Néhány hónapja múlt kereken kétszáz éve, hogy megnyílt a Pesti Német Színház. Az évforduló okán a Budapesti Történeti Múzeum kiállítást rendezett a Várban a saját és az OSzK gyűjteményeiben található relikviákból. A Német Színház története egyike a magyar színjátszás történetének legérdekesebb és a köztudatban legkevésbé szereplő fejezeteinek.
Mielőtt felháborodnánk azon, hogy miért egy német nyelvű színház megvalósulást támogatta a császár, tudnunk kell, hogy Pest városának lakossága túlnyomórészt német származású, még nagyobb arányban pedig német nyelven beszélő volt. Már az 1700-as évek végén voltak kőszínházak, de végül csak 1806-ban hívta el Bécsből József nádor Johan Aman udvari alépítészt. Helyszínül a mai Vörösmarty teret, a később megvalósuló – ma is álló Vigadó hátát – szemelték ki. A milánói Scala mintájára készült terveket I. Ferenc császár hagyta jóvá, a kivitelezéssel Pollack Mihályt bízták meg. A bejárat egy ovális előcsarnokba nyílt, kétoldalt a kétkarú lépcsőházakkal, a klasszicista, főhomlokzatot Franz Vogl és Fritz Berringer múzsa szobrai díszítették, a nézőtéri előfüggöny Magyarország diadalát ábrázolta. Az épület ékessége a nézőtér volt, melyet - mai ésszel is felfoghatatlan módon – 3500 főre terveztek. (csak emlékeztetőük, az Erkel Színház 2300 férőhelyes). Az akkori Közép-Európa legnagyobb színháza egy mindössze 33 ezer fős városban épült.
Dolce vita, tutti frutti, pizza, pasta, bibite, birra, prosciuto, prosecco, mare, Roma, Venezia, vaporetto, vespa, opera. A sort a végtelenségig lehetne folytatni. Közhelyek, melyek Olaszországról először eszünkbe jutnak. Mégis pont ezek miatt a közhelyek miatt kerekedünk fel annyian minden nyáron, hogy újabb izgalmas városokat fedezzünk fel magunknak, vagy csak kiterüljünk valamelyik tengerparton. Amennyiben kulturális étvágyunk is támad, érdemes megnézni, miféle fesztiválokkal várják a betévedőket Olaszország-szerte.
Majdnem hetven év telt el azóta, hogy az utolsó előadás után legördül 1944. március 19-én a 
Azt gondoltam, június elején hasznos egy bejegyzés a magyarországi nyári opera-programoktól. Ahogy elkezdtem összegyűjteni az eseményeket, kénytelen voltam megállapítani, hogy az elmúlt évek lehetőségeihez képes is kevesebb előadás közül válogathatunk idén. Természetesen ma már elképzelhetetlen, az ami a „régi szép” 50-es években dívott, amikor az Operaház két hónapra a repertoárja jelentős részével áttelepült a Margitszigetre, vagy amikor fél Budapest Szegedre látogatott világsztárok hallgatni, majd az éjjeli vonattal hazajött. A valaha hagyományosnak számító helyszínek - Hilton, Dominikánus Udvar, vagy Szentendre - semmilyen komolyzenei eseményt nem kínálnak, két éve a BudaFest sem tart előadásokat az Operaházban. Így a kétmilliós főváros és az idelátogató turisták mindössze négy alkalommal juthatnak komoly-zenés-színházi élményhez.
Somssich Andor a 1900-as évek legelején jelentősebb örökséghez jutott. A pénzt többek között régi vágyának csillapítására használta fel, és eljutott Bayreuth-ba. A gyerekkori Wagner-szerelemből, később komoly kapcsolódott szövődött, bejutott a család legbelső köreibe, állandó látogatója lett a Wahnfried villának. Emlékeit 1939-ben megjelent könyvében, Harminc esztendő Bayreuthban címmel írta meg. Az 1904-es volt az első nyár, melyet a bajor kisvárosban töltött. Ekkor újították fel a Tannhäusert, mely 1894 óta nem szerepelt az Ünnepi Játékok műsorán – és egészen az 1930-as Toscanini és Pilinszky Zsigmond által fémjelzett előadásig újból pihentették. A könyvet ma is érdemes elolvasni, hiszen a szemtanú számos feledésre ítélt apró momentumot rögzített. 
P, mint Palestrina Johan Adolf Hasse, Hermann Goetz, Max von Schillings, Eugen d’Albert, Albert Lortzing – mint olyan maguk korában meglehetősen népszerű zeneszerzők, akiknek ma csak elvétve szólal meg egy-egy operájuk valamelyik német színházban. Pedig sok művük megérdemelné az újrafelfedezést, hátha koruk közönsége nem tévedett. Ilyen komponista Hans Pfitzner is. Főműve, - az 1917-ben bemutatott Palestrina, mely a 16. századi szerző életéből írt „zenés legenda”, ahogy szerzője nevezi – feledésbe sosem merült, de nem is tartozott a színházak általános repertoárdarabjai közé. Pedig érdemes megismerni ezt az igen fontos művet, melyről a világhírű karmester, Bruno Walter, aki a müncheni ősbemutatót is vezényelte 1962-ben halála előtti napon így írt Pfitzner lányának: „A sok komor időszerű esemény ellenére is bízom benne, hogy a Palestrina „megmarad”. A maradandóság minden kelléke megvan benne.
