeleníteti a darab cselekményét, valamint szereplők lelki folyamatait. Ez a ma már természetesnek tűnő újítás akkoriban heves vitákat váltott ki. Gluck párizsi évei alatt az ottani operajátszást is megtermékenyítette, sőt nevéhez köthető az első zeneszerző-párbaj, mely a gluckisták és a piccinisták közt zajlott. Az Iphigénia Auliszban 1774-es premierje megosztotta közönséget, már-már ölre menő vita tört ki az olasz dallamosság hívei (akik az olasz zeneszerzőre, Nicolao Piccinire hivatkoztak) és Gluck kevésbé dallamos, inkább drámai zenéje iránt rajongók között. A második Iphigénia-opera, a tauriszi, már egyértelmű áttörést hozott, s egész Párizs elismerte a német Gluck nagyságát.

Miről szól a darab? Iphigéniát, Agamemnon király és Klytaemnestra lányát (Oresztész és Elektra testvérét) apja feláldozza Artemisz tiszteletére. Ám az istennő nem engedi meghalni a lányt, Tauriszba (a mai Krím félszigetre) röppenti, ahol papnő lesz. Az ország királyát, Thoaszt egy jóslat figyelmezteti, hogy vesztét partra lépő idegenek fogják okozni. Ezért megparancsolja, hogy minden odatévedtet öljön le Artemisz oltárán a papnő, Iphigénia. Két ismeretlen vetődik partra, akiket azonnal elfognak és bebörtönöznek, amíg el nem jön a véres áldozat ideje.  A jóbarátokat – Oresztészt és Püladészt – börtönbe vetik, majd szétválasztják őket. Oresztészt látomások gyötrik, majd Iphigénia érkezik  a rabhoz. A fiú nem fedi fel kilétét, de elmondja családja történetét a gyökereitől rég elszakított papnőnek.  Iphigéniát meghatja az ismeretlen és megfogadja, hogy elereszti. Ám a két barátnak döntenie kellene, melyikük menjen, esetleg az ittmaradott halála árán is, életben pedig így egyikük sem akar maradni. Végülis Püladész indul, megkeresni a tengeri viharban szétszóródott görögöket, hogy belőlük csapatot szervezve megdöntse Thosz uralmát, s kiszabadítsa barátját.

Elérkezik az áldozat napja. Ebben a döntő pillanatban ismeri fel a két testvér egymást. Beront a király és követeli a szertartás megkezdését, a késlekedő Iphigéniát szintén képes lenne meggyilkolni. Ekkor érkeznek meg a Püladész vezette görögök, akiknek nincs sok esélyük a túlerővel szemben. A földi halandók számára megoldhatatlan helyzetet Artemisz istennő könnyíti meg: feloldja az anyagyilkos Oresztész átkát, a testvérek békében visszatérhetnek Mükénébe.

Miért izgalmas a darab? Gluck operájának, noha papíron nagy a respektje, mégsem foglalta eddig el az őt megillető helyet a színházak repertoárján. Párizsban ugyan ötven év alatt több, mint négyszázszor került színre, Bécs számára pedig maga a szerző dolgozta át, az 1800-as évek első harmada után nagyon ritkán került színre ez a mindenki által fontosnak bélyegzett opus. A köztudatba a fiatal Richard Strauss próbálta visszavezetni, aki készített egy erősen áthangszerelt verziót, melyet aztán több színház, köztük a Metropolitan is átvett a századfordulón. Az elmúlt évszázad legjelentősebb újrafelfedezése mégsem ez volt, hanem az 1957-es milánói felújítás, Maria Callas ikonikus alakjával a címszerepben. A mindössze négy előadás egyikét szerencsére hangfelvétel őrizte meg az útókornak. A tauriszi Iphigéniának eddig csak a II. felvonása szólalt meg eddig Pesten, az 50-es években, az Erkel Színház büféjében… Mégis, az utóbbi években szerencsére egyre több színpadon bukkan fel a mű. Ez elsősorban a francia operákra szakosodott amerikai mezzoszopránnak, Susan Grahamnek köszönhető, aki Párizstól New Yorkig mindenhol sikerre vitte a papnő titokzatos figuráját. Az elmúlt évek nagy meglepetése volt, hogy a 70 éves Plácido Domingo, aki az utóbbi években bariton szerepekkel is kísérletezik, megtanulta Oresztész szólamát.

Mi lehet mégis a titka és átka ennek a műnek? Érezni lehet benne Gluckot, a szenvedélytelen matematikust. Érzelmei nem olyan forrók, mint ahogy azt a romantikus, vagy a verista darabokban megszoktuk, sőt szerelemről egy szó sem esik benne. Vagy mégis? A két barát kapcsolatát talán meg se kell kapargatni, elég a librettót elolvasni, és másik ráakadunk az opera egy csak a 21. században színpadra vihető értelmezésére? Hogy a szerző ezt valóban beleírta-e, érezte-e az akkori közönség, azt nem tudhatjuk. Mindenestre kevés két ennyire mély érzésű férfiszerepet írtak operaszínpadra, mint Gluck Püladészét és Oresztészét. 

Az, hogy Bartók műve a legismertebb magyar opera, vitathatatlan tény. Valaha ugyan meghódította a világot Goldmark Sába királynője, de az 1930-as évek irtó hadjáratát már nem élte túl. Ligeti Le Grand Macabre-ját sok helyen játsszák, és Eötvös Péter is szinte évről évre kapja a rangos színházaktól a megbízásokat új operákra, a Kékszakállút eddig semminek sem sikerült kiszorítani. Ez a negyvenes évek óta Pesten sincs másképp, előadásszámban a magyar művek közül csak a Bánk bán, a Hunyadi László és a János vitéz előzi meg. 

A kékszakállú herceg vára bemutatója 1918-ban volt az Operaházban. Az előadást Zádor Dezső rendezte, díszleteit és jelmezeit Bartók egyik legelkötelezettebb híve, a színház akkori vezetője, gróf Bánffy Miklós tervezte, s ahogy másfélévvel korábban A fából faragott királyfi reprízét is, az olasz Egisto Tango vezényelte. A Herceget a pályakezdő Kálmán Oszkár, Juditot Haselbeck Olga énekelte. A Regös monológját szintén egy ifjú művész, Palló Imre szavalta. A mű ekkor leginkább a vájtfülű kritikusoknak tetszett, és mindössze nyolc előadás után mintegy két évtizedre a feledés homályába merült.