Caruso

Az 1916-os operaházi „békeév” után 1917-ben ismét viharok dúltak a színház vezetőinek irodáiban. Kideríthetetlen, hogy miféle ellentét lehetett gróf Bánffy Miklós és Kern Aurél között, mindenesetre a sikeres igazgatónak – aki konszolidálta a Ház működését – nem hosszabbították meg az évad végén lejáró szerződését, sőt március közepén azonnali hatállyal szabadságra küldik (ugyanekkor távolították el a Nemzeti Színház éléről Tóth Imrét). Bánffy május 30-tól főigazgatóvá nevezik ki, ugyanekkor szerződtetik Szegedről rendezőnek Ferenczy Frigyest. Kerner Istvánt a kétszázadik filharmóniai koncertje után főzeneigazgatói címmel jutalmazzák, ez a titulust Erkel Sándor 1900-as halála óta senki sem kapta meg. A régóta nyugdíjazott Vasquezné előbb tiszteleti, majd örökös tag lett. A szintén visszavonult Krammer Teréz áprilisban próba nélkül ugrik be Sieglinde szerepébe. Miután nyolc éve nem lépett fel a darabban, szólama hol magyarul, hol németül jut eszébe. Harmincévnyi szolgálat után ment nyugdíjba Hegedűs Ferenc, a népszerű művész Beckmesserként búcsúzott a színpadtól. Sándor Erzsi – egyetlen magyarként – megkapta a császári és királyi magánénekesnői címet. Ez alkalomból a kedvéért felfrissítették a Lakmét, melyben egykor debütált, ekkor énekelte harmincadszor a címszerepet. Az év két fontos bariton-bemutatkozást hozott: a Kolozsvárról szerződtetett Farkas Sándor Germont Györgyként, a friss diplomás Palló Imre Alfióként mutatkozott be.

Néhány hete egy különleges gépirat jutott el hozzám. Görgey Lajos (Dernő, 1880. XII. 28. – Balassagyarmat, 1962. XII. 19.) az Operaház fennállásának 75-ik évfordulójára, 1958-ben vetette papírra emlékeit az első operaházi látogatásáról. Az idős nyugalmazott vezérőrnagy 65 évvel korábban járt először a Sugár úti palotában, s éles szemű gyerekként olyan dolgokat figyelt meg, amiket más nem tartott fontosnak, ennek következtében majdnem el is tűntek az idő rostáján. Visszaemlékezései most először olvashatók.

Valószínűleg mindennapos jelenség, hogy a Bayerische Staatsoper impozáns lépcsősorán órákkal az előadás előtt emberek várakoznak „jegyet keresek” feliratú táblákkal. Semmi különös nincs ebben egy olyan operaház esetében, ahol a legnagyobb művészek adják egymásnak a kilincset. Az azonban igenis furcsa, hogy a bejutni vágyók nem egy világsztárokkal dúsított szereposztású népszerű operát akartak látni, hanem egy 1965-ben bemutatott ma is modern művet. Többen várakoztak elszántan november 2-án, vasárnap este is. Pedig sok esélyük nem volt a bejutásra, ugyanis Bernd Alois Zimmermann: Katonák című operájának előadása telt házakkal megy a tavaly nyári bemutató óta. Az őszi kíváncsiság oka az lehetett, hogy a zenekritikusok ezt a produkciót választották idén az Év előadásának (Ugyanakkor az Év felfedezése Antoine Mariotte: Saloméja lett, Kovalik Balázs rendezésében.). Az Opernwelt magazin által megkérdezett ötven szakíró az Év rendezése és az Év karmestere címet is a Katonák gárdájának ítélte, sőt a Bayerische Staatsoper első ízben lett az Év operaháza az 1992 óta tartó szavazáson. Ilyen előzmények után nem csoda a felfokozott kíváncsiság, noha már a premier után bárki élőben megnézhette interneten az egyik előadást.

Október végén egyetlen nap különbséggel tartottak München két zenés színházban premiert. A sors fintoraként mindkét operát magyar művész rendezte, a Peter Grimest Kovalik Balázs, a Makropulos-ügyet, a Bayerische Staatsoperben Schilling Árpád. Így a bejegyzés címe nem Aszlányi Károly regényére utal, melyből még nem írtak operát, – ellentétben a 2013-ban Münchenben, majd Bécsben bemutatott Molnár Ferenc Egy, kettő, három című színműből készült Friedrich Cerha opusszal, az Onkel Prasidenttel –  hanem Emilia Martyra, a hallhatatlan, 337 éves színésznőre. A bajor főváros elképesztő minőségű zenei életérére és nyitott közönségére jellemző az a tény, hogy a két zenés-színházban három egymást követő napon telt házzal tudtak három olyan 20. századi remekművet adni, mint a Peter Grimes, a Makropulos-ügy és a Katonák. A Britten és a Zimmermann operák kétszer is szerepeltek a repertoáron, így az öt előadást több mint kilencezer néző látta!

