Caruso

A napokban múlt tizenöt éve, hogy Kelen Tibor hangja utoljára felcsendült Budapesten. Nem tudni, kinek az ötlete lehetett annak idején a Zsidó Nyári Fesztiválon kántorkoncertet tartani, de annyi bizonyos, hogy a hatalmas Dohány utcai Zsinagógában egyetlen tűt sem lehetett leejteni a forró kora őszi estén. A többi közreműködőből nem sok maradt meg, azon az estén csak Őt hallgattuk. Egy számunkra már rég a legendák világában élő művészt, akinek néhány ránk maradt felvételét (a Manon Lescaut Lámpagyújtogatója mellett két áriát a Rigolettóból és egy lemezoldalnyi részletet A cigányprímásból) feltétel nélkül csodáltuk. Az élmény hibátlan volt. Műsoron egyházi énekek mellett operaáriák is szerepeltek. Nem úgy énekelt, mint egykor, egészen más helyen és hangképzéssel szólaltatta meg az ismerős áriákat. Akkor még igen keveset tudtam a kántorok egészen speciális énekiskolájáról, mely évszázadokig elzárva háborítatlanul virágzott – az operai énekmesterekkel párhuzamosan. Kelen Tibor ebből az iskolából adott felejthetetlen leckét.

hétfő

Dávidot mégsem verték meg. Egyelőre. Az albánon kívül egyetlen nyelvet sem beszélő táncos nyugodtan vette tudomásul, hogy „ma nem ő próbál”. Egy slendrián vállrándítással hagyta el a termet. Fellélegezni azonban még korai egy olyan országban, ahol a vérbosszú ma is élő hagyomány. Majd elválik a következő napokban, hogy él-e még az ősi szokás.

Reggel hétkor indult a gépem Tiranába, s nem sokkal tizenegy óra után már le is szállt az albán fővárosba – müncheni átszállással, ugyanis ezzel az európai fővárossal Budapestnek nincs közvetlen összeköttetése. Úgy tűnik másoknak se nagyon, az Ausburg Airline gépe ugyanis utolsó volt a müncheni kifutópályán, mintegy negyedórás buszozás után érkeztünk meg a préri szélre a beszálláshoz. Tiranába érve Spethim, a nagykövetség sofőrje azonnal a színházba vitt, hiszen délben kezdődött az első összpróba. Az ötvenes években szovjetek által épített betonmonstrumnak nincs liftje így gyalog kell felkaptatni a harmadik emeletre, ahol az elnyűtt balett terem van. Mi tagadás, a nyaralásból nemrég hazatért albán táncosok nem különösebb kedvvel vetették bele magukat a szombati próbába.

Hogyan kerül az ember Tiranába, Európa talán legtitokzatosabb fővárosába? Természetesen kizárólag a fatális véletlennek, esetleg a vakszerencsének köszönhetően. Történt ugyanis idén tavasszal, hogy Tirana polgármestere az Operaházba látogatott. Megtetszett neki a Ház, a műfaj, vagy a magyar operajátszás? Ki tudja. Mindenesetre megkívánta a dolgot. S egy polgármester szava Albániában is szent. Lassan, de biztosan mozgásba lendültek a dolgok. A rejtélyes tervek szerint szeptember végén egy magyar-estet kell a Tiranai Opera színpadára varázsolni. Valakiknek. Budapest főpolgármesterén keresztül fonódtak a szálak az Operaházig. Ismeretlenek úgy álmodták meg, hogy egy Hunyadi László keresztmetszet és A csodálatos mandarin kiválóan alkalmas nemzeti zenés színházi kultúránk bemutatására. Valóban az. Az ismeretlenek azonban sajnos itt megálltak a gondolkodásban, hiszen a megvalósítás mikéntjéről nem igazán volt fogalmuk. A ping-pong asztalra felkerült a kinti magyar nagykövetség, a Tiranai és a pesti Opera, az albán és a magyar főváros vezetése is. Valószínűleg. Szervezője, vagy felelőse ugyanis a mai napig nincs a projektnek, csak a tehetetlenség gördítheti előre a megvalósulás felé.

