Az utókor ma is megütközéssel fogadja azt a tényt, hogy Rossini Sevillai borbélya az 1816-os római ősbemutatóján hatalmasat bukott. Talán nem ismerte egyből föl a közönség a majd’ 200 éves vígopera elsöprő vitalitását? Vagy épp ellenkezőleg, azonnal megérezték, hogy egy olyan vígopera született, ami el fogja söpörni régi kedvencüket. Paisiello 1782-es világsikert aratott és állandóan repertoáron tartott Sevillai borbélya után előállni ugyanazzal a témával istenkísértés volt. Az ifjú titán Gioacchino győzedelmeskedett, idősebb pályatársa remek vígoperája lassan a feledés homályába veszett. Olykor azonban – elsősorban a ritkaságokat kereső színházak – feltámasztják a Paisiello művet. Így tett idén februárban a Theater an der Wien, amely egy Beaumarchais Figaro trilógiával örvendezteti meg a bécsi közönséget (A Mozart-féle Figaro házassága után egy igazi csemege, Darius Milhaud La mère coupable – A bűnös anya című háromfelvonásosa is látható lesz.).
Pierre-Augustin Caron de Beaumarchais (1732 – 1799) és Giovanni Paisiello (1740 – 1816) az ancien régime embere volt. Az író pályafutását XV. Lajos, a zeneszerzőjét II. Katalin cárnő, II. József, majd a nápolyi alkirály egyengette. Azonban egyikük sem lehetett különösebben elv- és rendszerhű. Beaumarchais-ról köztudott, hogy fegyverkereskedőként támogatta George Washingtont, Paisiello pedig koronás urait könnyű szívvel cserélte le Napóleonra. Beszédesek a Figaro trilógia keletkezési dátumai is: 1775, 1778, illetve 1792. Amíg a Sevillai borbélyban az arisztokrata gróf diadalmaskodik a polgár-doktor felett, addig a Figaro házasságában inogni látszik Almaviva rendszere, a Francia forradalom (1789) után keletkezett A bűnös anya pedig már egy felfordult világ lenyomata.
Moshe Leiser, Patrice Caurier rendezőpáros alapjaiban értette félre a vígoperát. A cselekményt az 1930-as – 40-es évekre helyezetek át. Nagyjából abba a korszakba, ahová két évvel korábban, ugyancsak a Theater an der Wienben az Ory grófját. Csakhogy amíg az utóbbi mű esetében működhetnek az opera viszonyrendszerei, addig a Sevillai borbély problémaköre a múlt század társadalmában egyszerűen már nem létezett. Ekkoriban egy fiatal lány gond nélkül el tudott szökni egy nagypolgári lakásból, hogy önálló életet kezdjen és munkát vállaljon. A sevillai borbély ráadásul nem polgári színmű, hanem egy késői, 18. század végi commedia del’arte. Az ősi figurák polgári, reális keretek között már nem viselkedhetnek úgy, mint a megszelídített vásári komédiában, éppen ezért színüket vesztik. Az eredeti karakterek, a póruljárt dottore (Bartolo), vagy a furfangos Brighelle (Figaro) ebben a miliőben jóval érdektelenebbek. A rendezés ennek ellenére maximálisan kidolgozott és profi, mintha egy 1950-es években forgatott remek olasz vagy francia vígjátékot látnánk. A realista díszlet (Christian Fenouillat) az utolsó villanykapcsolóig kidolgozott, Agostino Cavalca jelmezei pedig még színvilágukban is tökéletesen megidézik a kort.
Paisiello operáját nézve elkerülhetetlen az állandó összehasonlítás a Rossini opussal. A fiatal zeneszerző nyilvánvalóan ismerte elődje munkáját, sőt olykor akaratlanul is merített belőle. (Érdemes összehasonlításként meghallgatni Don Basilio kidobását, vagy a Rágalomáriát.) Ennek ellenére vannak olyan jelenetek, például Bartolo hármasa az altatóval és tüsszentőporral „megmérgezett” szolgálókkal, amiket Paisiello szellemesebben oldott meg. Hogy Bécsben a remek mű, remekműként szólalt meg az mindenek felett René Jacobs érdeme. A karmester napjaink egyik legeredetibb zenésze, bármihez is nyúl, az újrafelfedezés garantált. A sevillai borbély a Freiburgi Barokkzenekar előadásában mindenpercben friss és élő darabnak tűnt. Efölött a nyilvánvalóan Jacobs által kidolgozott continuo elképesztően szellemesnek hatott. Csak reménykedni lehet benne, hogy az előadás idővel megjelenik CD-n, Paisiello operája megérdemelné ezt a reprezentatív felvételt.
Az énekeseit mindig kényesen megválogató karmester ezúttal sem okozott csalódást. Jacobs általában nem a nagy neveket, hanem a muzsikustársakat keresi szólistáiban. A tapsot utoljára Pietro Spagnoli köszönte, s valóban, mintha a Paisiello opera főszereplője Bartolo lenne. A kissé jellegtelen hangú olasz bariton mintha önmagára szabta volna a dottore karamellszínű öltönyét. Minden olcsó hatáskeltés nélkül teljes embert ábrázolt, egy olyan beérkezett urat, aki akár boldog házasságban is élhetne gyámleányával, ha történetesen nem forgatják fel a tervét az utolsó pillanatban. Márpedig Mari Eriksmoen Rosinája tökéletes felesége lesz valakinek. A szőke norvég szoprán rendelkezik azzal a természetes bájjal, ami ma már nemcsak a színpadon van kihalóban. Paisiello Rossininél is szűkmarkúbban bánt a címszereplővel. Az ő Figarója a Rosina kettős és a borotválási jelenet között meg sem jelenik a színpadon. Pedig Andrè Schuent öröm lett volna többet látni. A tiroli bariton született Figaro, a szerep minden szeretnivalóságával és üres nagyotmondásával együtt. A Basiliót éneklő Fulvio Bettiniről csak az életrajzából derül ki, hogy bariton. Hangja meghatározhatatlan színű, alakítását azonban a nagy Fernandel is megirigyelné. Az együttes gyenge pontja Topi Lehtipuu volt. A finn tenor, aki néhány éve a Fesztiválzenekarral nagyon szép Ferrandót énekelt, most erősen küzdött a virtuóz szólammal. Ennek ellenére nagyon bájos volt az életképtelen arisztokrata Almaviva szerepében.
S akinek mindez kevés lett volna, azt a rendezőpáros egy utolsó geggel lepte meg: a hoppon maradt Bartolo ugyanis Rosina helyett egy irtó cuki szálkásszőrű tacsival vigasztalódott. Hát lehet egy előadást ilyen záróakkord után nem szeretni!?
Foto: © Herwig Prammer
