Caruso

O, mint Ory grófja Gioacchino Rossini egyike azoknak a zeneszerzőknek, akiről számtalan anekdota maradt fent. Legendásan lusta volt, de legendásan gyorsan is írt. Állítólag egyszer annyira fázott, hogy nem volt kedve kimászni az ágyból a takaró alól egy lehullott kottalapért, inkább újraírta azt. De lehet-e valóban lustasággal vádolni valakit, aki harminc év alatt közel negyven operát komponált? Aligha. S ha végigpillantunk az életművön, kiderült hogy egy éve alatt írta meg A sevillai borbélyt, Az újság című elfeledett kisoperát, a nemrég Zürichben felújított Otellót és a Hamupipőkét. Rossini műveinek egy kis része mindig az alaprepertoár részét képezte, többségükre azonban az elmúlt évtizedekben sikerült rácsodálkozni. A szerző szülővárosa, Pesaro 1980 óta tart nyaranként fesztivált, ahol nem csak a slágerdarabokat ismerheti meg a közönség, hanem évről évre olyan ritkaságok is színre kerülnek, melyek esetleg a bemutatásuk óta nem szólaltak meg. Rossinit manapság - némileg felületesen -vígoperaszerzőként szokás emlegetni, pedig nem volna szabad elfeledkeznünk az egykor éppoly népszerű komoly hangvételű opusairól sem.

Száz évvel ezelőtt, 1912. április 22-én született az általunk megismerhető világ talán legcsodálatosabb altja, Kathleen Ferrier. Ha valakire igaz, hogy egyedi és ismételhetetlen a művészete, rá nyugodt szívvel mondhatjuk. Különös tünemény volt az énekművészet egén. Rövid életrajza nem bővelkedik izgalmas fordulatokban, sőt.

Egy észak-angol városban született, egy tanár lányaként. Hogy pénzt keressen, már tizennégy éves korában dolgozni kezdett, telefonközpontos lett. Szigorú édesanyja ragaszkodott – jó polgári szokásként – a zongoraleckékhez, s Kathleen tizenhét éves korára már amatőrként koncertezett. Korán férjhez ment, de a házassága nem sikerült. Mint később írta egyvalamiért volt hálás az urának, amikor 1937-ben a Carlisle Festival előtt egy pennyben fogadtak, hogy az asszony nem mert fellépni rajta. Kathleen megnyerte a fogadást, mert nem csak zongoristaként mutatkozott be, hanem egy angol dalt is elénekelt. Ettől kezdve lépett fel hivatásos énekesnőként is kisebb helyeken. Furcsa módon a hangját is csak ezután kezdte el képeztetni. 1942-ben költözött Londonba, hátha ott felfigyelnek rá. Első koncertjén a Nemzeti Galériában, ahol német szerzők dalait énekelte, Roy Henderson is hallotta, s pártfogásába vette az asszonyt. A híres angol bariton később azt állította, hogy Ferrier hangja már ekkor is csodálatos volt csak egy kicsit kellett csiszolni rajta. Oratórium szólistaként 1943-ban mutatkozott be a Westminster Apátságban Händel Messiásának alt-szólójában. A közönség soraiban ott ült egy fiatal angol zeneszerző is, Benjamin Britten. Nem feledkezett meg az énekesnőről, számára komponálta a Lukrécia meggyalázása című operájának címszerepét, melyet mát a háború után mutattak be a Glydebourne-i Fesztiválon. A következő nyáron egy másik azóta híressé vált fesztivál kezdte meg működését, az Edinburgh-i. Ferrier itt a Bécsi Filharmonikusokkal léphetett fel, Bruno Walter vezényletével. Mahler Dal a földről című művét adták, s az idős karmester beleszeretett az énekesnő hangjában. Sorra hívta meg őt az akkoriban szinte ismeretlen Mahler műveinek megszólaltatására, szerte Európába és Amerikába, lemezre is vele rögzítette a Dalt és a Gyermekgyászdalokat, sőt szólókoncertjein zongorakísérőként is fellépett az énekesnővel. Ferrier repertoárján ugyanis azonos arányban voltak megtalálhatók az oratóriumok, Mahler szimfonikus dalai, a német és az angol dalok, ugyanis szülőföldje rég elfeledett énekeit is szívesen adta elő. Szárnyalt a karrier – gondolhatnánk, de 1952-ben mellrákot diagnosztizáltak a negyven éves asszonynál. Műtét és némi kihagyás után a Covent Gardenben áll újra a közönsége elé, Gluck Orfeuszát énekelte. A betegség erősebbnek bizonyult és 1953 októberében diadalmaskodott a test fölött. Halála előtt napra pontosan egy évvel rögzített egy Bach - Handel albumot. Tudnia kellett, hogy mennyire esélytelen a gyógyulás. A hivatásába menekült, úgy énekelt, mint aki tudja, hogy ezekkel az áriákkal nyomot hagyhat maga után. Sikerült.