Hogy Caruso a világ legnagyobb tenoristája volt, vitán felül áll. Ma, halála után kilencven évvel is közszájon forog legendás neve. Híre azokhoz is eljutott, akik sosem hallották a felvételeit. Azt azonban kevesebben tudják, hogy mi volt az, ami a nagy tenoristát az éneklésnél is jobban izgatta. Elárulom: a hasa. Bármerre is járt, mindig gondosan megválogatta az éttermeket, ahol hatalmas vacsoráit elköltötte egy-egy fárasztó fellépés után. Sőt, maga a nagy Caruso is szívesen ragadott fakanalat, és örvendeztette meg barátait néhány alaposan kigondolt ínyencséggel. Hogy az alábbi recept valóban az ő kreálmánya, vagy sem, ennek kiderítése mára a legendák homályába veszett. Mindegy is. Akinek nincs ötlete a vasárnapi ebédre, - vagy valamikor meg akarja lepni operarajongó vacsoravendégeit - mindenesetre ne fogja vissza magát, és készítse el Spagetti alla Carusót – hátha Enrico éppen korgó gyomorral figyeli egy felhőről!

Szeptember eleje nemcsak az iskolakezdés szomorú napjaira figyelmeztet bennünket, hanem ilyenkor indulnak el ismét a nyári szünet után a színházak évadjai. Érdemes kicsit körülnézni, hogy országszerte milyen előadásokkal-bemutatókkal csábítják a közönséget a játszóhelyek. Körbenézve kishazánk színházainak honlapjain, azt minden esetben leszűrhetjük, hogy egyik vidéki weboldal sem világos, tiszta, egyértelmű. Nem kínálja magát szembetűnően a sok premier. Ráadásul a feltett információk egyelőre igen hiányosak. Mintha nem bíznának benne, hogy az internet talán a legfontosabb közönségkapcsolattá lépett elő. Mintha elég lenne, hogy a nagyérdemű májusban megvette a bérletét, aztán évadközben majd kiderül, mit is kap.

A Szegedi Nemzeti Színház rendíthetetlenül folytatja a verista operákat bemutató sorozatát, idén Giordano: André Chénier című műve lesz terítéken, ami nem ismeretlen a Tisza parti közönségnek, jó tíz éve Galgóczy Judit egyik legsikeresebb rendezésében adták. A stílusosan október 6-ára időzített bemutató, az Armel Operaverseny részeként rendezője Bodolay lesz. A lassan hagyományossá váló verseny idén egy kortárs operai seregszemlével is fel fog érni. Verseny előadásai: William Mayer: Haláleset a családban - európai bemutató, a Center for Contemporary Opera (New York) produkciója (október 8., rendező: Alföldi Róbert), Philip Glass: A fegyencgyarmaton – magyarországi bemutató,  a Josef Kajetán Tyl Színház (Plzeň) produkciója, (október 10., rendező: Viktorie Cermánková), Aleksandra Vrebalov: Mileva – a Szerb Nemzeti Színház (Újvidék) produkciója (október 12., rendező: Ozren Prohic),  Roland Baumgartner: Mária Terézia – ősbemutató, a Szlovák Nemzeti Színház (Pozsony) produkciója, (október 14., rendező: Ladislav Adamik). Juronics Tamás, ismét egy klasszikus baletthez nyúl, ezúttal mindenki kedvencét, a Diótörőt állítja színpadra saját értelmezésében (premier: október 26.). szintén a gyerekekre gondolva mutatják be 2013. január 18-án Ránki György: Pomádé király új ruhája című gyerekoperáját, Toronykőy Attila rendezésében, aki a jelenleg Pesten is futó produkciót is jegyzi. Huszka Mária főhadnagyát Tasnádi Csaba, Verdi Rigolettóját (premier: március 22.) Juronics Tamás állítja színpadra. A Szegedi Kortárs Balett másik premierjét a Kisszínházban tartja, Juronics Tamás új koreográfiájának címe: Stabat Mater. Szeged vitathatatlanul az a város, ahol a mai napig a legtöbb opera van műsoron – Budapest után. A 2012/13-as évadban látható még a Bohémélet, a Pillangókisasszony és a Traviata is.

