Caruso

Azt gondoltam, június elején hasznos egy bejegyzés a magyarországi nyári opera-programoktól. Ahogy elkezdtem összegyűjteni az eseményeket, kénytelen voltam megállapítani, hogy az elmúlt évek lehetőségeihez képes is kevesebb előadás közül válogathatunk idén. Természetesen ma már elképzelhetetlen, az ami a „régi szép” 50-es években dívott, amikor az Operaház két hónapra a repertoárja jelentős részével áttelepült a Margitszigetre, vagy amikor fél Budapest Szegedre látogatott világsztárok hallgatni, majd az éjjeli vonattal hazajött. A valaha hagyományosnak számító helyszínek - Hilton, Dominikánus Udvar, vagy Szentendre - semmilyen komolyzenei eseményt nem kínálnak, két éve a BudaFest sem tart előadásokat az Operaházban. Így a kétmilliós főváros és az idelátogató turisták mindössze négy alkalommal juthatnak komoly-zenés-színházi élményhez.

Somssich Andor a 1900-as évek legelején jelentősebb örökséghez jutott. A pénzt többek között régi vágyának csillapítására használta fel, és eljutott Bayreuth-ba. A gyerekkori Wagner-szerelemből, később komoly kapcsolódott szövődött, bejutott a család legbelső köreibe, állandó látogatója lett a Wahnfried villának. Emlékeit 1939-ben megjelent könyvében, Harminc esztendő Bayreuthban címmel írta meg. Az 1904-es volt az első nyár, melyet a bajor kisvárosban töltött. Ekkor újították fel a Tannhäusert, mely 1894 óta nem szerepelt az Ünnepi Játékok műsorán – és egészen az 1930-as Toscanini és Pilinszky Zsigmond által fémjelzett előadásig újból pihentették. A könyvet ma is érdemes elolvasni, hiszen a szemtanú számos feledésre ítélt apró momentumot rögzített. 

P, mint Palestrina Johan Adolf Hasse, Hermann Goetz, Max von Schillings, Eugen d’Albert, Albert Lortzing – mint olyan maguk korában meglehetősen népszerű zeneszerzők, akiknek ma csak elvétve szólal meg egy-egy operájuk valamelyik német színházban. Pedig sok művük megérdemelné az újrafelfedezést, hátha koruk közönsége nem tévedett. Ilyen komponista Hans Pfitzner is. Főműve, - az 1917-ben bemutatott Palestrina, mely a 16. századi szerző életéből írt „zenés legenda”, ahogy szerzője nevezi – feledésbe sosem merült, de nem is tartozott a színházak általános repertoárdarabjai közé. Pedig érdemes megismerni ezt az igen fontos művet, melyről a világhírű karmester, Bruno Walter, aki a müncheni ősbemutatót is vezényelte 1962-ben halála előtti napon így írt Pfitzner lányának: „A sok komor időszerű esemény ellenére is bízom benne, hogy a Palestrina „megmarad”. A maradandóság minden kelléke megvan benne.

A régi magyar színészek, mint Napoleon tábornokai, közlegényesen kezdték a pályát. Lendvay-tól Ujházi-ig mindegyik volt cédulahordó, kellékes és kórista. Alszeghy Kálmán, az Operaház főrendezője, kit most jubilálnak, szintén így futotta meg a pályáját. Operaénekesnek készült, s 1872 tavaszán beállt kóristának a Nemzeti Színházhoz. Ott volt Ney Dáviddal együtt vagy nyolc évig a basszusnál. E közben letette a tiszti vizsgálatot, de hadnaggyá csak akkor nevezték ki, mikor ügyelő lett. Alszeghy Kálmán volt az első színész-katonatiszt, s Ghiczy altábornagy olyan katonaerényeket födözött föl a fiatal hadnagyban, hogy személyesen kereste föl az akkori intendánst, Podmaniczky bárót.

 - Vegye rá ezt a fiút, hogy aktiváltassa magát. Nagyon szép jövő vár rá, mondta a bárónak.

