Néhány napja múlt hetven éve, hogy Sámy Zoltán – aki jó eséllyel pályázhatna „az Operaház legdicstelenebb igazgatója” címre – elhunyt. Sopron bombázáskor, 1945. március 4-én, menekülés közben, autójában érte a halálos találat. Sámy életrajzát sem életében, sem azóta nem tartotta senki szükségesnek megírni, így csak igen kevés adat maradt fent róla. Ráadásul, akik segíthetnék a kutatást szemérmes hallgatásba burkolóznak. Mintha ahelyett, hogy az illetékesek megírnák a nyilas uralom hónapjait, inkább igyekeznek úgy tenni, mintha nem történt volna meg. Így nem is kell szembenézni vele.
Sámy Zoltán Révai 1903. augusztus 4-én született, Nagyváradon, polgári családban. Apja, Sámy Sándor az 1920-as években már a pesti Kereskedelemügyi Minisztériumban tanácsos, az úthálózatok szakértője. Fia a Zeneakadémián hegedű és zeneszerzés tanulmányokat folytatott a ciszteri főgimnázium mellett. Hegedűtanári diplomát szerzett 1928-ban. Sámynak fontos lehetett, hogy rendben legyen a zeneakadémiai iratai, ugyanis valamikor - nyilván amikor hatalmában állt - személyesen javította át az adatait. Hegedűművészként nem lehetett különösebben tehetséges, csak egyetlen koncertről tudunk az 1920-as években, amelyiken szólistaként szerepelt. Diplomája után egyből felvételt nyert az Operaházba – ami abban az időben ritkaságnak számított, hiszen a színház egy kicsi és zárt együttessel dolgozott. Két évadot töltött a zenekarban, 1923 szeptembere és 1925 augusztusa között, majd 1926 szeptembere és 1928 nyara között, valamint 1929 szeptembere és 1933 nyara között korrepetitorként működött. A közbeeső időkben szem elől tévesztjük a muzsikust, aki legközelebb 1934-ben tűnik fel a kevéssé dokumentált Budapesti Szimfonikus Zenekar vezető karmestereként. Érdemes felidézni az 1935. november 27-i koncertjük teljes műsorát: Hassan Felid Almar: Két török tánc, Sosztakovics I. szimfónia, Siklós Albert: Históriás ének, Rachmaninov: c-moll zongoraverseny, Schubert: VIII. „Befejezetlen” szimfónia. A három magyarországi bemutató közül a legérdekesebb, hogy Sámy vezényletével szólalt meg először a szovjet Sosztakovics zenéje az országban. A zenekar valószínűleg 1937-ig működött, s olyan kortársakat is játszottak, mint Paul Dessau és Jaromír Weinberger, de a zsidó származású Goldmark Hegedűversenye sem hiányzott a repertoárjukról. Sámy 1936 őszén visszaszerződik az Operaházba, ahol a II. hegedű utolsó pultjából csak évek múlva kerül egy sorral előbbre. Ez a biztos kenyérkereset megalázó lehetett egy olyan ember számára, aki nagyzenekarokat vezényelt. Zenekari munkája mellett olykor Budapesti Hangversenyzenekar dirigensei között találjuk.
Nem sok adatunk van a zeneszerző Sámyról sem. Falu végén kurta kocsma című dalát Pilinszky Zsigmond, majd Jacoby Antal énekelte egy-egy koncerten 1924-ben, majd 1925-ben. A Három intermezzót Budapesti Hangverseny Zenekar élén a szerző vezényelte, ahogy A lenyugvó Nap sugarai című művet is, ez utóbbit a Budapesti Filharmóniai Társaság zenekarának élén. Nagyszabású opus lehet, még orgonaszólót is komponált bele a szerző. Az 1932. november 12-i koncert volt az egyetlen alkalom, amikor az ország legnagyobb múltú együttesével dolgozhatott, mely – annak ellenére, hogy Sámy az operaházi zenekarban játszott – sohasem választotta tagjai sorába. Egyes források szerint írt egy operát G. B. Shaw: Vissza Matuzsálemhez című színdarabjából, de nincs adat arról, hogy valaha színre került volna.
Sámy nem volt tehetséges hegedűművész és zeneszerző, karmesterként nem tudott érvényesülni. Állítólag Jan Cieplinskinél, az Operaház lengyel származású balettmesterénél jelentkezett egyszer korrepetitornak, de a koreográfus nem vette fel, mondván tehetségtelen. Az 1930-as évek egyre szélsőségesebbé forduló légköre a művészt a hungarista mozgalom felé sodorta. A számukra komponált indulók zeneszerzői munkáságának kétes értékű – ám egyedüli maradandó – bizonyítékai. Az Uy Károly és Bitskey Miklós szövegére írt Ébredj magyar! a Hungarista Mozgalom, az Erdélyi József szövegére készült Riadó a Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetség hivatalos indulója volt. (A költő irredenta korszaka gyorsan véget ért, s az 1950-es években Rákosi és Sztálint dicsőítette.)