Az idei Salzburgi Ünnepi Játékok legjobb produkciójának Bernd Alois Zimmermann Katonák című 1965-ben készül operájának előadását kiáltották ki a sajtó képviselői. Ennek megfelelően az előadásokra lehetetlen volt jegyet szerezni. A válogatott közönség az egyik legnehezebb 20. századi operát ülte végig a Felsenreitschuléban, két- háromszáz euróért. (Legalábbis elgondolkoztató az öt teltházas előadás ténye egy igen nehezen befogadható mű esetében. Ne feledjük, hogy amikor legutóbb Budapesten történt hasonló kísérlet, a Napfogyatkozás öt előadásából hármat minimális érdeklődés kísért.) A Fesztivál vezetősége idén is gondolt az esetlegesen kint-maradó érdeklődőkre – ne feledjük, a nyári Salzburg Európa egyik komolyzenei központja – s minden este vetítést tartott a Dóm előtti téren, ahol este 8-tól valamelyik régebbi nagysikerű előadást vetítettek, vagy az aznapi produkciót adták élőben. Egy Traviata, vagy Rózsalovag előadáson nemcsak a kitett mintegy ezer szék talál gazdára, hanem sokan nézték állva is. A „kortárs mű” a vasárnapi estén csak pár tucat embert vonzott a ledfal elé, és ebből is sokan lemorzsolódtak idővel a nem különösebben barátságos augusztusvégi esőnek köszönhetően.

Ma százegy éve született a legendás chilei énekes, Ramon Vinay. Vagy száz. A lexikonok adatai között akad némi ellentmondás. De nem ez az egyetlen furcsaság a művész életrajzában. Azt mindenesetre nem vitatja senki sem, hogy Vinay augusztus 31-én született, Chillánban, francia atya és chilei anya gyermekeként. Bizonyára változatos gyermekkorát hol Európában, hol Dél-Amerikában töltötte. Első énekleckéit édesanyjától kapta, majd José Pierson tanította. Az ifjú bariton – mert eleinte e hangfajban lépett fel – egy utazó operatársulathoz szerződött, ahol Donizetti Kegyencnőjének Don Alfonso szerepében debütált, 1931-ben, Mexikóban. Sorra kapta a főszerepeket (Tonio, Rigoletto, Germont), de valamiért mégsem lehetett elégedett. René Maisontól, a Metropolitan tenorjától vett újabb leckéket, ekkor képeztette át magát tenoristává. A legenda szerint 1944 január 23-án énekelt utoljára bariton szerepet, június 19-én pedig már bemutatkozott Otellóként, abban a szerepben, mely évtizedekig össze fog forrni nevével. Látszólag nem kíméli a hangját, nem apró lírai szerepekkel indított. A New York City Operában Don Joséként debütált 1945-ben, majd egy évvel később a MET legendás kapui is megnyíltak számára. Gyorsan megkapta Radamest és Otellót is. Ő lesz a szerencsés kiválasztott, aki Toscanini legendássá vált felvételén a mór fojtogatót énekelheti, 1946-ban. „Egy olyan komplex művész, aki páratlan az olyan szerepekben, ahol a hatalom és az erőszak kerül előtérbe. Jelenleg nincs még egy művész, aki megközelítené Vinay Otello alakítását.” – nyilatkozta róla Arturo Toscanini. Az európai bemutatkozás se várat magára sokat, Otellóként lép fel Firenzében (1947), Milánóban (1947), Londonban (1950) és Salzburgban (1951) is. A szerepet, mely eggyé vált nevével később Wilhelm Furtwängler, Fritz Busch és Herbert von Karajan vezényletével is rögzítik.  Az olasz és francia hőstenor figurák – az említetteken kívül: Canio, Des Grieux, Cavaradossi, Sámson – bővítik nem túl szerteágazó repertoárját. Művészetére Bayreuthban is felfigyeltek, 1952-ben Trisztánként mutatkozik be az Ünnepi Játékokon, majd sorra énekli Parsifalt, Siegmundot és Tannhäusert 1957-ig. Ugyanezekben a Wagner szerepekben a MET közönsége is tapsolhat Vinay-nak, sőt ott Logeként és Az istenek alkonya Siegfriedjeként is színpadra lépett ott. Az 1950-es évek végén Richard Strauss nagy karakterszerepeivel bővíti a repertoárját. Aegistust New Yorkban alakítja, Heródesként a MET-en kívül Bécsben is bemutatkozik, 1958-ban. Talán kopik a hangja, de a színpadot nem akarja elhagyni? Mindenestre tizennyolcévnyi tenorkodás után 1962-ben ismét hangfajt vált és újra bariton szerepekben tűnik fel. Hogy eredményesen, azt bizonyítja, hogy változatlanul a legnagyobb színpadokon lép fel. Bayreuthban Telramundot énekel, Salzburgban Escamillót, de fellép Hollandiként, Scarpiaként és Jágóként is -ez utóbbit Mario del Monaco partnereként. Komikus figurákkal is megpróbálkozik, fellép Falstaffként, sőt, 1966-ban a Metropolitanben egy Sevillai borbély előadásban búcsúzik – Bartolóként. A legenda szerint megcsinálta azt a truvájt, hogy egy 1969-es Otello előadáson az első két felvonásban Jágót, az utolsó kettőben a címszerepet alakította. Idővel „még mélyebbre merészkedik” és a Don Carlos Főinkvizítorát is megformálja, a fennmarad felvétel szerint nem is rosszul. Színpadra utoljára 1971-ben lép Chilében szintén Jágóként, de még néhány évig még vállal koncerteket. Ezután a Santiago de Chile-i operaházat vezette. Infarktus következtében hunyt el, 1996. január 4-én mexikói Pueblában. A különleges utat bejárt művész Pesten sosem járt, a magyar operakedvelők mégis ismerték nevét, Toscanini ma is etalonnak számító Otello lemezéről.

