10. Nagybácsi és unokaöcs
Ha nagyra becsült olvasóim között akad valaki, aki véletlenül már megvágta magát üveggel, az tudja, milyen fájdalmas ez, és általában milyen kutya dolog, hiszen nehezen gyógyul. Marika is csaknem egy héten át őrizte az ágyat, de ahogy meggyógyult, éppolyan vidáman hancúrozott a szobában, mint máskor.
Az üvegszekrényben minden ragyogott: a fák, virágok, házak és a bábuk, mindenekelőtt a kedves Diótörő. Ép fogakkal mosolygott rá a polcról.
S ahogy szívbéli örömmel nézegette kedvencét, egyszerre eszébe jutott mindaz, amit Drosselmeier keresztpapa mesélt: Diótörő, Egérfül asszony és fia viszálya, története. Most döbbent rá, hogy Diótörő nem más, mint az ifjú nürnbergi Drosselmeier, a keresztpapa kedves, megboszorkányozott unokaöccse. Mert abban, hogy Drosselmeier főtanácsos volt az órakészítő mester Pirlipát atyjának udvarában, Marika már az elbeszélés alatt sem kételkedett egy pillanatig sem.
"De hát miért nem segített rajtad a nagybácsid?" - töprengett Marika, és egyre világosabbá vált, hogy az éjszakai csatában Diótörő birodalma és koronája forgott kockán. Az udvari csillagász jóslata is beteljesedett, hiszen a többi baba mind az ifjú Drosselmeier alattvalójaként viselkedett, tehát babaország királya lett ő.
Míg az okos Marika ezt fontolgatta, elhitte, hogy Diótörő és alattvalói valóban élnek és mozognak. Mindez mégsem így volt: minden merev és mozdulatlan maradt a szekrényben.
- Ha ön nem képes - szólt hangosan Diótörőhöz - legalább egy szót szólni hozzám, mégis tudom: ért engem, ismeri szíves hajlandóságomat. Szükség esetén számíthat rám!
Diótörő néma és nyugodt maradt, de Marikának úgy tetszett, mintha halkan sóhajtott volna, s az üvegtáblák alig hallhatóan megcsendülnének.
Alkonyodott. Édesapa lépett be Drosselmeier keresztpapával. Lujza csakhamar elrendezte a teásasztalt, s a család vidám csevegésbe merült.
Marika csöndben odahozta kis karosszékét, és Drosselmeier lábához telepedett. Mikor csönd állt be, nagy szemével a főtanácsosra nézett, és így szólt:
- Tudom, hogy az én Diótörőm az unokaöcséd. Az ifjú nürnbergi Drosselmeier. Beteljesedett, amit útitársad, a csillagász jövendölt: herceg, vagyis inkább király lett. Miért nem segítesz neki, hiszen tudod, hogy Egérfül asszony fiával, a csúnya Egérkirállyal háborúban áll?
- Hol szed össze ez a lány ennyi tücsköt-bogarat? - mondta az apa.
- Élénk a képzelete - felelte anya. - Tulajdonképpen minden csak álom. Seblázában látta.
De Drosselmeier úr különösen mosolygott, és ölébe vette Marikát.
- Neked több adatott, mint nekem és mindnyájunknak. Született hercegnő vagy, mint Pirlipát. Ragyogó, szép birodalmad van. De ha a szegény, nyomorék Diótörőt pártfogásodba akarod venni, szenvedned kell még, mert Egérkirály minden úton-módon üldözi. Én nem, csupán te mentheted meg őt. Légy ezért hű és állhatatos.
Sem Marika, sem más nem tudta, mit jelentenek a bácsika szavai. Az egészségügyi tanácsos olyan különösnek találta őket, hogy megtapogatta a főtanácsos ütőerét, és így szólt:
- Kedves barátom, írok önnek valami orvosságot. De a tanácsosné elgondolkozva ingatta fejét, és halkan mondta:
- Sejtem, hogy a főtanácsos úr mit gondol, csak nem tudom világos szavakkal kifejezni.
11, A győzelem
Marika nemsokára arra ébredt a holdvilágos éjszakában, hogy különös zaj támadt a szoba sarkában. Mintha apró köveket dobálnának és görgetnének, és e hangokba kellemetlen cincogás vegyülne.
- Ó, az egerek! Az egerek jönnek ismét - rémült meg Marika, és látta, amint Egérkirály előmászik a falból, aztán villogó szemekkel és koronákkal körülsétál, s végül hatalmas lendülettel a kis asztalkára ugrik!
- Hihihi! Most ide kell adnod a cukorborsóid, a marcipánod, kicsikém, különben vége Diótörőnek! - cincogott és csikorgatta a fogát, aztán gyorsan visszaugrott az egérlyukba.