Kovalik Balázs 1999-es budapesti Peter Grimes rendezése annak idején alaposan felborzolta a konzervatív operaközönség idegeit. S ez valószínűleg ma sem lenne másképp. A bérletesek szinte fürtökben távoztak a nézőtérről. (Britten remekműve itthon sohasem számított kedvencnek, korábban az Oláh Gusztáv gyönyörűen festett díszleteiben játszódó produkció kétszeri nekifutásra is csak 27 előadást ért meg.) Ennek pedig elsődleges oka a szag volt. Antal Csaba díszletének alapját használt, feldarabol fekete gumihulladék alkotta. Ebben a jellegzetes szagú mocsárban közlekedtek, botladoztak a szereplők. Nem sok olyan operaelőadást jegyeztek fel, melyekben nézők orra is aktívan bekapcsolódhatott. Így nem lehet csodálkozni a közönség reakcióján, mely egyenesen sértésnek érezte ezt a rendezői-tervezői truvájt. De azon sem, hogy akik végignézték a produkciót, viharosan ünnepelték az elgondolkoztató, lélekbe maró előadást. Az Operaház annak idején két szereposztásban is ki tudta úgy osztani a darabot, hogy számos művész juthatott nagyszerű karakterfeladathoz.

Az Operaház még az év elején, mindenféle hivalkodás nélkül, csendben rendbe hozatta hat jeles művészének sírját. Olyan hajdani nagyságokról van szó, akiknek nem élnek hozzátartozói, vagy a leszármazottak anyagi körülményei nem teszik lehetővé, hogy a végső nyughelyeket rendben tartsák. Halottak napján legalább képletesen hajtsunk meg fejünket egy-egy percre ennél hat sírnál, hiszen valószínűleg a hétvégén nem fog mécses kerülni rájuk.

Amikor Mihályi Ferenc (1858 – 1942) nyolcvannégy éves korában elhunyt már nem akadt olyan újságíró Budapesten, aki látta volna őt színpadon és egy személyre szabott nekrológot tudott volna írni. A korabeli olvasók így csak annyit tudtak meg, hogy az Operaház egykori baritonja, majd főrendezője, a Nemzeti Zenede tanára néhány héttel korábban még bejárt törzshelyére, a Fészek Klubba. Mihályi 1893 és 1922 között az összes jelentős bariton főszerepet elénekelte, 1925-ig számos előadást rendezett, 1923-ben örökös tag kitüntetést kapott.

Néhány hete egy furcsa gépirat került elő egy családi hagyatékból. A pesti barátok számára pár példányban készült sok fotóval illusztrált úti beszámolót egy Magda és Laci nevű disszidens házaspár készítette 1961-es amerikai nyaralásuk alkalmából. Az irományból kiderül, hogy a férj valami zenészféle lehetett, aki az USA-ban érkezésekor közeli kapcsolatba került Tallahassee-ben Dohnányi Ernővel. Kérésemre „Lacit” Kusz Veronika, a Zenetudományi Intézet elhivatott Dohnányi kutatója azonosította. Segítségével összeállt a kép. Dr. Bőhm László Budapesten született 1908-ban orgonaművészként és zeneíróként dolgozott, ő állította össze a napjainkban is használatos 1952-es kiadású Zenei műszótárt. Már a háború előtt is a Magyar Rádió Zenei Osztályának munkatára volt (dolgozott Bartókkal is), nyilvánvalóan innen az ismeretségük Dohnányival, aki 1931-1944 között igazgatta az osztályt. Budapest ostromát az Operaház pincéjében vészelte át. Böhm 1956-ban először Argentínába, majd Amerikába menekült, ahol a Tallahassee-ben töltött idő után a detroiti Wayne State University Radio and Television tanára lett. Itt ismerkedett meg a disszidens Magdával, akit nem sokkal később feleségül is vett. A házaspár későbbi sorsáról egyelőre nem sokat tudunk, az asszony első házasságából született fia John, jelenleg Kanadában él és jazzdobos.

Magda és Laci autóval indultak útnak felfedezni új hazájukat. A szellemes és olvasmányos naplót a feleség írta igazi pesti könnyedséggel és háború utáni életszeretettel. A korabeli amerikai viszonyok szemléletes leírásán kívül számunkra a legizgalmasabb az a rész, amikor Tallahassee-ben, Dohnányi halála után egy évvel meglátogatják a zeneszerző hátrahagyott körét. Találkoznak többek között Kilényi Edével, Dohnányi növendékével és megmentőjével, sőt, tiszteletüket teszik az özvegynél, Zachár Ilonánál is.