Azt hiszem, az öt órás – barokkos hosszúságú – előadás felénél éreztem azt, hogy meg kell bolondulni. Ülök a salzburgi Haus für Mozart nézőterén, az Il Giardino Armonico a Julius Caesart játssza. Händel műve önmagában nem különlegesség, hosszú áriák sora, általában fájdalomról, vagy a bosszúvágyról, mindez a legváltozatosabb zenei köntösbe burkolva. Andreas Scholl, Cecila Bartoli, Anne Sophie von Otter, Philippe Jaroussky neve a szereposztás élén. Négy olyan művészé, akik közül egyet is nehezen fizet meg egy átlagos operaház, ők pedig itt együtt állnak a színpadon. Nyugodtak, magabiztosak, egyszer sem hibáznak. Élvezik a közös muzsikálást Giovanni Antonionival és zenekarával.

S, mint Sámson és Delia Talán nem is gondolta David Roberts, amikor elkészítette első egyiptomi témájú litográfiáit, hogy miféle divathullámot fog elindítani az öreg kontinensen. Az orientalizmus sokakat ejtett rabul, többek között természetesen a zeneszerzőket is. Sorra készültek az egzotikus szimfonikus költemények (közülük az egyik leghíresebb Goldmark Károly Sakuntala-ja), táncok, és az olyan operák, mint Meyerbeer Afrikai nője, vagy Massenet Lahore királya. Merthogy a zenei fűszerezéshez akkoriban a franciák értettek a legjobban. Camille Saint-Saens (1835 – 1921) megszállott utazó volt. Kíváncsian járta be azokat a vidékeket, ahova az európaiak ezekben az időkben kezdtek csak elmerészkedni. Így első kézből szívhatta magába a mesés kelet minden varázsát. A jeles komponistát élete főműve mégis olykor maga alá gyűrte. Nem bízott a sikerben és ezért a második felvonás után félre is tette operáját néhány évre. Liszt Ferenc bíztatására volt szüksége, hogy befejezze. Szokatalan módon a bemutatóra sem francia földön, hanem Weimarban került sor, s csak évekkel később jutott el megérdemelt helyére, a párizsi Opéra színpadára.