Podmaniczky nem ígért semmit, hanem tett. Hívatta Alszeghyt, meghosszabbította a szerződését s fölemeltette a fizetését, nehogy nehogy kedve kerekedjék fölvenni az uniformist. Ugy vélte, hogy a katonai erényeknek a színpadi hadviselésben is hasznát lehet venni.

Egyszerűen, a keresztnevét szólítva lett legenda. Ha valaki azt mondja, láttam Sylvie-t, nem kell visszakérdezni, hogy melyiket, mindenki számára egyértelmű, hogy kiről is van szó. Azt ugyanis senki sem vitatja évtizedek óta, hogy léteznek a balerinák és létezik Sylvie Guillem, aki régóta érinthetetlen a közönség és a kritikusok által. Nem az a kérdés, hogy az adott este jó, zseniális, tökéletes volt-e, hiszen mindig az, hanem arra próbálnak nézői jelzőket gyűjteni, hogy mitől és miben az, ez az öntörvényű és megfoghatatlan művész.

A kiválasztottak szerencsecsillaga kiskorától díszítette a homlokát, már tizennégy éves korában is évfolyama elé állították, ha tv-kamerák jelentek meg a Párizsi Opéra Balettiskolájában. Két évvel később kartáncosként került be a világ egyik legjelentősebb együttesébe, tizennyolc évesen aranyérmet nyert a Várnai Balettversenyen. 1984 decemberében, mindössze tizenkilenc évesen mutatkozott be Párizsban A hattyúk tava női főszerepében. Ezután nevezte ki a társulat akkori vezetője, Rudolf Nureyev étolie-lá. Ezt a kitüntető címet ilyen fiatlanon sem előtte, sem azóta nem kapta meg más. Azt gondolnánk, hogy a sikerszéria nehezen fokozható, s az ifjan elért csúcson megmaradni is nehéz, nemhogy továbbjutni rajta. Sylvie-nek hamar kevésnek bizonyultak a párizsi lehetőségek és sikerek, Londonba tette át a székhelyét, majd utazó világsztár lett. Maga választhatta meg fellépési helyszíneit, partnereit és a darabokat, melyekben páratlan képességeit megcsillanthatta. New Yorktól Szentpéterváron át Tokióig ünnepli őt a közönség. A klasszikus repertoár főszerepein kívül gyorsan megtalálták a kortárs táncalkotók, William Forsythe, Maurice Béjart, Mats Ek, vagy Akram Khan választották múzsájukul Sylvie-t. Negyvenévesen úgy döntött, hogy megválik a spicc cipőtől és kizárólag számára készült modern darabokban lép fel. Hat évvel később meggondolja magát, és amikor kortársai már évek óta a nyugdíjasok boldog életét élik, ő ismét lábujjhegyre áll, hogy Manonként elbűvölje rajongóit. Napjainkban 6000 miles away című estjével járja Európát. Május 19-én Sankt Pöltenben lépett fel.

