Egyszerűen, a keresztnevét szólítva lett legenda. Ha valaki azt mondja, láttam Sylvie-t, nem kell visszakérdezni, hogy melyiket, mindenki számára egyértelmű, hogy kiről is van szó. Azt ugyanis senki sem vitatja évtizedek óta, hogy léteznek a balerinák és létezik Sylvie Guillem, aki régóta érinthetetlen a közönség és a kritikusok által. Nem az a kérdés, hogy az adott este jó, zseniális, tökéletes volt-e, hiszen mindig az, hanem arra próbálnak nézői jelzőket gyűjteni, hogy mitől és miben az, ez az öntörvényű és megfoghatatlan művész.
A kiválasztottak szerencsecsillaga kiskorától díszítette a homlokát, már tizennégy éves korában is évfolyama elé állították, ha tv-kamerák jelentek meg a Párizsi Opéra Balettiskolájában. Két évvel később kartáncosként került be a világ egyik legjelentősebb együttesébe, tizennyolc évesen aranyérmet nyert a Várnai Balettversenyen. 1984 decemberében, mindössze tizenkilenc évesen mutatkozott be Párizsban A hattyúk tava női főszerepében. Ezután nevezte ki a társulat akkori vezetője, Rudolf Nureyev étolie-lá. Ezt a kitüntető címet ilyen fiatlanon sem előtte, sem azóta nem kapta meg más. Azt gondolnánk, hogy a sikerszéria nehezen fokozható, s az ifjan elért csúcson megmaradni is nehéz, nemhogy továbbjutni rajta. Sylvie-nek hamar kevésnek bizonyultak a párizsi lehetőségek és sikerek, Londonba tette át a székhelyét, majd utazó világsztár lett. Maga választhatta meg fellépési helyszíneit, partnereit és a darabokat, melyekben páratlan képességeit megcsillanthatta. New Yorktól Szentpéterváron át Tokióig ünnepli őt a közönség. A klasszikus repertoár főszerepein kívül gyorsan megtalálták a kortárs táncalkotók, William Forsythe, Maurice Béjart, Mats Ek, vagy Akram Khan választották múzsájukul Sylvie-t. Negyvenévesen úgy döntött, hogy megválik a spicc cipőtől és kizárólag számára készült modern darabokban lép fel. Hat évvel később meggondolja magát, és amikor kortársai már évek óta a nyugdíjasok boldog életét élik, ő ismét lábujjhegyre áll, hogy Manonként elbűvölje rajongóit. Napjainkban 6000 miles away című estjével járja Európát. Május 19-én Sankt Pöltenben lépett fel.
Hogyan lehetséges, hogy egy álmos Bécs melletti kisváros világsztárokat fogad? Évek óta fontos a városvezetésnek, hogy bekerüljön a kulturális vérkeringésbe, elsősorban a táncművészet által. Ezért építették fel az impozáns méretű, - építészetileg mára kissé elavult - Festspielhausot. Mintha egy másik bolygóra lépnénk a szombati korzózás és sörözgetés világából. Ezen az estén Közép-Európa táncvilágának krémje és balett-rajongója utazott esetenként többszáz kilométert, Prágából vagy Budapestről csak hogy láthassa Sylvie-t. Az est papíron rövidnek tűnik, két pas de deux, majd a szünet után egyetlen szóló. Az elmúlt évtizedek három talán legjelentősebb alkotójának műveit ígérte a program. William Forsythe már az 1980-as években, Párizsban dolgozott együtt Guillemmel és partnerével a szintén étoile Nicolas Le Riche-sel. Rearray című kettőse David Morrow zenéjére különös tiszta, szinte matematikai formabravúr a klasszikus balett lépéskombinációi, a röpke kortárs zenerészletek és a két plasztikus test harmóniájára. A cseh származású Jiri Kylián 27’52” című pas de deux-jét Aurélie Cayla és Lukas Timulak adta elő. A Netherlends Dans Theater szólistái számára 2002-ben készült munka, a cím a darab hosszára utal, zenéjét Mahler X. szimfóniájának két témája alapján Dirk Haubrich írta. Kylián kifogyhatatlan fantáziáját dicséri ez a szürrealista kettős, melyben a színpadtér nemcsak megmutatja a rajta táncolókat, hanem éppúgy el is bújtatja őket a táncszőnyeg alatt.
Azt est fénypontja a svéd Mats Ek Bye című szólója volt (zene: Beethoven Op. 111-es szonáta) , melyet nemrég készített Guillem számára. A megelevenedett filmvászonról egy furcsa jelmezes nő mászik lassan elő, és táncolni kezd. Egy családanya, aki végre megvalósíthatja álmait? Takarítónő, aki kiszabadult a hétköznapi robotból? Egy parisienne, aki megfürdik előttünk egyik énjében? A kérdés nyitva marad, ránk zúdul a tökéletes mozdulatok öröme. Ámulva figyeljük a biológiai csodát, akin nem fog az idő, hiszen nem lehet egy középkorú nő ez a kicsattanó energiájú lány. Mennyi ideig táncolt Sylvie? Húsz percig, fél óráig? Ezer ember figyelte lélegzet visszafojtva. Aztán eltűnt a szemünk elől a táncosnő, a vetítővásznon rögzített képe marad csak bent. Ezer torok szorult össze – félve, hogy a Bye Búcsút jelent. Még ne! Maradj velünk! - Kérték állva tapsolva a legnagyobb táncosnőt St. Pöltenben, s reméljük kérik még sokfelé a világban. Szükség van rá.
Fotó: Lesley Leslie-Spinks