Az 1916-os operaházi híreket lapozgatva szembesül először az olvasó azzal a furcsa ténnyel, miszerint a hátország kulturális életén alig érezhető, hogy éppen egy világháború zajlik. Január 1-től az állami színházak tagjai megkapták rendes – tehát nem redukált – fizetésüket, ami azt is jelentette, hogy az előadásszámok a korábbi heti két-háromról február után fokozatosan emelkedtek. Kern Aurél igazgató szilárdan ült a székében, (április 28-án Bánffy gróf is megjelent, Majovszky Pál dr. miniszteri tanácsos után ismét ő lesz az intendáns) az első százhúsz előadásából száz teltházas volt, sőt, a színház 32 év után most először találta meg a pénzügyi egyensúlyát. A repertoár továbbra is igen változatos, gerincét Verdi, Puccini, Mozart (halálának 125. évfordulóján a Szöktetés a szerájból-t adták), Wagner, Erkel és a népszerű francia szerzők alkották. Néhány művet, így A walkürt, Az álarcosbált és a Fideliót, két-háromévnyi kényszerpihenő után vesz elő a színház. A kritikusok közül a legkitartóbb Tódor Jenő, aki minden egyes Puccini előadás után felháborodott azon a képtelenségen, hogy az Operaház hogyan tűzheti műsorra egy olyan élő szerző művét, aki ellenünk küzd a háborúban. A legtöbb előadást Kerner István vezényelte, a vezetőszólisták Sándor Erzsi, Haselbeck Olga, Medek Anna, Sebeők Sári, Székelyhidy Ferenc, Rózsa S. Lajos, Szemere Árpád és Venczell Béla voltak. Ekkor szerződött a színházhoz a frissen végzett Palay Matild, aki a következő évtizedben sorra átveszi a drámai szoprán szerepeket, és ekkor csábították át a Népoperából Basilides Máriát, akinek Carmenjét így jellemezték: „Észbontó jelenség, akiről elhiszi az ember, hogy kárhozatba viszi a férfiakat és a szerelemesek végzete lehet.”

Az elmúlt években a bécsi Staatsoper teljes Mozart repertoárja felfrissítésre került. Ennek eredményeképp nem csak a „nagy” operákat újították fel, hanem visszakerült a színház műsorára a Titus kegyelme és október elején, a Pesten méltatlanul nélkülözött Idomeneo is. Mozart egyik legmélyebb, de mindenképpen legmodernebb színpadi művét a huszonötödik születésnapja után néhány nappal mutatták be Münchenben. A zeneszerző soha ennyire messze nem merészkedett a hagyományos operai formák felbomlasztásában: áriái szinte észrevétlenül folynak bele a következő recitativóba, majd úsznak át egy együttesbe, vagy közzenébe. Az Idomeneo alapkonfliktusa szerint a krétai királynak fel kell áldoznia egyetlen fiát, Idamantét, hogy lecsillapítsa Poszeidón haragját. Ez az apa-fiú kapcsolat ragadhatta meg Mozart képzeletét, aki mögött ekkoriban még ott állt Leopold. Apjával a komponálás idején is szinte naponta váltott levelet. Leopold válaszaiból világosan látszik, hogy mennyire óvta minden modernségtől gyermekét, akinek zsenijét egyre nehezebben tudta kordában tartani. Wolfgang számára pedig nyilvánvalóan egyre terhesebb lett ez a kontroll. Tudatosan, vagy tudat alatt erről mesél az Idomeneo: egy királyfiról, aki végül legyőzi a démont és bűnös apja helyett élete párjával trónra kerül.

Az öt nagy Mozart opera közül a Cosi fan tutte került utoljára az Operaház repertoárjára, megdöbbentően későn, csak 1930. január 9-én. Az osztrák szerző műveivel igen nehezen barátkozott meg Budapest közönsége, a Don Giovanni, a Figaro házassága és a Varázsfuvola is csak elvétve szerepelt a színház műsorán. Az 1910-es években gróf Bánffy Miklós és hevesi Sándor indított egy Mozart ciklust, ennek utolsó állomása volt az Álruhás kertészlány átdolgozása Goldini Mirandolinájának cselekményére. Tehát előbb „írtak” egy új Mozart operát és csak utána mutatták be az abszolút nem aktuálisnak tartott Cosi fan tuttét. A késlekedés okáról így ír Diósy Béla" Mi tagadás, a Cosi fan tutte szövege gyenge munka. A szöveg struktúrája laza, drámai cselekménye csekély. A legtöbb alak sablonos és így a szöveg igen hamar unalmassá válik. Annál csodálatosabb az új opera zenéje." A magyarországi bemutatóra Lorenzo da Ponte szövegét Lányi Viktor fordította, a díszleteket és a jelmezeket az előadás rendezője, Márkus László tervezte. Már ekkor táncokkal dúsították a hatszereplős vígoperát, melynek koreográfusa Brada Ede, karmestere Rékai Nándor volt. A bemutatón Fiordiligit Sándor Erzsi, Dorabellát Bodó Erzsi, Ferrandót Rösler Endre, Guglielmót Kálmán Oszkár, Don Alfonsót Szende Ferenc, Despinát (akit az esetleges szemérmetlen áthallások elkerülése végett szemérmesen Rosinává kereszteltek) Halász Gitta énekelte. A Cosi fan tutte nem érdekelte a közönséget. Az első évben hétszer ment, majd 1932-ben még egyszer (ekkor Szabó Lujza és Báthy Anna énekelték a testvérpárt), 1935-től Ferencsik János vette át az előadást, mely 1938-ig maradt repertoáron.