Marika másnap egészen sápadt volt, s oly izgatott, hogy alig tudott egy szót is szólni. Százszor akarta elpanaszolni anyjának, Lujzának vagy legalább Fricinek, ami történt, de azt gondolta: "Úgyse hisznek nekem, s amellett még jól ki is nevetnek."
Annyit azonban tudott: a cukorborsót és marcipánt oda kell adnia, ha Diótörőt menteni akarja. Este tehát a szekrény elé öntötte egész készletét.
Másnap reggel így szólt az édesanyja:
- Nem tudom, honnan kerültek egerek a nappali szobába. Nézd csak, Marikám! A cukrodat mind megették!
Valóban úgy volt. Marika azonban nem sokat törődött a nyalánkságokkal. Titokban inkább örült annak, hogy Diótörője megmenekült.
De mennyire megijedt, amikor a következő éjjel ismét hallotta a visítást, cincogást.
Egérkirály újra ott volt, s még undokabbul sziszegett a fogai között:
- Ide kell adnod a cukorbabáidat és mézesbábjaidat, különben vége Diótörődnek! S azzal elillant!
Marika szomorúan lépett másnap reggel a szekrény elé, és fájdalmas pillantást vetett cukorbabáira, mézesbábjaira. El sem tudod képzelni, figyelmes olvasóm, milyen elragadó cukorbabái voltak Stahlbaum Marikának! Mindenekelőtt egy csinos pásztorfiú és pásztorlány egész nyáj tejfehér, legelő barikával. Oldalt vidám kutyuska ugrándozott. Aztán két levélhordó, levéllel a kezében s négy csinos párocska, takarosan öltözött ifjak pompázó leánykákkal, akik kötélhintán hintáztak, s néhány táncos mögött egy majoros állt. Ezekről Marika lemondott volna könnyen, de amint meglátta kedvencét, egy piros arcú gyerkőcöt, szeméből könny csordult ki.
- Ó - kiáltotta Diótörőhöz fordulva -, mi mindent meg nem tennék az ön megmentéséért; de ezt már nem bírom elviselni!
Diótörő azonban olyan siralmas állapotban állt ott, hogy Marika, aki szinte látta Egérkirály hét feneketlen torkát, elhatározta: mindent föláldoz.
Este tehát - mint előzőleg nyalánkságait -, valamennyi cukorbabáját a szekrény elé tette. Sorra csókolta a pásztorfiút, pásztorleányt, barikákat, s végül kedvencét, a piros képű kis mézesbáb gyerkőcöt.
- Mégiscsak sok, ami sok - bosszankodott másnap a tanácsosné. - Úgy látszik, az üvegszekrényben valami utálatos nagy egér tanyázik, mert szegény Marika cukorbabáit szétrágta, összeharapdálta.
Noha Marika bánatában sírt, csakhamar mégis mosolyra derült, mert azt gondolta: "Mit bánom én! Fő, hogy Diótörő megmenekült."
Amikor anyja elmesélte este a főtanácsosnak a garázdálkodást, az apa így szólt:
- Mégiscsak undorító, hogy nem tudjuk elpusztítani azt az átkozott egeret! Földúlja az üvegszekrény békéjét, s Marika minden cukrát megeszi.
Frici azonban vidáman közbevágott:
- Lent a péknek van egy nagyszerű macskája, azt fogom felhozni. Az majd egykettőre véget vet a dolognak, legyen az akár maga Egérfül asszony vagy a fia, Egérkirály úr is...
- Csak ne hozz ide semmiféle kandúrt éjszakára - kérte Lujza, aki nem szenvedhette a macskákat.
- A pék macskája - felelte Frici - ügyes legény. Bárcsak én tudnék úgy mászkálni a meredek tetőkön, mint ő.
- Alapjában - szólt az egészségügyi tanácsos - igaza van Fricinek, de talán elegendő lenne egy egérfogót fölállítani. Nincs egy se a háznál?
Mivel a tanácsosné kijelentette, hogy nincs, Drosselmeier bácsi elárulta: neki van néhány masinája, s rögtön hozatott is hazulról egy pompás egérfogót.
Frici és Marika emlékezetében élénken élt keresztpapa meséje a kemény dióról. Miközben a szakácsnő a szalonnát pirította, Marika így szólt hozzá:
- Jaj, királyné asszony, óvakodjék Egérfül asszonyságtól és családjától.
Frici azonnal kirántotta a kardját, s fölkiáltott:
- Csak jöjjenek! Egyikük sem viszi el szárazon.
Ám a tűzhely alatt és fölött minden csendes maradt.
Mikor a főtanácsos a szalonnát vékony fonálra kötözte, s az egérfogót óvatosan az üvegszekrény mellé tette, Frici azt mondta:
- Vigyázz magadra, órás keresztpapa, nehogy megtréfáljon az Egérkirály.
Milyen éjszakája volt másnap szegény Marikának! Karján jéghideg érintést érzett, valami durván és undorítóan visított-cincogott.
