Caruso

Először majdnem húsz évvel ezelőtt, 1993 nyarán jutottam el Veronába. Elég fiatal voltam és egyetlen (?) bécsi kiruccanás után ez volt az első igazi operatúrám. Ahogy ez ilyen fontos élményekkor lenni szokott, minden igen élesen vésődött a tudatomba. Nemcsak a három előadásról – Carmen, Parasztbecsület – Bajazzók, Traviata – maradtak bőséges emlékképeim, hanem a várostól, a hotelszobán át az Aréna előtt árult legyezőkig sok mindenről. Merthogy Verona központjában akkoris az Aréna állt a nyári operafesztiváljával, melynek a turistafogalom nagyobb részét köszönhette. Érdemes végignézni a Fesztivál jelesebb közreműködőinek listáját: Lando Bartolini, Renato Bruson, Silvano Carolli, Giovanna Casolla, Alberto Cupido, Ghena Dimitrova, Plácido Domingo, Maria Dragoni, Alida Ferrarini, Salvatore Fisichella, Cecilia Gasdia, Paolo Gavanelli, Bonaldo Giaiotti, Kristjan Johannsson, Vincenzo La Scola, Nicola Martinucci, Leo Nucci, Bruno Pola, Antonio Salvadori, Neil Shicoff, Dolora Zajick és Giorgio Zancanaro. Ma már nehéz megállapítani, hogy akkoriban az ünnepi játékok fontosak voltak-e az operatörténet szempontjából, az azonban biztos, hogy aki számított Olaszországban, az néhány előadás erejéig fellépett az Arénában. Egyértelműen látszik, hogy egy ehhez hasonló művészekből álló listát nemhogy a Fesztivál vezetése nem tud ma kiállítani, de a világban is megfogyatkoztak az ilyen színvonalú énekesek, ahogy erre az idei Turandotról szóló beszámolómban utaltam.

Napra pontosan negyven éve, 1972. augusztus 18-án jelent meg az alábbi cikk a Kábel című újságban. A magam részéről sohasem hallottam a nevezett periodikáról (amennyiben valaki igen, kíváncsian várom a felvilágosítást), rejtély, kiknek és miről szólhatott a lap. Az biztos, hogy a cikkírónak sok köze nem lehetett a kulturális újságírás akkoriban virágzó műfajához. Megkockáztatom, hogy operában sem járt soha. Két dolog miatt mégis érdemes elolvasni a pársoros írásművet. Elsősorban természetesen elámulhatunk azon az ismert tényen, hogy pár évtizedet miféle vendégjárás zajlott Budapesten (nem feledve azt sem, hogy a világsztárok bagóért jártak át kalandozni a vasfüggönyön túlra, hála elsősorban a lehengerlő Failoni Nelly néni szervezőzsenijének, ami ma már – még? – elképzelhetetlen.). Másodsorban pedig egy játékot ajánlok. A cikk hemzseg a helyesírási és névelírási hibáktól – melyeket ezúttal nem a blogger vétett. Lehet versenyezni, ki talál belőlük többet. Jó szórakozást!

Ha nyár és Olaszország és opera, akkor Verona a legkézenfekvőbb megfejtés. A kilencvenkilenc éve alapított fesztivál idén kerül kilencvenedszer megrendezésre. Matuzsálemi kor. Ha megéri valaki, lehet tökéletesen friss és nyitott az élet újdonságaira, de magába zárkózott, a változásokat nem tudomásul-vevő aggastyán is. Elnézve a Veronai Aréna műsorát, úgy tűnik, a vezetőség a második megoldást választotta és homokba dugott fejjel reméli megtölteni a hatalmas nézőteret. Idei egyetlen premierjét, a Don Giovannit – mely eddig érthető okokból sohasem szerepelt a Fesztivál műsorán – az olasz színházi élet doyenje, Franco Zeffirelli állította színpadra saját kezűleg. Ugyancsak az ő munkája a néhány éves Carmen és Turandot is, míg az elmaradhatatlan Aidát – ki tudja hányadszor – az Aréna egykori vezetője, a nyolcvanhét esztendős, Pesten sem ismeretlen Gianfranco de Bosio jegyzi. Veronában természetesen mindig is a látványon volt a fő hangsúly, de mára ez valami egészen különös, vállalt ókonzervatívizmusba fordult, a néhány évvel ezelőtti állapotokhoz képest is. Tehát, aki színházat akar látni, látványos tablók helyett, jobb, ha felkészül a legrosszabbra.

