9. A kemény dióról szóló mese vége
Másnap este, alighogy a lámpákat fölgyújtották, valóban beállított Drosselmeier keresztpapa, és folytatta a mesét: "Tizenöt éve vándorolt már Drosselmeier és az udvari csillagász, s még mindig nem akadtak a Krakatuk-dió nyomára. Hogy hol és merre jártak, mi minden csodálatosat láttak, arról négy álló hétig tudnék mesélni nektek, de ehelyett inkább kereken kimondom: a mélységesen elkeseredett Drosselmeier végül is lebírhatatlan honvágyat érzett kedves szülővárosa, Nürnberg után. Különösen akkor lepte meg ez a vágyakozás, mikor barátjával egy ázsiai őserdő közepén pipázott.
- Ó, gyönyörű, gyönyörű, szülővárosom, Nürnberg. Gyönyörű város. Aki nem látott téged, utazhat Londonba, Párizsba és Pétervárra, szíve föl nem hevül. Utánad vágyakozom szüntelenül, utánad, ó, Nürnberg, gyönyörűséges, ahol minden ház ajtóval-ablakkal ékes.
Amint Drosselmeier ilyen szívettépően panaszkodott, a csillagászt mélységes részvét fogta el, és olyan keserves sírásra fakadt, hogy Ázsia egyik szélétől a másikig meghallhatták a hangját. De összeszedte magát, letörölte könnyeit, és így szólt:
- Mélyen tisztelt kolléga. Miért ülünk mi itt, és mit bőgünk? Miért nem megyünk Nürnbergbe, hiszen tökéletesen mindegy: hol és mint keressük azt a nyomorult Krakatuk-diót.
- Igaza van - felelt Drosselmeier vigasztalódva.
Szépen fölálltak, kiverték a pipájukat, s megállás nélkül Ázsián át Nürnbergbe mentek. Alig érkeztek meg, Drosselmeier a rokonához, Drosselmeier Kristóf Zakariás bábuesztergályoshoz, lakkozóhoz és aranyozóhoz sietett, akit nem látott sok-sok éve.
Az órás elmesélte Pirlipát hercegnő, Egérfül asszony és a Krakatuk-dió történetét, de úgy, hogy a másik nem győzte a tenyerét összecsapkodni, s egyre-másra bámulva kiáltott föl:
- Ejnye, rokon, ezek aztán a csodadolgok!
Drosselmeier elmesélte hosszú utazását is. Azt, hogy miként pocsékolt el két évet a datolyakirálynál, miként utasította el szégyenszemre a mandulafejedelem, miként kérdezősködött hiába a mókusok természettudományi társaságában. Egyszóval: miként hiúsult meg igyekezetük, hogy a Krakatuk-dió nyomára bukkanjanak.
Kristóf Zakariás többször pattintott ujjával az elbeszélés alatt, nyelvével csettintett, dörmögött - hm, hm!... ej-ha!... ó!... hogy az ördög! -, végül sapkáját és parókáját a levegőbe hajította, hevesen átölelte rokonát, és így kiáltott:
- Rokon, rokon! Megmenekült! Ha nem csalódom, kezemben a Krakatuk-dió!
Azonnal odahozott egy dobozt, ebből egy középnagyságú aranyozott diót vett elő.
- Íme - szólt, fölmutatván. - A dió története a következő: - Sok-sok évvel ezelőtt karácsonytájt, egy idegen járt erre egy zsák dióval. Éppen az én bábosboltom előtt civódott össze az itteni árussal, aki nem akarta tűrni, hogy más is dióval kereskedjék. Az idegen letette zsákját, hogy védekezni tudjon, de ebben a pillanatban egy súlyosan megrakott teherkocsi gördült át a zsákon, s valamennyi dió széttörött, egyetlen kivételével. Ezt az árus különös mosollyal kínálta föl nekem egy 1720-ból való fényes húszasért. Csodálatosképpen épp ilyen húszast találtam akkor a zsebemben. Megvettem a diót, s bearanyoztam, bár magam sem tudtam, miért vettem ilyen drágán, s miért tartottam olyan sokra.