Száztíz évvel ezelőtt, 1902 áprilisában a Magyar Királyi Operaház és a Nemzeti Színház jótékonysági előadást rendezett az Újságírók Segítő Egyesülete javára. Mai szemmel nézve egészen furcsa összeállítású műsor volt. A Rienzi nyitánya után egy Selby nevű angol komponista Borúra derű című műve következett Takáts Mihály és Payer Margit közreműködésével. A bábjáték egy időjós házikóban játszódik, ahol a szerelmespár sosem tud egymással beszélgetni, hiszen vagy jó, vagy rossz idő van, egyszerre sosincsenek a házban. Vagy azon kívül. Ezután következett egy francia színdarab A telefonnál címmel. „A brutális hatású, idegrázó darab közben sokan a folyosóra menekültek; de a benmaradtak zajos elismeréssel adóztak az előadóknak…” – írja a Hazánk kritikusa. Ezután Suppé Szép Galathea című operettje következett Krammer Terézzel a címszerepben, végül Delibes A király mondta című operettjének néhány táncát adta elő Vera Mozzotova és  Mihail Obukov. Az est után a Magyar Hírlapban az alábbi nyílt levél jelent meg:

Amikor ma este felmegy a bécsi Staatsoper függönye a világ talán legszebb Rózsalovag produkciójának előadásán, a Tábornagyné ágyából hosszabb kihagyás után ismét Elina Garanca fog kikászálódni. A világhírű mezzoszoprán szeptember végén szülte meg első kislányát, azóta csak kisebb koncerteket adott, az operaszínpadra április 15-én tér vissza.

A lett énekesnő karrierje gyorsan ívelt felfelé, huszonkét évesen mindössze tíz nap alatt megtanulja Jane Seymoor szerepét a Boleyn Annából, s ez belépőt nyújtott a kisebb német színpadokra. Sorra jöttek az énekverseny győzelmek, majd két frankfurti szezon után 2003-ban Ioan Hollender szerződtette. Garanca egyike lett azoknak a művészeknek, akiket a temesvári direktor a szárnyai alá vett, és megérezve a fantasztikus karrier lehetőségét, lépésről lépésre segített felépíteni azt.

Néhány hete, amikor Seidl Antal életét kutattam, egy furcsa operacímre lettem figyelmes a New York-i Metropolitan egykori műsorában: Il Vassallo di Szigeth, azaz Sziget vazullusa. Antonio Smareglia műve az 1890. december 12-ei premiert követően három további előadást ért meg Amerikában. Ki lehetett az olasz nevű zeneszerző és miért írt a cím alapján vélhetően magyar témájú operát – vetődnek fel azonnal az izgalmas kérdések. Egy kezünkön meg lehet számolni, hány teljes magyar zenedráma csendül fel a Metropolitanben, Goldmark és Bartók művei. Smareglia nevének hangzása ellenére nem vallotta magát olasznak. Pulában született 1854-ben, olasz apa és dalmát anya gyerekeként. Igazi monarchiabeli vérkeveredés, mint oly sokaknál ebben a korban. Ahogy származását, zenéjét sem lehet egyértelműen besorolni. Többféle stílussal kísérletezett a veristától a poszt-wagneriig, de saját hangját igazán sohasem találta meg. „Trieszti iskola”, mondták rá később, ezzel érzékeltetve a Monarchia háromnyelvű kikötőjének meghatározhatatlanságát.