„Tulajdonképpen ismeritek ti Tó-Bühlt? Tó-Bühlt, a hegyi falut? A Bühl-tavi Tó-Bühlt? Nem? Tényleg? Különös - akárkit megkérdez az ember, senki sem ismeri Tó-Bühlt! Lehetséges volna, hogy a Bühl-tavi Tó-Bühlt csakis azok ismerik, akiket nem kérdez meg az ember? Nem is csodálnám. Van ilyen.” –Erich Kästner Két Lottijának sorai jártak a fejemben, miközben Annaberg-Buchholz felé autóztam. Hogy minek megy az ember egy párezer lelkes, ex-NDK-s érchegységbeli bányászvároskába? Természetesen a színháza miatt. Itt található Németország talán legkisebb háromtagozatú együttese. Száztizenkilenc éve nyitotta meg kapuit a kétszázötven férőhelyes Eduard von Winterstein Theater. Az eredetileg Neues Stadt Theater Annaberg néven épült színház 1981 óta viseli a nagy német színész nevét, aki huszonkét éves pályakezdőként a megnyitó-előadáson Goethe Egmontját játszotta itt. Valószínűleg ő volt az első és utolsó jelentős művész a deszkákon. Rejtély, kik tarthatják el a pici házat, ahol a legdrágább premier-jegy is csak 20 Euróba kerül. Azt gondolnánk, hogy egy ilyen színházat csak A denevérrel, a Bohémélettel vagy a Hairrel lehet megtölteni. Ez így is van, de Ingolf Huhn intendáns ennél jóval vállalkozóbb szellemű vezető. Húsz éve igazgat különböző városokban kisebb társulatokat, ahol rendszeresen bemutat ötven-száz éve nem játszott operákat: d’Albert, Schubert, Liszt, Nesler, Pfitzner, Lortzing, Heinrich Dorn, Schumann, von Schillings és Kienzl műveit. Ezek az előadások bizonyára hagynak maguk után kívánnivalót úgy zeneileg, mint színpadilag, de mindenképpen fontos a szándék, a kitörni vágyás az elkoptatott alaprepertoár művei közül. Idén egy olyan darabot vett elő három előadás erejéig Annaberg-Buchholzban, aminek meghallgatása megérte a hétszázötven kilométeres utat. Nem kisebb ritkaság került ugyanis bemutatásra, mint Goldmark Károly egy évszázada hallgatásra ítélt utolsó előtti operája, a Götz von Berlichingen.

Két éve a németországi színházi körökben elterjedt, hogy Réthelyi Miklós frissen kinevezett Nemzeti Erőforrás Miniszter egyik első döntéseként egy háromsoros levélben megtiltotta Vass Lajosnak, az Operaház akkori főigazgatójának, hogy Kovalik Balázs művészeti vezető szerződését a 2010/11-es évadra meghosszabbítsa. Joachim Klement, a Staatstheater Braunschweig intendánsa a példátlan esetet meghallva, azonnal felkínált egy rendezési lehetőséget a magyar alkotónak. Noha Kovalik karrierje azóta szerencsésen alakult, mégis eleget tett az alsó-szász város meghívásának. Ha első pillantásra lebecsülnénk a kisvárosi zenei életet, érdemes tudatosítanunk, hogy a kétszázötvenezres lakosú Braunschweig színházában, a most felújított Figaro házassága mellett idén bemutatták a Turandotot, A varázsfuvolát, a Trisztán és Izoldát, a Luisa Millert, A sevillai borbélyt, Fibich Sárkáját, és az Eladott menyasszonyt. Tavalyról áthozták a Falstaffot, a Don Giovannit, A denevért és az Anna Frank naplóját (Grigori Frid). A gazdag választék mellett azt sem szabad elfelednünk, hogy ötven kilométeres körzetben Hannoveren kívül még négy-öt hasonló méretű színház kínálja előadásait az érdeklődőknek.

Egy éve, mióta ez a blog létezik, több olyan énekművész került a látóteremben, akikről semmit, vagy csak nagyon keveset tudunk. Egy ideig Magyarországon működtek, majd eltűntek valamerre. Igyekszem néhányuknak utánajárni és megírni az életüket, hiszen sokukról semmilyen információ sem érhető el magyarul. Sorozatunkban elsőként a néhány hónapja elhunyt Gáncs Editre emlékezünk.

