Caruso

Operába menni mindig ünnep, de különösen izgalmas, ha A Rajna kincsét adják. Itt aztán szabadjára engedheti a fantáziáját az alkotó és a néző. A „nagy felnőtt mesekönyvnek” nincs két egyforma olvasata világszerte. Óriások, víz alatt úszkáló sellőt, békává változó törpe, ködhídon vonuló istenek – aligha van opera, ami ekkora kihívás elé állította a mindenkori tervezőket. Wagner nagystílűen Előjátéknak aposztrofálja a művet, de a négy képből álló darab jóval több, mint a germán mitológiai négyesfogat szimpla felvezetése. A Rajna kincse abszolút hím soviniszta darab, a törpék, istenek és óriások nem tekintenek a nőkre egyenrangú társként. A sellők csak vágykeltő elérhetetlen lánykák, Freia is csak az almái miatt fontos, a házsártos Fricka később kap nagy szerepet, Erdáról pedig néhány percre liftezik fel a pincéből. A világ sorsát három férfi, Wotan, Loge és Alberich alakítja.

Néhány napja múlt hetven éve, hogy Sámy Zoltán – aki jó eséllyel pályázhatna „az Operaház legdicstelenebb igazgatója” címre – elhunyt. Sopron bombázáskor, 1945. március 4-én, menekülés közben, autójában érte a halálos találat. Sámy életrajzát sem életében, sem azóta nem tartotta senki szükségesnek megírni, így csak igen kevés adat maradt fent róla. Ráadásul, akik segíthetnék a kutatást szemérmes hallgatásba burkolóznak. Mintha ahelyett, hogy az illetékesek megírnák a nyilas uralom hónapjait, inkább igyekeznek úgy tenni, mintha nem történt volna meg. Így nem is kell szembenézni vele.

A Magyar Állami Operaház gazdagon dekorált belső terei között is kitűnik a büféterem - korabeli elnevezéssel első emeleti foyer vagy társalgó - díszítettsége. A mennyezeten lévő id. Vastagh György (1834-1922) által készített három szekkó – a helyiség funkciójához illeszkedően - Bacchus születését, neveltetését és diadalmenetét ábrázolja. A művésznek ez volt az első falképmegbízása, ugyanúgy, ahogy az oldalfalak dekorációjával megbízott Feszty Árpádnak (1856-1914) is. Az ő alkotásainak születése és szellemi fogantatása igen érdekes, így érdemes alaposabban megvizsgálni őket.

Feszty Árpád 1882-ban kapott megbízást arra, hogy a büféterem oldalfalát öt –Bacchus történeteit ábrázoló - szekkóval díszítse. Az Operaház építési bizottsága a képek hátterének megfelelő megalkotásához szükségesnek érezte, hogy a művész „antik tájakat” tanulmányozzon, így 1883 elején Itáliába küldte a festőt. Itt Feszty számtalan vázlatot készített és az eredeti koncepciót is megváltoztatta, valamint úgy döntött, hogy kilenc falképet készít az eredetileg terve vett öt helyett.

Az 1870-ben született ifjabb Lehár Ferenc, ha akart volna, sem kerülhette volna el végzetét. Apja a Monarchia egyik legkiválóbb katonakarmestere volt, aki számára magától értetődő volt, hogy gyermekét is efelé a pálya felé terelje. Ferencet már 12 évesen felveszik Prágába, Európa egyik legjelentősebb konzervatóriumába. Hegedűsnek képezik, de közben a szabályzatot áthágva zeneszerzést is tanul Zdeněk Fibich-től, korának jelentős cseh mesterétől. Ekkoriban a prágai operaházak műsorát Smetana és Dvorák művei uralják, a Német Színház karmestere pedig a huszonéves Gustav Mahler. Ebben a közép-európai talajban gyökerezik Lehár művészete.