Amikor Párizsban járok és marad egy kis időm, igyekszem eljutni az egyedi hangulatú temetőbe. Nem a Pére Lachaise nyüzsgő turistalátványosságait keresem, hanem a Montmartre tövében megbúvó kisebb sírkertet. Sok nagyság nyugszik itt is, számos zeneszerző, tudós mellett meglepő módon Nizsinszkij is. Van ott egy sír, mellyen több mint másfél évszázada mindig van virág. Nem művész vagy gondolkodó pihen a kőlapok alatt, hanem egy kurtizán, név szerint Marie Duplessis. Semmit se mond a hölgy neve? Talán a Marguerite Gautier, ahogyan ifjabb Alexandre Dumas átkeresztelte egykori szerelmesét regényében, ismerősebben cseng. Piave és Verdi valamiért nem elégedett meg ezzel a változattal, így lett belőle Violetta Valery, a Traviata.

A többi jelentős dalszínházhoz hasonlósan a bécsi Staatsoper is meghirdette jövő évi szezonját. Domonique Meyer úr nyugodt szívvel állíthatta össze a programot, hiszen az osztrák kultúrkormányzat látszólag elégedett azzal az irányvonallal, amit képvisel, s nemrég 2020-ig meghosszabbították igazgatói mandátumát.

Az első premier Gluck régen játszott operája, az Alkesztisz lesz november 12-én, Christoph Loy rendezésében, a főszerepeket Joseph Kaiser és Véronique Gens éneklik. Az előadás érdekessége, hogy nem a Staatsoper zenekarának tagjai fognak az árokban ülni, Ivor Bolton a Freiburgi Barokkzenekart dirigálja majd. 1912-ben mutatták be az Ariadné Naxosz szigetén-t, a centenáriumra Sven-Eric Bechtolf újítja fel a Bécsben oly népszerű Richard Strauss-opust. Az előadásokat a főzeneigazgató, Franz Welser-Möst vezényli, a főszerepeket Christine Schäfer, Stephen Gould, Daniela Fally, Krassimira Stoyanova és Norbert Ernst éneklik a december 19-ei premieren. Rossini Hamupipőkéje szintén régóta hiányzik a Staatsoper palettájáról. A 2013. január 26-ai premiert szintén Bechtolf rendezi, Jesús López-Cobos vezényli. A főszerepekben Dmitry Korchak, Vito Priante, Alessandro Corbelli, Tara Erraught és Ildebrando D'Arcangelo lépnek fel. A Wagner bicentenárium tiszteletére június 13-án David McVicar rendezésében, Welser-Möst vezényletével újítják fel a Trisztán és Izoldát. A válogatott szólistákat Peter Seiffert, Stephen Milling, Nina Stemme, Tomasz Konieczny és Janina Baechle képviselik. A Staatsoper mindenkori vezetősége hosszú évek óta jelentős hangsúlyt fektet az ifjúságnevelésre. A következő évadban Hans Werner Henze gyerekoperáját, Pollicinót mutatják be. Manuel Legris balettigazgató az alábbi bemutatókkal várja a tánc szerelmeseit: A diótörő (koreográfus: Rudolf Nureyev, bemutató október 7.), Táncperspektívák – kortárs est (koreográfusok: Dawid Dawson, Helen Pickett, Patrick de Bana és Jean-Christophe Maillot, bemutató: 2013. február 20.), valamint a lassan hagyományossá váló Nureyev-est (június 29.). Az évadban ismét előveszik Kenneth MacMillan legnépszerűbb balettjét, a Manont. 