A nemzetiszocialista hatalomátvétel után, 1944. október 26-tól Sámy zeneügyi kormánybiztos és a Hungarista Mozgalom Hűségszékének tagja lesz. Ugyanekkor nevezik ki Kiss Ferencet a Színművészeti Kamara és Baris Dezső nyugalmazott őrnagyot a film és mozi ügyek élére. „Hatáskörömbe tartozik az Operaház munkája, amit egyébként igazgatói minőségben is vezetek, a Zeneművészeti Főiskola, a Nemzeti Zenede és a többi zeneiskola, az összes zenekar és azoknak átszervezése, a Zeneszerzők Szövetkezete, az összes zenés színház, a Hangversenyrendező vállalatok, a Zeneműkiadók és természetesen a Rádió zenei műsorainak felügyelete.” - nyilatkozta Sámy kinevezése után. Majd kiadta a jelszót: „Csak tehetséges, tiszta jellemű és erkölcsű magyarok szolgálhatják a magyar zenét.” Sámy – a másodhegedűs – tehát főszerephez jutott. „Mint zeneügyi kormánybiztos, végrehajtom az összes zenei intézmények totális hungarista átállását, erkölcsi, szellemi és anyagi vonatkozásban, a művészeti szempontok teljes figyelembevételével. A zenei átállításra évek óta kidolgozott terveink vannak, most megvalósítjuk ezeket a terveket.” Sámy bizonyára hatalma minden percét kiélvezte. Sohasem fog kiderülni, hogy hogyan zajlott legendás párviadala Dohnányi Ernővel, akinek korábbi hatáskörét bitorolta a zeneügyi kormánybiztos. A nagyhatalmú komponistával szemben valószínűleg Sámy is meghátrált, de a küzdőteret végül mindketten vesztesen hagyták el.
Nagypál László tenorista nem publikált önéletrajzában írja: „Egy hónappal vagyunk a nyilas hatalomátvétel után, amely úgy zajlott le az Operaházban, hogy egy délelőtt megjelent négy feketeruhás, csizmás, zöldinges zenekari tag, /Sámy, Szerafini (György), Bándó (Gyula dr.) és Kocsis (János vagy László)/ bemutatkoztak a Lakatos kormány által kinevezett, addig példás rendet tartó báró Lukács Miklós igazgatónál, és a „nemzetvezető testvér” nevében távozásra szólították fel, s „átvették” tőle az Operaházat. Ugyancsak elkergették Csávojszky Vince gazdasági főnököt is, meghagyva helyén helyettesét, Juhász Andort, aki ugyan nem árult velük egy gyékényen, de hát gazdasági szakembert nem hoztak magukkal.” Ferencsik János, Sergio Failoni, Rékai Nándor és András, valamint Székelyhidy Ferenc a kinevezés hírére azonnal felmondott. Oláh Gusztáv helyére vitéz Szende Ferencet, Morlin Amadé főtitkár helyett Serafinit nevezte ki Sámy. Az utolsó zsidó származású művészt 1944. április 30-án távolították el a színházból, a társulat tagjai közül, aki csak tehette inkább kerülte az Andrássy utat. „Az operai folyosókon gyakran végigcsörtetett egy fekete egyenruhás férfi a kíséretével, akinek az övén körben kézigránátok csörögtek és a mellkasán átfutó szalag teli volt rakva töltényekkel. Elcsodálkozva kérdeztem a mellette állót: „Miben akar ez így fellépni?” „Azt mondják, ő az új igazgató. Valamikor játszott egy picit a zenekari tuttiban.” Tán ettől volt olyan otthonos? Még a sapkáját se vette le, ha berobogtak, csörömpöltek a balett-terembe! Sámy Zoltánnak hívták ezt a bácsit” – emlékezett vissza Erdélyi Hajnal, arra az időre, amikor kilencéves balett növendék volt. Az igazgató szerette éreztetni a hatalmát. Mint oly sok direktor, ő is kedvelte a meghallgatásokat. Például kiemelt az énekkarból egy tenoristát. Schulder József később Simándyként lett egy ország kedvence. Ezekben a hónapokban mutatkozott be az Operaházban Barabás Sári (Lakmé) és Palánkay Klára (Amneris) is. Bemutatót nem tudtak tartani, a repertoár előadások közül is sok elmaradt, rengeteg volt a szereposztás-változás.
Állítólag 1944. december 23-án indult útnak az a „kultúrvonat”, amin mintegy ötven zenekari tag hagyta el Magyarországot. Máig a legendák ködébe vész, hogy a szerelvényen valójában mennyi kotta, díszlet és jelmez volt. Elképzelhető, hogy Sámy telepakoltatta a vonatot, de a színház munkásai nem tettek eleget a felszólításnak, vagy később leszedték az értékes rakományt. Közben zajlott Budapest ostroma, az Operaház külső raktárait is talált érte. Sámy igazgatásának utolsó napjaira így emlékezett Erdélyi Hajnal: december „24-én nekem be kellett mennem az Operába. Az utolsó munkanapon Sámy direktor beállított a balett-terembe, és megparancsolta, hogy a Babatündér-előadást minden körülmények között meg kell tartani. Fenyegetőzött, hogy aki nem lesz ott, annak a lakására ki fogja küldeni az embereit, azok fogják behozni. De azt nem fogja megköszönni senki!” A történelem közbeszólt, a december 24-i előadást már nem lehetett megtartani. Előző este a Gyurkovics Mária – Horányi Karola – Rösler Endre – Sárdy János kvartett énekelte a Szöktetés a szerájból fináléját: „Akinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és megvetés.”
A zeneügyi kormánybiztos a Filharmóniai Társaság Zenekarának nyugdíjalapját egy soproni bankszámlára utalta, majd elhagyta Budapestet és a Szálasi kormány tagjaihoz hasonlóan nyugat felé menekült. Sokáig várt, hiszen a nemzetvezető és miniszterei már december 11-én elhagyták az ostromlott fővárost. Érdekes lenne tudni, miben hitt vagy bízott még a Sopronban és Szombathelyen meghúzódó csoport. Sámynak mindenesetre nem maradt sok ideje, hogy két hónapos uralkodásának eredményein gondolkozzon.
A fotók – Sámy egyetlen ismert portréját kivéve – a Fortepan gyűjteményéből származnak.