Pisz-pisz, pisz-pisz,
engem be nem visz
sem illat, sem íz
abba a fogóba.
- Pisz-pisz,
add oda, add oda képeskönyved,
miegymásod,
másképpen nincs nyugovásod.
Diótörőt kérem szépen,
összerágom, összetépem,
hi-hi, pi-pi, cin-cin!
Bánattal és siralommal telt meg Marika szíve, mikor másnap édesanyja ezt mondta:
- Mégsem esett csapdába az egér.
Anyja azt hitte: Marika a cukorkáit gyászolja, és az egértől fél, ezért hozzáfűzte:
- De azért légy nyugodt, kislányom. Nem tűrjük tovább a gonosz egeret. Ha az egérfogó nem segít, majd fölhozza Frici a szürke macskát.
Marika, alighogy egyedül maradt a szobában, az üvegszekrény elé lépett, s zokogva fordult Diótörőhöz:
- Ó, kedves jó Drosselmeier úr, mit tehetek én, szegény szerencsétlen kislány önért? Ha oda is adom valamennyi képeskönyvemet, Egérkirály még többet követel. Mitévő legyek, mitévő legyek?
A kis Marika, míg így panaszkodott és siránkozott, észrevette: Diótörő a nyakán megsebesült még azon az első éjszakán. Azóta, hogy tudta: Diótörő tulajdonképpen az ifjú Drosselmeier, a főtanácsos unokaöccse, nem vette a karjára, nem becézgette, nem csókolgatta, most azonban óvatosan leemelte a polcról. Zsebkendőjével a csöpp kis vérfoltot dörzsölgetni kezdte, de egyszerre döbbenten érezte: Diótörő teste átmelegszik, mozdul. Gyorsan visszatette hát a polcra, s ekkor Diótörő halkan azt suttogta:
- Ó, drága Stahlbaum kisasszony... Föl ne áldozza képeskönyveit, csak egy kardot szerezzen nekem. Meglátja, a többi az én dolgom...
Ekkor Diótörő kifogyott a szuszból, és szeme ismét mozdulatlanná vált.
Marika csöpp borzalmat sem érzett, inkább ugrált örömében. Most már tudta a módját, miként mentheti meg Diótörőt áldozatok nélkül.
De honnan szerezzen kardot az emberkének?
Este, amikor egyedül maradt a szobában Fricivel, mindent elmondott neki, ami Diótörővel és Egérkirállyal történt, s azt is elmondta, mi módon lehet Diótörőjét megmenteni.
Fricit csak az ejtette gondolkodóba, hogy a huszárai gyávák voltak a nagy csatában, ezért megkérdezte: valóban úgy történt-e minden, s mivel Marika szavát adta rá, Frici eltökélten az üvegszekrényhez lépett. Lendületes beszédet tartott huszárainak, aztán gyávaságuk és önzésük büntetéséül egyenként letépte csákójuk rózsáját.
- Ami a kardot illeti - mondta Marikának -, módomban áll Diótörőt megsegíteni. Tegnap helyeztem nyugállományba egy kimustrált vértesezredest, nincs szüksége többé jó éles kardjára.
A mondott ezredes a harmadik polc egyik hátsó zugában élvezte a kiutalt nyugdíjat. Most elővették onnét, leoldották formás ezüstkardját, és Diótörő derekára csatolták föl.
Marika a következő éjjel félelmében nem tudott elaludni, úgy éjféltájt meghallotta a különös zajt, zörgést, mozgolódást a nappali szobában.
Egyszerre fölhangzott:
- Cinc!
- Az Egérkirály! Az Egérkirály! - kiáltott Marika, s rémülten ugrott ki ágyából.
Mély csönd volt; de nemsokára halkan-halkan kopogtak az ajtón, s egy finom hangocska szólt:
- Drága Stahlbaum kisasszony, nyissa csak ki bátran az ajtót! Jó és örvendetes hírt hozok önnek.
Marika megismerte az ifjú Drosselmeier hangját, magára kapta kis szoknyáját, és ajtót nyitott.
Diótörő állt ott, jobbjában véres kard, baljában pici viaszgyertya. Alig pillantotta meg Marikát, térdre ereszkedett, és így szólt:
- Te vagy, ó, hölgyem, ki lovagi bátorságot öntöttél belém, s megacéloztad karomat. Legyőztem a vakmerő Egérkirályt, aki gúnyt mert űzni belőled. Légy kegyes elfogadni, ó, hölgyem, a győzelem jelét sírig hű lovagod kezéből!
Azzal Diótörő ügyesen lepergette bal karjáról Egérkirály hét aranykoronáját, s átnyújtotta Stahlbaum Marikának, majd fölállt, és így folytatta:
- Ó, mily pompás dolgokat mutathatnék kegyednek e győzelmi pillanatban, ha kegyeskedne követni! Tegye meg! Tegye meg!
