P, mint Palestrina Johan Adolf Hasse, Hermann Goetz, Max von Schillings, Eugen d’Albert, Albert Lortzing – mint olyan maguk korában meglehetősen népszerű zeneszerzők, akiknek ma csak elvétve szólal meg egy-egy operájuk valamelyik német színházban. Pedig sok művük megérdemelné az újrafelfedezést, hátha koruk közönsége nem tévedett. Ilyen komponista Hans Pfitzner is. Főműve, - az 1917-ben bemutatott Palestrina, mely a 16. századi szerző életéből írt „zenés legenda”, ahogy szerzője nevezi – feledésbe sosem merült, de nem is tartozott a színházak általános repertoárdarabjai közé. Pedig érdemes megismerni ezt az igen fontos művet, melyről a világhírű karmester, Bruno Walter, aki a müncheni ősbemutatót is vezényelte 1962-ben halála előtti napon így írt Pfitzner lányának: „A sok komor időszerű esemény ellenére is bízom benne, hogy a Palestrina „megmarad”. A maradandóság minden kelléke megvan benne.
Miről szól a darab? 1563 telén a világtól visszavonultan él az idős Giovanni Pierluigi Palestrina. Egykor az egyház szolgálatában állt zeneszerzőt azért fosztották meg annak idején állásától, mert házasságra lépett szerelmével, Lucreziához. Az asszony nemrég elhunyt, az agg mester magára maradt fiával, Ighinoval és tanítványával Sillával. A kamasz növendék maradinak véli mesterét, új harmóniák próbálgatásával kísérletezik. Ekkor toppan be Palestrina egykori jótevője, Borromeo bíboros kíséretében. A főpap megütközik a hallottakon, de a mester megvédi neveltjét. A bíboros fontos ügy miatt érkezett. Régóta tart a vita a Tridenti Zsinaton. Az egyik párt szerint csak az egyszólamú gregorián dallamok alkalmasak a templomi áhítatra, míg mások a többszólamúság hívei. Borromeo szerint, ha Palestrina komponálna egy új misét, az mindenképpen pontot tenne a vita végére. A komponista hajlott korára való tekintettel próbálja elhárítani a leginkább parancsra emlékeztető papi kívánságot, majd bevallja, hogy felesége halálával tolla is elapadt, képtelen alkotni. A főpap sértődötten távozik. Palestrina magára marad. Az éj csendjében megjelennek elődei, a halott mesterek szellemei és alkotásra bíztatják, majd angyali látomás közepette néhai hitvese is erre bíztatja. Ighino és Silla hajnalban a földön alva találják Palestrinát. Körülötte teleírt papírlapok. Egyetlen éjszaka alatt megalkotta miséjét, melyet Missa Papae Marcelli néven ismerünk. A fiatalok értetlenül állnak, miközben zengnek a római harangok.
A tridenti zsinat hatalmas tablója minden bizonnyal minden idők legizgalmasabb operába komponált parlamenti tudósítása. Pfitzner maró gúnnyal ábrázolja a civakodó kicsinyes papokat, akiknek egyetlen érdekük, hogy minél tovább tartson a konferencia, hiszen addig remek ellátásban részesülnek. Szinte mindegyik egyházi nagyság komolyan-vehetetlen, pont attól, ahogyan önmagukat komolyan veszik. Az egyházzene kérdésében sem tudnak dűlőre jutni. Noha Borromeo börtönbe vetette Palestrinát, mise elkészülése mégsem derül ki. Kint a spanyol és a német szolgák összeverekednek, a jámbor atyák a tömegbe lövetnek.
Ighino megtalálta a misét, és eljuttatták Borromeonak. Palestrina kiszabadul, otthonában közömbösen várja a híreket műve előadásáról. Küldöttek érkeznek, a Sixtus kápolnában teljes volt a siker, győzött a többszólamúság. Maga a pápa is megjelenik és fejet hajt az idős mester előtt. Borromeo is bocsánatot kér, majd elvonul a fényes delegáció. Palestrina Sillát keresi, de ő már Firenzében keresi a haladó irányzatokat. A mester magára marad.
Mitől izgalmas a darab? Pfitzner 1910 és 17 között komponálta operáját. A negyvenes évei elején járó szerző szépen halad ekkoriban karrierjében. Strasbourgban él, igazgatja a konzervatóriumot, a filharmóniát és a színházat. Az utolsó békebeli éveket éljük. Mindenki érzi, hogy egy lőporos hordó a táncparkett és a golyó, mely felborítja az addigi világrendet 1914-ben, Szarajevóban el is sül. Az egykori német eszmei világ, Hans Sachs, Goethe, Schiller, Weber és Wagner szellemisége – minden, ami a nemzetet összetartotta, szilánkokra hullik. A Palestrina egyike a nemét szellemi fejlődés záróköveinek. Az idős mester összegez, csodás új művével utat mutat a jövő nemzedékének, de ő maga már kívülállóként figyeli csak a világot. A vitatkozó percemberkéket elfújja a történelem mindenkori szele, nevük csak adat, portréjuk csak üres mázolmány, időtállóak csak a mesterművek lehetnek. Palestrina önnön elmúlásával is szembenéz, rámért feladatát ellátta, a világot megértette, már nincs mitől tartania. Bár sok hasonló szellemóriás járna még közöttünk.