Rolf Liebermann első hamburgi operaigazgatósága (1959 – 1973) legendás korszakot jelent a 20. századi operatörténetben. Ez idő alatt nem kevesebb, mint huszonnégy operát rendelt zeneszerző kortársaitól, melyek közül nem egy ma is felbukkan a színházak repertoárján. A svájci komponista-direktor igen büszke volt az általa kinevelt közönségre is, akik meg tudták ítélni (de el is tudták ítélni) a bemutatásra került művek értékét. A lengyel Krzysztof Penderecki A hirosimai áldozatoknak című elégiájával, majd az 1966-os Lukács passiójával robbant bele a nyugati világ zenei köztudatába. A jó szimatú Liebermann egészestés operát rendelt tőle Hamburg számára. Penderecki maga készítette a librettót Aldous Huxley A loudoni ördögök című műve nyomán (magyarul ötvenkilenc éves késéssel jelent meg a Loudon ördögei, Cartaphilus, 2011). Az opera ősbemutatója 1969. június 20-án zajlott Hamburgban – és ragyogó szereposztás (Tatiana Troyanos, Andrzej Hiolski, Bernard Ladysz, Hans Sotin) ellenére akkorát bukott, hogy a próbafolyamat alatt végig jelenlévő szerző a negyedik előadás után letiltotta operáját.

Ha azt kérdezem, ki volt az első külföldön is híressé vált magyar karmester, viszonylag sokan tudják a választ: Richter János. De ha arra lennék kíváncsi, hogy ki hódította meg Amerikát is már nagyobb lenne a bizonytalanság. Élt ugyanis egy magyar dirigens, akiről teljesen elfelejtkeztünk itthon, noha a maga idejében igen híres muzsikus volt.

Seidl Antal 1850 májusában született Pesten. Zenei tehetsége már kiskorában megmutatkozott, s már tizenöt éves korában felvételt nyert a Zeneakadémiára, mely akkor Liszt Ferenc vezetése alatt állott. Az ifjú muzsikusra valószínűleg nagy hatással lehetett a komponista, ugyanis egy időben őt is megkísértette a papi hivatás. Húsz évesen felvételt nyert a Lipcsei Konzervatóriumba, két évvel később, 1872-ben pedig már Bayreuthban találjuk a Wagner család közelében, ahol segít a mesterének a Ring frissel elkészült részeinek kottamásolásában. Ezek után természetesen egyike lehetett a kiválasztottaknak, akik részt vehettek az újonnan elkészült színház nyitó évadján. „Mit is tennék Seidl nélkül?”- kiáltott fel egyszer a legenda szerint a komponista. Ezek után Wagner Bécsbe küldte, hogy ott segédkezzen a Siegfried és az Istenek alkonya betanításban. Karmesterként 1879-ben mutatkozott be Lipcsében, majd 1881-ben Berlinben ő vezénylete az ottani első tetralógiát. Egy évvel később csatlakozott Angelo Neumann utazó társulatához, ez a maga korában fantasztikus vállalkozás juttatta el a Ringet Európa legkülönbözőbb városaiba, így Pestre is. Amikor Neumann Brémában színházigazgató lesz Seidl is követi.

Első találkozásom Békés Andrással inkább egyoldalú megfigyelés, homályos emlék. Balatoni családi nyaralónkba érkezett valamikor délután egy szakállas és egy fehér hajú ember, mindketten hosszú nadrágban, pólóban, hogy nagybátyámmal valamit a fák árnyékában estig megbeszéljenek. A nyár közepén egy szelet pesti komolyság, ennyi...

Évekkel később, már Zeneakadémista koromban felhívtak az akkori Színházi Intézettől, hogy a berlini Komische Oper egy hétre szívesen látna vendégül a próbáin egy karmestertanoncot. Békés András engem ajánlott. Váratlan volt, soha nem beszéltem Vele, nem is sejtettem, hogy tud rólam bármit is.