Caruso

„Mivel az opera-énekes egész életében egyetlen színházban énekel tisztelői gyakran karrierje kezdetétől a végéig elkísérik, együtt öregszenek vele, s végül ők mennek a koporsója után is.” – Galina Visnyevszkaja gondolatai pontosan illenek a Theater an der Wient megtöltő közönség és Edita Gruberova közt fennálló bonyolult és szépséges kapcsolatra. Mintha valamiféle nosztalgia est lett volna, főképp olyan emberek töltötték meg a nézőteret a fagyos januári estén, akik együtt akartak lélegezni bálványukkal. Ki tudja hányadszor énekelt a koloratúrszoprán a városban, és ki merné megjósolni, hányszor fog még?! A Staatsoperben 45 éve robbant be, s világkarrierje azóta töretlen. Gruberova az egyik utolsó olyan művész, aki Európa-szerte valóban komoly rajongótábort tudhat magáénak. A híveknek mindegy, mit énekel a díva, talán az is, hogyan. Imádatuk feltétlen.

Európai nagyvárosok utcáit járva lépten-nyomon találkozhatunk kis macskakövekre rögzített réztáblákkal, az úgynevezett Botlatókövekkel. Ezek Gunter Demnig német szobrász alkotásai, melyek a nemzetiszocializmus áldozatai előtt tisztelegnek. A különleges, 10x10 centiméteres kockaköveket olyan elé a házak elé teszik, ahonnan deportáltak valakit. Minden kis tábla az „Itt lakott” szöveggel kezdődik, melyet a név, a születési idő, valamint az illető sorsának alakulása követ. Mára több mint ötvenezer (!) egyedi műalkotás állít emléket azoknak, akik sohasem tértek vissza otthonaikba. A berlini Konstanzer Straße 11 előtti két táblán Katalin és Therese Rothauser nevébe botolhatnak az arra járók.

A budapesti közönség Stravinsky művel először valószínűleg a Filharmóniai Társaság Zenekarának koncertjén találkozott. A Tűzijátékot 1920-ban Dohnányi Ernő vezényelte. Ötévnyi szünet után robbantak be az orosz származású komponista művei a magyar zeneéletbe, sőt 1926-ban maga Igor Stravinsky játszotta a Zeneakadémián a Zongoraversenyét, majd 1933-ban egy teljes szerzői estet vezényelt a Vigadóban. A szerző művei – elsősorban a három legnépszerűbb balett, és azok szvitjei – a hazai zenekarok állandó repertoárdarabjaivá váltak.

Már javában pusztított az I. világháború, amikor Goldmark Károly száz évvel ezelőtt, 1915. január 2-án, Bécsben elhunyt. Mint oly sokat, a 85 éves elismert zeneköltő is nagy lelkesedéssel fogadta ősszel a háborút. Aztán, amikor közölték vele a hírt, hogy szeretett unokája, Károly hősi halált halt, Goldmark ágynak esett és másnapra meghalt.

A keszthelyi születésű komponistát nagyon nehéz besorolni a magyar zenetörténetbe. A Sába királynője, mely – A kékszakállú herceg vára felfedezéséig – a leghíresebb külföldön is gyakran játszott magyar opera volt, biztosította Goldmark számára a világhírnevet. Ezt a sikert sohasem tudta megismételni, bár nyitányai és Hegedűversenye olykor napjainkban is felcsendül a hangversenytermekben. Utoljára Seregi László próbálta meg a zeneszerzőt visszaállítani méltó helyére A makrancos Kata című Shakespeare balettjével. Az idei centenárium kiváló alkalom arra, hogy ismét felfedezzük magunknak Goldmarkot. Ennek állomásaként a Sába királynőjét Freiburgban és Budapesten is felújítják. A zeneszerzőre egy 80. születésnapja alkalmából, 1910 májusában megjelent Kereszty István cikkel emlékezünk. A fényképek is a Vasárnapi Újságból származnak, az írást eredeti helyesírással közöljük.

Eredménytelen rendőrségi kihallgatása után a Lipótmezőre szállították

Csütörtök este a kormányzó jelenlétében és zsúfolt nézőtér előtt újította fel az Operaház Flotow „Márta” című operáját. Az előadásnak külön szenzációja volt a világhírű tenorista, Pataky Kálmán fellépése, aki az opera főszerepét énekelte. Ünnepi hangulatban, a forró siker minden megnyilvánulása mellett folyt az előadás. melyet sűrűn szakított meg az előkelő és nagyszámú közönség elragadtatott tapsa.

A harmadik felvonás zárójelenetéig érkeztek már el, mikor tíz óra után néhány perccel csaknem pánikot okozott a nézőtéren egy váratlanul megjelenő őrült. A színpadon Pataky Kálmán énekelt éppen, mikor felpattant az egyik földszinti, baloldali ajtó és a széksorok mellett kopottruhájú férfi rohant előre a zenekar felé. Artikulátlan hangon ordítozott, s mielőtt megakadályozhatták volna, végigrohant a nézőtéren, átvetette magát a zenekar korlátján és beugrott a zenészek közé.