Hogy a rokon diója valóban a keresett Krakatuk-dió, az iránt minden kétség rögtön eloszlott, midőn az udvari csillagász az aranyat lekaparta, s a dió héjába kínai jegyekkel bevésve a Krakatuk-szóra talált. Nagy volt az utazók öröme, s a rokon a világ legboldogabb emberének érezte magát, mikor Drosselmeier kijelentette: megalapozta a szerencséjét, ezentúl tekintélyes nyugdíjon kívül ingyen kapja majd az aranyozáshoz szükséges aranyat is.
A csodadoktor és a csillagász már fülükre húzták a hálósipkát, s ágyba akartak bújni, midőn a csillagász így szólt:
- Tisztelt kolléga úr, a szerencse sosem jár egyedül! Közlöm, hogy nemcsak a Krakatuk-diót, hanem az ifjú embert is megtaláltuk, aki feltörheti és átnyújthatja majd a hercegnőnek. Ez pedig senki más mint az ön bátyjaurának fia... Nem, le sem hunyom a szememet - folytatta lelkesülten -, hanem még ezen éjjel fölállítom az ifjú horoszkópját!
Ezzel lerántotta hálósipkáját, s azonnal a csillagok vizsgálásához látott.
A rokon fia valóban igen csinos és daliás ifjú volt, aki még sohasem borotválkozott, és sohasem viselt csizmát. Karácsonyra szép, aranysujtásos vörös kabátot, kardot kapott, kalapját hóna alatt tartotta, s gyönyörű, bodros frizurája volt. Így állt apja boltjában, ragyogva, s vele született lovagiassággal törte föl a fiatal lányok dióit, így azok "a szép kis diótörő"-nek nevezték.
Másnap reggel a csillagász elragadtatva borult a csodadoktor nyakába, s így kiáltott:
- Ő az! Megvan! Megtaláltuk! Csak két dologra kell figyelemmel lennünk. Először is: fonjon ön kitűnő öccsének egy hatalmas favarkocsot, s ez legyen összeköttetésben az alsó állkapcsával, de úgy, hogy a varkocsánál fogva jó erősen meg tudja rántani. Másodszor: ha a fővárosba érünk, gondosan el kell titkolnunk az ifjút, aki föltöri majd a Krakatuk-diót. Ő csak jóval utánunk jelenhet meg. Azt olvasom ki ugyanis a horoszkópból, hogy miután néhányan eredménytelenül törik ki fogukat, a király a hercegnő kezét s a trónutódlást annak ígéri, aki a diót feltöri, s így visszaszerzi a hercegnő elveszett szépségét.
A bábuesztergályos a legnagyobb mértékben elégedett volt azzal, hogy fiacskája Pirlipát hercegnőt feleségül vegye, és herceg, király legyen, így teljesen átengedte őt a követeknek. A varkocs, amelyet Drosselmeier reményteljes ifjú öccse fejére illesztett, igen jól sikerült, még a legkeményebb barackmagok feltörésével is fényesen kísérletezhetett.
Mivel Drosselmeier és a csillagász azonnal jelentették a fővárosban, hogy megtalálták a Krakatuk-diót, a király nyomban kibocsáttatta a szükséges fölhívásokat.
Számos csinos ifjú, köztük több herceg gyűlt már egybe, hogy ép fogsorában bízva megkísérelje a hercegnő visszavarázslását.
Minden úgy történt, ahogyan azt az udvari csillagász a horoszkópból kiolvasta. Egyik csizmátlan, tejfölösszájú legényke a másik után törte össze a fogát és állkapcsát anélkül, hogy a hercegnőn legkevésbé is segített volna. Sóhajtottak is:
- Ez ám a kemény dió!
Amikor a király bánatában lányát és országát ígérte annak, aki megszabadítja a varázslattól, jelentkezett a takaros ifjú Drosselmeier is.
Pirlipát hercegnőnek senki sem tetszett úgy, mint ő, kezecskéjét szívére tette, s mélyen fölsóhajtott:
- Ó, bár ő törné föl a Krakatuk-diót! Bár a férjein lenne...