A régi magyar színészek, mint Napoleon tábornokai, közlegényesen kezdték a pályát. Lendvay-tól Ujházi-ig mindegyik volt cédulahordó, kellékes és kórista. Alszeghy Kálmán, az Operaház főrendezője, kit most jubilálnak, szintén így futotta meg a pályáját. Operaénekesnek készült, s 1872 tavaszán beállt kóristának a Nemzeti Színházhoz. Ott volt Ney Dáviddal együtt vagy nyolc évig a basszusnál. E közben letette a tiszti vizsgálatot, de hadnaggyá csak akkor nevezték ki, mikor ügyelő lett. Alszeghy Kálmán volt az első színész-katonatiszt, s Ghiczy altábornagy olyan katonaerényeket födözött föl a fiatal hadnagyban, hogy személyesen kereste föl az akkori intendánst, Podmaniczky bárót.
Egyszerűen, a keresztnevét szólítva lett legenda. Ha valaki azt mondja, láttam Sylvie-t, nem kell visszakérdezni, hogy melyiket, mindenki számára egyértelmű, hogy kiről is van szó. Azt ugyanis senki sem vitatja évtizedek óta, hogy léteznek a balerinák és létezik Sylvie Guillem, aki régóta érinthetetlen a közönség és a kritikusok által. Nem az a kérdés, hogy az adott este jó, zseniális, tökéletes volt-e, hiszen mindig az, hanem arra próbálnak nézői jelzőket gyűjteni, hogy mitől és miben az, ez az öntörvényű és megfoghatatlan művész.
„Tulajdonképpen ismeritek ti Tó-Bühlt? Tó-Bühlt, a hegyi falut? A Bühl-tavi Tó-Bühlt? Nem? Tényleg? Különös - akárkit megkérdez az ember, senki sem ismeri Tó-Bühlt! Lehetséges volna, hogy a Bühl-tavi Tó-Bühlt csakis azok ismerik, akiket nem kérdez meg az ember? Nem is csodálnám. Van ilyen.” –Erich Kästner Két Lottijának sorai jártak a fejemben, miközben Annaberg-Buchholz felé autóztam. Hogy minek megy az ember egy párezer lelkes, ex-NDK-s érchegységbeli bányászvároskába? Természetesen a színháza miatt. Itt található Németország talán legkisebb háromtagozatú együttese. Száztizenkilenc éve nyitotta meg kapuit a kétszázötven férőhelyes Eduard von Winterstein Theater. Az eredetileg Neues Stadt Theater Annaberg néven épült színház 1981 óta viseli a nagy német színész nevét, aki huszonkét éves pályakezdőként a megnyitó-előadáson Goethe Egmontját játszotta itt. Valószínűleg ő volt az első és utolsó jelentős művész a deszkákon. Rejtély, kik tarthatják el a pici házat, ahol a legdrágább premier-jegy is csak 20 Euróba kerül. Azt gondolnánk, hogy egy ilyen színházat csak A denevérrel, a Bohémélettel vagy a Hairrel lehet megtölteni. Ez így is van, de Ingolf Huhn intendáns ennél jóval vállalkozóbb szellemű vezető. Húsz éve igazgat különböző városokban kisebb társulatokat, ahol rendszeresen bemutat ötven-száz éve nem játszott operákat: d’Albert, Schubert, Liszt, Nesler, Pfitzner, Lortzing, Heinrich Dorn, Schumann, von Schillings és Kienzl műveit. Ezek az előadások bizonyára hagynak maguk után kívánnivalót úgy zeneileg, mint színpadilag, de mindenképpen fontos a szándék, a kitörni vágyás az elkoptatott alaprepertoár művei közül. Idén egy olyan darabot vett elő három előadás erejéig Annaberg-Buchholzban, aminek meghallgatása megérte a hétszázötven kilométeres utat. Nem kisebb ritkaság került ugyanis bemutatásra, mint Goldmark Károly egy évszázada hallgatásra ítélt utolsó előtti operája, a 
Két éve a németországi színházi körökben elterjedt, hogy Réthelyi Miklós frissen kinevezett Nemzeti Erőforrás Miniszter egyik első döntéseként egy háromsoros levélben megtiltotta Vass Lajosnak, az Operaház akkori főigazgatójának, hogy Kovalik Balázs művészeti vezető szerződését a 2010/11-es évadra meghosszabbítsa. Joachim Klement, a Staatstheater Braunschweig intendánsa a példátlan esetet meghallva, azonnal felkínált egy rendezési lehetőséget a magyar alkotónak. Noha Kovalik karrierje azóta szerencsésen alakult, mégis eleget tett az alsó-szász város meghívásának. Ha első pillantásra lebecsülnénk a kisvárosi zenei életet, érdemes tudatosítanunk, hogy a kétszázötvenezres lakosú Braunschweig színházában, a most felújított Figaro házassága mellett idén bemutatták a Turandotot, A varázsfuvolát, a Trisztán és Izoldát, a Luisa Millert, A sevillai borbélyt, Fibich Sárkáját, és az Eladott menyasszonyt. Tavalyról áthozták a Falstaffot, a Don Giovannit, A denevért és az Anna Frank naplóját (Grigori Frid). A gazdag választék mellett azt sem szabad elfelednünk, hogy ötven kilométeres körzetben Hannoveren kívül még négy-öt hasonló méretű színház kínálja előadásait az érdeklődőknek.