Van abban valami jelkép értékű, hogy éppen a ma száz éve elhunyt Jules Massenet mellszobra áll a Monte-carlói Opera előtt. A  színház egykori legendás direktora, Raoul Gunsbourg ugyanis nem kevesebb mint nyolc ősbemutatót tartott az akkor már legendás komponista operáiból, igaz, a művek közül három már szerzőjük halála után került színre. A vállalkozó biztosra ment: ha Massenet tolla meg is kopott élete vége felé, hírneve aligha.

Nem Frédi és Béni, vagy Stan és Pan operai megfelelőiről lesz szó, hanem a keresztnevükön teljesen ismeretlen Fellner és Helmer bécsi tervezőiroda színházairól. A képzeletünkben ma is élnek a Boldog Békeidők, melyeknek a kőbe vésett maradványai szerencsére megtalálhatók Budapest, és az egykori Osztrák-Magyar Monarchia területének nem földig romolt városainak utcáján. Közép-Európa nagyobb helyiségeit a közös építészeti múlt is összeköti. A ma látható városmagok és elsősorban a közintézmények az 1870-es, 80-as években vették fel ma is felismerhető alakjukat. Ezért van, hogy akár Pozsonyban, akár Brünnben, akár Zágrábban otthonosan mozgunk, hiszen hasonlóak a főtereink, kórházaink, színházaink.

Kisnemzetségünkből adódó komplexusunkat olykor hajlamosak vagyunk úgy kompenzálni, hogy igyekszünk jelentősebbnek feltűntetni bizonyos dolgainkat, mint amekkorák azok valóban. Például folyamatosan szeretnénk elhitetni magunkkal, hogy Erkel Ferenc művészete tévedésből, - vagy netán nyelvi akadályok miatt - nem került bele soha a nemzetközi operai vérkeringésbe. Pedig, ha egyszer elfogulatlanul hallgatnánk műveit, rájönnénk, hogy a számunkra valóban fontos érzelmeket megpendítő komponista zenéje a világnak nem mond semmit sem, operái nem mérhetők össze Muszorgszkij zenedrámáival, Smetana vagy Moniuszko jobb műveivel. Másik jellegzetes törekvésünk, ahogyan igyekszünk mindenkiben meglátni a magyar vonatkozást, így lett Verne Gyulánk és Clark Ádámunk. De még azokat a nagy művészeket is szeretnénk kicsit a sajátunknak érezni, akik Pest visszajáró vendégei voltak. A sor hosszú lenne, de gondolhatunk itt Jevgenyij Nyesztyerenóra, Jurij Szimonovra, vagy a régiek közül magára Giacomo Puccinira is. Mindeközben az emlékezetünkből könnyen kikopnak a saját, itt élt, vagy innen elszármazott művészeink, alkotóink. Ilyen az elfeledett magyar zeneszerző, Lendvai Ervin.

Egy fesztivál rangját nagyrészben a kora határozza meg. Fontos, hogy mikor alapították, illetve, hogy mióta működik folyamatosan. Ha így nézzük Európa három legelőkelőbb fesztiválja időrendben: a bayreuthi, a veronai és a salzburgi. A két német nyelvterületen fekvő ünnepi játék keletkezésüktől a mai napig igen erős befolyással bír a nemzetközi operaéletre. Ami ott történik, mindig hangsúlyos és sokszor útmutató is a jövőre nézve. Verona aranykora hangnagybirtokosok - Callasok, de Monacók, Bergonzik – eltűnésével leáldozott, mára turista-attrakcióként funkcionál. A nyári fesztiválok feladata nyilvánvalóan különbözik a színházakétól. Az elsődleges feladat ritkábban a tökéletes színpadi-zenei megvalósítás, gyakrabban a népünnepély-jellegre tolódik át a hangsúly. De valljuk be, a közönség egy forró júliusi estén sokkal inkább egyszerűen hátradőlve élvezni szereti a szép látványt és az andalító melódiákat, mint gondolkodni.