Az utókor ma is megütközéssel fogadja azt a tényt, hogy Rossini Sevillai borbélya az 1816-os római ősbemutatóján hatalmasat bukott. Talán nem ismerte egyből föl a közönség a majd’ 200 éves vígopera elsöprő vitalitását? Vagy épp ellenkezőleg, azonnal megérezték, hogy egy olyan vígopera született, ami el fogja söpörni régi kedvencüket. Paisiello 1782-es világsikert aratott és állandóan repertoáron tartott Sevillai borbélya után előállni ugyanazzal a témával istenkísértés volt. Az ifjú titán Gioacchino győzedelmeskedett, idősebb pályatársa remek vígoperája lassan a feledés homályába veszett. Olykor azonban – elsősorban a ritkaságokat kereső színházak – feltámasztják a Paisiello művet. Így tett idén februárban a Theater an der Wien, amely egy Beaumarchais Figaro trilógiával örvendezteti meg a bécsi közönséget (A Mozart-féle Figaro házassága után egy igazi csemege, Darius Milhaud La mère coupable – A bűnös anya című háromfelvonásosa is látható lesz.).

Különösen tanulságos volt megnézni Münchenben a Cosi fan tuttét két nappal a Mozart kortárs Martin y Soler Diana fája című operája után. Már a nyitány első hangjai alatt tudatosul a hallgatóban, mi a különbség egy jó és egy remekmű között. Pedig a Cosi fan tutte is 150 év méltatlan hanyagolás után, csak az 1920-as években, utolsóként foglalhatta el helyét az „öt nagy” Mozart opera között. A Bayerische Staatsoper előadása egyike a színház legrégebbi repertoárdarabjainak, bemutatója 1993-ban volt a Cuvilliés-Theaterben. A kicsi rokokó színházból az előadás valamikor átkerült a hatalmas Staatsoperbe. Huszonkét év alatt nyilvánvalóan rengetegszer kicserélődött az előadói gárda, s valószínűleg már a rendező mellett dolgozó asszisztens sem tartja kézben a produkciót. Ha létezik repertoár-előadás a Bayerische Staatsoper programján, a Cosi fan tutte mindenképpen az. Az idei szezonban mindössze három este erejéig vették elő, egy olyan időszakban, amikor a társulat éppen túlesett a Lammermoori Lucia felújításán, Mozart operája mellett a Falstaffot, a Pillangókisasszonyt és a teljes Ringet próbálta-játszotta. El lehet képzelni, mennyi idő jutott annak a Cosi fan tuttének előkészületeire, melyet egy új karmester vezényelt, s a hat szólista közül öt sosem énekelte a Münchenben a szerepét.

A címben szereplő mondatot Don Giovanni énekli, Mozart operájának fináléjában. A felszólításra a csábító palotájába hívott muzsikusok többek között Vincente Martin y Soler (1754 – 1806) művéből, az Una cosa rara-ból játszanak egy részletet. Noha a spanyol komponista a maga korában sokkal keresettebb és népszerűbb volt, mint a salzburgi zseni, az idő végülis helyrerakta a kortársak ítéletét. Az elmúlt fél évszázadban Mozart az egyik legtöbbet játszott szerző lett, míg Martin y Soler egyik-másik operája csak napjainkban bukkan fel elvétve a színházak repertoárján.