Az ifjú Drosselmeier, miután a királyt és királynét, majd Pirlipát hercegnőt udvariasan üdvözölte, a főszertartásmester kezéből átvette a Krakatuk-diót, habozás nélkül, foga közé tette, erősen megrántotta varkocsát, és krik-krak, száz darabra morzsolta a héját. A belet ügyesen megtisztogatta, és alázatos meghajlással átnyújtotta a hercegnőnek, majd lehunyt szemmel hátrálni kezdett.
A hercegnő legott lenyelte a dióbelet, és - csodák csodája! - a torzalak eltűnt; helyén angyali szépségű hölgy állt. Arcát mintha liliomfehér és rózsapiros selyempihéből szőtték volna, szeme csillogott, dús fürtjei meg aranyszálakban göndörödtek. A nép örömujjongásába kürtök rivalgása és dobok pergése vegyült. A király, az udvar - mint Pirlipát születésekor - egy lábon táncolt.
A nagy tolongásban az ifjú Drosselmeiernek még hét lépést kellett tennie, ám éppen a hetedik előtt utálatos vinnyogással és cincogással Egérfül asszonyság emelkedett elő, de úgy, hogy az ifjú rálépett, s belebotlott.
Ó, balsors! Abban a pillanatban az ifjú éppolyan szörnyeteggé változott, mint amilyen Pirlipát hercegnő volt az imént. Teste összezsugorodott, s alig tudta tartani torz fejét. Varkocsa helyén keskeny faköpönyeg lógott.
Az órásmester és a csillagász ugyancsak megijedtek, de Egérfül asszony gonoszsága is elnyerte büntetését. Siralmasan vinnyogott, cincogott, halálra sebzetten:
Ó, Krakatuk-dió, kemény,
temiattad halok meg én.
Cin-cin.
Csinos Diótörőcske, drága,
te is meghalsz nemsokára,
hétkoronás kölyköm néked
megfizeti vitézséged.
Ó, élet, édes és szabad,
a halál tőled elragad.
Cinc!
E kiáltással vége lett Egérfül asszonyságnak, s a királyi kályhafűtő elvitte tetemét.
Az ifjú Drosselmeierrel senki sem törődött, csak a hercegnő emlékeztette a királyt ígéretére, aki rögtön parancsot adott az ifjú hős előkerítésére. Amikor az a szerencsétlen torz alakjában előlépett, a hercegnő szeme elé kapta kezét, és fölsikoltott:
- El innen, undorító diótörő!
Az udvarmester erre a parancsra megragadta keskeny vállát, kilódította az ajtón.
A király dühöngött, hogy egy diótörőt akartak vejévé tenni. Mindent az órásmester és a csillagász ügyetlenségének rovására írt, s mindkettőt örök időkre száműzte fővárosából. Mivel ez nem szerepelt a horoszkópban, a csillagász újból megvizsgálta a csillagokat, és azt olvasta bennük: az ifjú Drosselmeier új helyzetében sem elveszett ember. Torz alakja ellenére herceg és király lesz. Torzsága azonban csak akkor tűnhet el, ha Egérfül asszony fia, aki anyja hét idősebb fiának halála után hét fejjel született, s az egerek királya lesz, az ő keze által csatában esik el, és ráadásul egy hölgy is, torzsága ellenére, belé fog szeretni.
Az ifjú Drosselmeier valóban látható karácsonykor atyjának boltjában mint diótörő - és mégis herceg!
Ez volt a mese, gyerekek a kemény dióról, s most már tudjátok, miért mondják az emberek olyan gyakran: ez aztán a kemény dió!
Most már azt is tudjátok, miért olyan csúnyák a diótörők."
Így fejezte be keresztpapa az elbeszélést. Marika szerint Pirlipát hercegnő tulajdonképpen hálátlan teremtés, Frici meg azt mondta: Diótörő legény a talpán, nem sokat teketóriázik az Egérkirállyal, csakhamar visszanyeri nyalka külsejét.