R, mint A Rajna kincse Richard Wagner harmincöt évesen, 1848-ban operatervet kezd szövögetni az ősi germán Nibelung-ének alapján, eredetileg a mitológia hős, Siegfried halálát akarta megzenésíteni. Aztán szépen lassan évek alatt a téma egyre inkább dagadni kezdett: Siegfried ifjúság, majd bűnös-boldog fogantatása az ikerpár – Siegmund és Sieglinde nászából, végül a történet előjátéka, A Rajna aranyának elrablása. Már ekkor tudhatta, hogy egyedülálló tettet fog végrehajtani az opera-műfaj történetében, soha senki addig – és később sem jellemző – nem komponált egy témára összefüggő ciklust. A szövegkönyv elkészítése négy évet vett igénybe, de már 1850-től elkezdett motívumokat komponálni a Tetralógiához, melyek majd behálózzák a zenedrámákat. A végül több mint tizenhat órányi zene megírása mintegy negyed évszázadot vett igénybe. Wagner hosszú évekre félbe is hagyta a komponálást, A nürnbergi mesterdalnokok és a Trisztán és Izolda kedvéért. Noha a szerző ellenezte, „megbízója” és rajongója , II. Lajos bajor király előadatta A Rajna kincsét és A walkürt Münchenben a teljes Ring elkészülte előtt. Wagner álma az volt, hogy művei számára egy saját speciális színházat építsen. A helyválasztás végülis a bajor kisvárosra Bayreuth-ra esett. A zeneszerző szedte össze a pénzt magán-operaházára, mely 1876. augusztus 13-án nyílt meg, a tetralógia első teljes előadásával.

Valószínűleg egyetlen opera sincs a XIX. század második felének terméséből melynek annyi változata, illetve interpretációs lehetősége adódik, mint Offenbach befejezetlen művének, a Hoffmann meséinek. Mint ismeretes, a komponista már nem tudta befejezni a darabot, helyette az az Ernest Guiraud tette meg, aki a Carmen recitativóit is írta. Mindezek ellenére az opera akár töredékesen, akár átkomponálva, akár a folyamatosan előkerülő autográfokkal kiegészítve korának – és korunknak – egyik legmodernebb, legizgalmasabb zenés színpadi műve. A Hoffmann meséi előadás-története már a kezdetektől gyakorlatilag követhetetlen. Bozó Péter zenetörténész – Offenbach legelszántabb hazai kutatója – szerint Pesten még egy évadon belül is akadtak eltérések. Így, ha a Hoffmannra veszünk jegyet a világ valamelyik operaházában, tulajdonképpen zsákbamacskát veszünk, az is előfordulhat, hogy egy félig ismeretlen művel találkozunk. A Theater an der Wien márciusi premierjében a legteljesebb ősváltozatot ígérte, az Oscar-díjas filmes, William Friedkin (Francia kapcsolat, Az ördögűző) színpadra állításában. A produkció nem bizonyult elég sikeresnek, s Roland Geyer intendáns a nyári teljesen új szereposztás beállítására a koncepció módosítását kérte a rendezőtől, aki erre nem volt már rávehető. Így maga Geyer hozott létre egy lényegében új előadást, a színházban fellelhető díszletek-jelmezek segítésével. A döntés helyességéről lehet vitatkozni, de visszaigazolást csak az új produkció ad. Ha ad.

A Gyagilev-féle Les Ballets Russes megalakulásának centenáriumát, 2009-ben ünnepelte a táncvilág. A kerek évforduló tiszteletére minden jelentős balettegyüttes elővette és valamilyen formában leporolta az Orosz Balett korszakos műveinek valamelyikét. Chopiniana, Petruska, Tűzmadár, József legendája, Tavaszünnep – hogy csak néhány címet említsünk azokból az alkotásokból, melyek megalapozói lettek annak a vélekedésnek, hogy a tánc vált a 20. század legmeghatározóbb művészeti ágává. Az eltelt kicsit több mint egy évtized úgy tűnik, azt bizonyítja, hogy a mozgásművészet ideje leáldozóban van, de az új csillag még nem ragyogott fel, legalábbis nem ismerhető fel egyértelműen. A hanyatlásra sajnos ékes bizonyítékot szolgáltatott néhány pesti és győri „ifjú kortárs kísérlet” az elmúlt hónapokban. A nemrég látott előadások közül egyedül a Táncművészeti Főiskola vizsgaelőadásán, Leo Mujic a végzős növendékekre koreografált opusában mutatkozott kellő fantázia.