A frissen felépült Nemzeti Színház zenei repertoárját Donizetti mellett a francia szerzők – Auber, Méhul, Meyerbeer, Cherubini és Halévy – operái uralták. Az első önállóan betanult Verdi mű, a Nabucco hat ével a milánói ősbemutató után, 1847. január 2-án szólalt meg először Pesten. (Korábban olasz énekesek már vendégszerepeltek a Német Színházban, illetve egy vándortársulat eljátszotta az Ernanit és a Nabuccót.) Az előadást Erkel vezényelte, a címszerepet Füredi Mihály, Abigélt Schodelné énekelte. A siker nagy, az évadban tízszer került színre az opera. A Nabucodonozort Erkel kétszer is felújítja, az 1860-as évek elejéig összesen 106-szor játszották. Alig egy hónappal később követte az első magyarországi Verdi bemutatót a második. A szerző korai művei közül ezt lett a legnépszerűbb, a Nemzeti Színház fél évszázados opera-története során több mint 150 előadást ért meg. Nem volt olyan évad, amikor ne adták volna legalább egyszer elő. Számos kiváló művész – köztük Anne La Grange vendégszerepelt az Ernaniban. Egy évvel a sikersorozat kezdete után veszik elő a Macbeth-et. A komor shakespeare-i remekmű már közel sem arat akkora sikert, mint elődei, ugyan többször felújítják de „csak” 42-szer adják. Az első lady, ahogyan az első Elvire is a reformkor nagy primadonnája, Schodelné volt. 1850. december 9 a következő Verdi újdonság premier-dátuma. A két Foscarit ezúttal nem Erkel, hanem Doppler Ferenc tanítja be. A komor darab, melynek hangulata jól illett a Szabadságharc leverése után apátiába esett országéhoz, öt évig marad műsoron, összesen 28 előadásban. A következő újdonság, a Luisa Miller megbukott. 1851 májusában, mindössze négy előadást ért meg Kaiser-Esnstnével a címszerepben. A következő nyáron olasz stiagione vendégszerepel Pesten, két eddig ismeretlen Verdi művet, a Haramiákat és az Attilát is bemutatják. A Haramiákat utána a színház is bemutatja. Nem sok sikerrel, mindössze kilenc előadás erejéig. Az első Verdi remekmű, mely a szerző „korai” szakaszának lezárása után keletkezett, a Rigoletto. A púpos bohóc drámája először 1852. december 18-án szólalt meg a Nemzeti Színházban. Hogy útja koránt sem volt annyira egyszerű, mint hinnénk, az alábbi premier utáni kritika-részlet támasztja alá: „Egyébként a zene tetszett, s lehet, hogy többszöri ismétlés után az előadással is inkább meg fog barátkozni a közönség, melly ez alkalommal mindvégig igen hidegen viselé magát.”

Huszonhárom évnyi megszakítás után 1934. február 1-én nagyszabású bált rendeztek az Operaházban. A Horthy korszakban ez volt az egyetlen ilyen jellegű esemény, soha többet nem ünnepelt az ország színe-java az ország első színházában. A bál merész megálmodója az akkor 33 éves Oláh Gusztáv lehetett. A magyar operajátszás mindentudó zsenije, az állami színházak szcenikai vezetője első díszlettervével 21 éves korában jelentkezett, s 1933 óta rendezéssel is foglalkozott. Oláh születésének centenáriumára kiállítással emlékeztek az Ernst Múzeumban. A nagyszabású tárlat A színpad varázslója alcímet viselte. S valóban Oláh nem csak az összes megszerezhető cím és díj birtokosa volt, hanem ennél sokkal több: a színházzal együtt lélegző nagyformátumú gondolkodó. Valószínűleg az ő ötlete volt, hogy megrendezzék az 1934-es Operabált, ami mai szemmel nézve az arisztokrácia, a „régi rend”, pazar haláltánca lehetett. Az Operaház hatalmas parkettjén mindenki Oláh Gusztáv varázspálcájának intésére táncolt.

Manapság nagyon ritkán találkozunk olyan emberrel kis hazánkban, aki boldog és elégedett a sorsával. Gulyás Dénes másfél éve megjelent első könyve – melynek szerzője a poétikus Mekkora Isten tenyere? címet adta – egy ilyen ritka embert mutat be. Önéletrajzukat az életük nagyobb részén túljutottak szoktad írni. Csak a naptárral szembesülve derül ki, hogy a kortalan Gulyás Dénes is betöltötte tavaly a hatodik x-et. Hatvan év tapasztalata pedig már bőven elég arra, hogy papírra kerüljön.