 

„Pesten manapság nagyon nehéz dolog liszthez, tojáshoz, tejhez, krumplihoz jutni, de legnehezebb talán mégis csak operaházi jegyet kapni.” Ezt a meglepő kijelentés a Pesti Hírlapban jelent meg, 1918 elején. Különös kettősség, hogy miközben a Monarchia a végnapjait élte, magyar katonák tízezrei haltak meg az olasz fronton, tombolt a hiánygazdaság, a színházak zsúfolásig voltak tömve. Pedig az Operaháznak a világháború utolsó évére már nem sikerült biztosítania a korábbi évek színvonalát. Igaz, a zaftos botrányok is elkerülték. Kern Aurél menesztésével Bánffy gróf egyedül felelt az együttesért. Ráadásul nem csak az Operaházért, hanem a közös intendatúra alá tartozó Nemzeti Színházért is. Eközben legújabb színművén dolgozott, mely Az erősebb címen a felújított Várszínház nyitódarabja lett, és hatalmas bukás. Az Operaházban a gróf helyett Vidor Dezső intézte az ügyeket. A kiváló és alapos titkár, a Figaro házassága napjainkban is használatban lévő műfordításának készítője, a színház Emlékgyűjteményének alapítója ekkor közellenségé vált a művészek és a sajtó szemében egyaránt. Probléma pedig bőven akadt. A színház folyamatos jegyáremelésre kényszerült. (Ennek ellenére lehetetlen volt bejutni az előadásokra, Bródy István főrendező egykori tanárát nem tudja bevinni egy Toscára.) A művészek – elsősorban az ének- és a zenekar – egyre hangosabban követelték a béremelést. Miközben a színháznak dupla bevétele volt, ők még mindig a háború miatt redukált fizetésért játszottak. Abból pedig egyszerűen nem tudtak megélni, ezért kénytelenek voltak másodállást vállalni. A szerencsésebbek tanítottak, mozikban zenéltek, de akadt olyan, aki visszament az eredeti szakmájába és nappal szűcsként kereste a kenyerét. 

„A német romantikus opera nem tudott magyar földön gyökeret verni. Ezt tömören így illusztrálhatjuk: a Nemzeti Színház és az Operaház műsorán mindössze tíz romantikus szerzőnek tizennyolc dalműve szerepelt, száz év alatt összesen hatszáz és egynéhány előadással. Ebből ötszáznál is többet foglalt el a Bűvös vadász, a Márta, A windsori víg nők és a Zampa, tehát négy zeneszerzőnek négy műve, a többi csekélyszámú előadás megoszlik tizennégy dalmű között.” – állapította meg Sebestyén Ede 1937-ben a budapesti operajátszás történetéről írott munkájában. (A statisztikát tovább rontja az a tény, hogy Ferdinand Hérold, az egykor oly népszerű Zampa komponistája francia volt…) Ha ehhez hozzátesszük, hogy az 1937 óta eltelt csaknem nyolcvan évben néhány Bűvös vadász és Windsori víg nők előadáson kívül csak a Márta többszöri felújításai képviselték a német romantikus repertoárt, valóban egyet kell értenünk Sebestyénnel.

Az Esterházy család krónikája két Miklós Józsefet tart számon. Az elsőt, a „fényes” avagy „pompakedvelő” előnévvel illetett herceget, a fertődi és kismartoni kastélyok urát, Haydn egykori munkáltatóját mindenki ismeri. A másik Miklós József gróf volt, Pozsonyban született 1839-ben, és a tatai birtokán hunyt el 1897 májusában. A grófnak két hobbija volt, a lovaglás és a színház. Korának egyik leghíresebb úrlovasa, számos európai akadályverseny győztese, s a bécsi Jockey Club megalapítója volt. Nevéhez köthető az utolsó magyarországi főúri kastélyszínház megépítése is. Az épület – a sors fintoraként – éppen 1889-re készült el, éppen abban az évben, amikor a magyar lakosság jó része által gyűlölt utolsó német nyelven játszó pesti színház leégett a Gyapjú utcában.

Napjainkban kevés aktuálisabb opera van, mint a Hovanscsina. Sőt, az elmúlt huszonöt-harminc évben bármikor, bármelyik rendszerváltozáson átesett országban naprakész lett volna. A mű nehézségei miatt azonban csak elvétve kerül színre Muszorgszkij remekműve. Pedig a Hovanscsina annyira mély és összetett politikai-társadalmi dráma, hogy valójában akármelyik kelet- és közép-európai operaházban akár néhány évente elő lehetne venni, mindig új megvilágításba helyezve a történetet. Ez természetesen még illúziónak is túlzás. Mindenesetre a környező országokat ismét megelőzve, a darabot negyedszázados szünet után néhány hete tűzte ismét műsorára a Wiener Staatsoper. 

Tíz évvel ezelőtt, Rösler Endre születésének centenáriumán még elzarándokolt pár ember a tenorista sírjához. Marczis Demeter – az utolsó tanítvány – mutatta az utat, a Kerepesi temető szinte átjárhatatlan bozótján keresztül. Azóta pécsi basszista is meghalt, kérdés, meghajtotta-e a fejét bárki az elmúlt évtizedben a Rösler sírnál. Az emlékező beszédet Petrovics Emil, az akkori főzeneigazgató mondta. Egy személyében képviselte az Operaházat és a kortárs zeneszerzőket, ahogy Rösler is éppúgy szolgálta a dalszínházat és az új magyar zenét. Személyes kapcsolatot ápolva Kodállyal, Dohnányival, Hubayval, sőt Lehárral, hogy csak a legnagyobbakat említsük. Számtalan ősbemutató fűződik a muzikális tenor nevéhez.