Néhány hónapja múlt kereken kétszáz éve, hogy megnyílt a Pesti Német Színház. Az évforduló okán a Budapesti Történeti Múzeum kiállítást rendezett a Várban a saját és az OSzK gyűjteményeiben található relikviákból. A Német Színház története egyike a magyar színjátszás történetének legérdekesebb és a köztudatban legkevésbé szereplő fejezeteinek.
Mielőtt felháborodnánk azon, hogy miért egy német nyelvű színház megvalósulást támogatta a császár, tudnunk kell, hogy Pest városának lakossága túlnyomórészt német származású, még nagyobb arányban pedig német nyelven beszélő volt. Már az 1700-as évek végén voltak kőszínházak, de végül csak 1806-ban hívta el Bécsből József nádor Johan Aman udvari alépítészt. Helyszínül a mai Vörösmarty teret, a később megvalósuló – ma is álló Vigadó hátát – szemelték ki. A milánói Scala mintájára készült terveket I. Ferenc császár hagyta jóvá, a kivitelezéssel Pollack Mihályt bízták meg. A bejárat egy ovális előcsarnokba nyílt, kétoldalt a kétkarú lépcsőházakkal, a klasszicista, főhomlokzatot Franz Vogl és Fritz Berringer múzsa szobrai díszítették, a nézőtéri előfüggöny Magyarország diadalát ábrázolta. Az épület ékessége a nézőtér volt, melyet - mai ésszel is felfoghatatlan módon – 3500 főre terveztek. (csak emlékeztetőük, az Erkel Színház 2300 férőhelyes). Az akkori Közép-Európa legnagyobb színháza egy mindössze 33 ezer fős városban épült.
A Königliche Städtische Theater megnyitó előadását 1812. február 9-én tartották. August von Kotzebue, a kor egyik legnevesebb írója két színművét mutatták be, - Magyarország első jótevője és Athén romjai - Beethoven kísérőzenéjével. A színház- és zenetörténeti premier színvonalát a későbbiekben nem sikerült felülmúlni. A hatalmas nézőteret az igazgatók - Szentiványi Márkus és Gyürky Pál (1812–1815), Ráday Pál (1815–1818), Brunswik Ferenc és Bodor Mihály (1818–1821), a Ráday Pál (1822-ig), majd Orczy Lőrinc (1824-ig) vezette részvénytársaság, Anton Babnigg és Fedor Grimm (1824–1827), Fedor Grimm (1827–1836), Alexander Schmidt (1836–1841), Gustav Frank és Josef Forst (1841–1847) – csak igen nagy erőfeszítések árán tudták megtölteni. A színházban a legváltozatosabb műfajú előadások születtek: operák, színművek (többek között Shakespeare, Schiller, Lessing, Goethe, Victor Hugo darabjai), a kor divatos balettjei mellett bécsi népszínművek (például Nestroy alkotásai) is színpadra kerültek, természetesen német nyelven. Az opera repertoárt elsősorban a német szerzők alkották, például itt szólalt meg először Magyarországon Mozart Titusa, de természetesen a népszerű francia (Herold, Auber, Meyerbeer) és olasz komponisták (elsősorban Rossini) műveit is játszották. Sajnos az egyetlen könyv, Pukánszkyné Kádár Jolán: A pesti és a budai német színészet története 1812-től 1847-ig című munkája 1923-ban jelent meg, ma nem hozzáférhető. Így a színház premierjeiről pontos képet nem tudunk.
A színház művészei értelemszerűen elsősorban német nyelvterületről érkeztek Pestre. Kivételek azért bőven akadtak. A Pesti Magyar Színház (a későbbi Nemzeti) megnyitása előtt egy évig itt vezénylet Erkel Ferenc, de színpadra lépett Déryné és Liszt Ferenc is.
„Az épület komor látványt nyújt és rossz az akusztikája is” – írja egy korabeli látogatója. Az akkori Színház, a későbbi Gizella tér furcsa módon akkoriban még nem a belváros központját jelentette. A környező utcák nem voltak lekövezve, az egész téren mindössze három faoszlopra erősített olajmécses szolgáltatta a közvilágítást. A hatalmas nézőteret sem sikerült bevilágítani, így meglehetősen komor hatású volt. Ráadásul a fűtést is csak több évvel a megnyitó után oldották meg, addig nagykabátban ülte végig a nagyérdemű az előadásokat. Már amikor végigülte. Mert az épületet inkább megszokták a derék pestiek, mint megszerették. Az 1837-es nagy árvíz sérüléseit még kijavították, de amikor tíz évvel később, 1847. február 2-án éjjel porig égett, nem nagyon sajnálkoztak pusztulásán. Szerdahelyi Márk kiváló tanulmányában felidéz egy legendát, miszerint a közelben lakó Petőfi eképp reagált a Német Színház égésének hírére: „Édes barátom, sorsát senki el nem kerülheti. Színházat azért építenek, hogy elégjen; esernyőt azért veszünk, hogy ellopják. Ez a rendeltetés dolga.”
Egy színház, amit sosem kért Pest lakóssága, csak rájuk erőltette az uralkodó. Egy színház, amit sem érzett magáénak Pest lakossága, mégis látogatgatta 35 éven keresztül. Mára nem sok marad a hajdani hatalmas épületből, mindössze néhány konzol, melyek közül az egyik megtekinthető a BTM bicentenáriumi kiállításán. Akit érdekel Budapestünk színháztörténetének ez a rég elfeledett, de fontos szegmense, mindenképpen sétáljon fel a Várba.