Gáncs Edit 1927. július 18-án született Budapesten, a Zeneakadémiát 1951-ben végezte Molnár C. Pálné Gstettner Alice (a neves festőművész felesége) növendékeként. Operaházi vizsgaelőadásán a Figaro házassága I. felvonásából Cherubinót és a Bánk bán II. felvonásából Melindát énekelte, olyan évfolyamtársakkal, mint Cserhát Zsuzsa, Aarika Anelli, Remsey Győző, Göndöcs József, Bende Zsolt és Antalffy Albert. Színpadi bemutatkozására még főiskolásként került sor, az akkori Városi Színházban egy frissen bemutatott daljátékban, Farkas Ferenc Csínom Palkójában énekelte a mű egyik női főszerepét, Éduskát, a vendégművész Zentai Annával felváltva. Színpadi édesapját, Roska Mártont Maleczky Oszkár alakította. A fiatal szopránt azonnal szerződteti dr. Tóth Aladár legendás együttesébe. Ekkoriban még él az ország újjáépítését kísérő kulturális újjáépítési mozgalom. Ugyan az Operaház 30-as évekbeli izgalmas repertoárját a már bevált, ideológiai szempontokból kifogásolhatatlan remekművekre redukálják, de a vasfüggöny számos világnagyságot zárt határainkon belülre. Tóth Aladár talán az utolsó igazgató volt Pesten, akinek úgy ideje, mint lehetősége volt a tudatos társulatépítésre, nevelésre. Gáncs Edit sorra kapja a kisebb és közép szerepeket, az első évadjában összesen hatot. Elénekli a pármondatos Kate-et a Pillangókisasszonyban, a Hoffmann meséi Múzsáját, A varázsfuvola Első gyermekét (akkoriban még Nemtőnek írták), a János vitéz Iluskáját, Hédit a Három a kislány operaházi bemutatóján és Siebelt a Faust felújításában. Az ígéretes kezdet után egyéves pihenő következik, ekkor születik ugyanis első fia, Gábor. Még a Zeneakadémián ismerkedett meg Kertész Istvánnal, a későbbi világhírű karmesterrel, 1951-ben házasodtak össze. Az 1953/54-es szezonban ismét hat szerepet kapott Gáncs Edit, köztük Mejtusz Ifjú gárdájának Kláváját Házy Erzsébettel felváltva és Marcellinát a legendás Fidelio sorozatban. A következő években kezd kirajzolódni művészi profilja, elénekli Blondét, Paminát, Zerlinát és a Falstaff Annuskáját is, több kis szerep mellett. 1955-ben Győrből az Operaházhoz szerződik Kertész István korrepetitorként, egyetlen előadást vezénylet is, egy Rigolettót, 1955 júniusában. 1956. október 16-án a Fideliót játszották, Gáncs Edit partnerei Sándor Judit, Simándy József, Sárdy János, Réti József, Jámbor László és Székely Mihály voltak. A művésznő ekkor énekelt utoljára Magyarországon, az október 24-ére tervezett Falstaff előadás az ismert okokból elmaradt.

A bűntett megtörtént. A király meghalt. A gyilkos után nem maradt nyom. Mindenki élhetne tovább boldogan. De porszem van a gépezetben. Az áldozat fia nem tud beletörődni a történtekbe. Ahelyett, hogy boldogan élne menyasszonyával, bizonyságot akar szerezni és egyre jobban belelovallja magát bosszúterveibe. S ahogy az lenni szokott, beindul a gépezet. A jogtalanul hatalomhoz jutattak egy ideig tartják magukat, aztán a lelkiismeret-furdalás fokozatosan bedarálja őket. Mindenki elpusztul. Ismerős történet? A számtalan Hamlet interpretációs lehetőség közül Oliver Py rendező ezt a kérdéskört boncolgatja, a Theater an der Wien produkciójában. Ambroise Thomas ötfelvonásosa a francia nagyoperákhoz hasonlósan az 1920-as évek közepén kopott ki a közép-európai zenés színházak repertoárjáról, s csak bő másfél évtizede bukkan időnként fel, köszönhetően elsősorban két kiváló baritonnak, Thomas Hampsonnak és Bo Skovhusnak, akik kedvéért érdemes volt leporolni a tetszhalott művet. Most az is kiderült, hogy nem csak sztárénekesek (Ofélia természetesen koloratúrszoprán, akinek őrülési jelenetét Callas is repertoárján tartotta) tehetik érdekessé-értékessé a háromórás zeneművet.

Most, hogy végre kitavaszodott, az ember nagyobb kedvvel ül autóban, hogy valamerre kocsikázzon egyet. Érdemes az indulás előtti utolsó pillanatokban hangulatunkhoz illő zenét választani. Megédesíti az utazást. A minap a Balatonra készülve akadt kezembe Dmitri Hvorostovsky Passione di Napoli című jó tízéves albuma. Lehet-e ennél kellemesebb választás egy napsütötte délutánra? Rég nem hallgattam, ép megfelelőnek ígérkezett.