Caruso

Aki jelen lehetett 1995. október 20-án a Szegedi Nemzeti Színház Turandot premierjén, sohasem fogja elfelejteni azt az estét. Egy ember életében meglehetősen ritkán adódik olyan alkalom, amikor megérzi, hogy egy történelmi pillanat részese, egy műfaj történetében még kevésbé gyakoriak az efféle a mérföldkövek. Márpedig a szegedi este ilyen volt. A húszas évei elején-közepén járó müncheni főiskolás Kovalik Balázs első szárnypróbálgatásával olyan távlatokat nyitott, amelyek korábban elképzelhetetlenek voltak idehaza. A premier napjától datálhatjuk a magyar operajátszás történetének rendszerváltását. A Turandottal – bármilyen naivnak is tűnik helyenként a mából a produkció – a hazai operarendezés több évtizedes elmaradását átugorva Kovalik megmutatta, mi módon lehet egy operához viszonyulni, hogyan lehet egy darab mélységeit, kódjait fejtegetni, kérdéseit feszegetni. A siker hasonlatos volt ahhoz, mint ahogy Peking népe ünnepelte a három kérdést megfejtő Ismeretlen herceget. Az előadásvégi ováció alatt egyetlen ember ült karba tett kézzel a földszíni bejáró melletti páholyban: az ország színházi tótumfaktuma, Vámos László, aki képes volt évente sokezer kilométert autózni, hogy mindenütt jelenlévőnek láttassa magát. A koros rendező látszólag értetlenül állt a siker és az előadás előtt, mely annyira nem illeszkedett becsontosodott értékrendjébe. Ha rajta múlt volna, Kovalik sohasem kerül fel Pestre. Vámos azonban félévvel később meghalt, a Turandot pedig 1997 óta az Operaház kultikussá lett előadása. Lassan húsz éve divat Kovalikot nézni. Rendezései a közbeszéd részévé váltak, olyanok is elmennek az előadásaira – színházba járók vagy „pusztán” értelmiségiek –, akik korábban finnyásan kerülték a műfajt.

Kodály nevét leírni még ma is nagy felelősség. Alakját halála után majd’ ötven évvel szinte a félistennek kijáró tisztelet övezi. Pedig ez nem egészséges, hiszen éppen a legfontosabbat gátolja meg: azt, hogy zenéjét és munkásságát tiszta szemmel lehessen értékelni. Kodály több generáció számára jelentett egyet az énekórákon gyomorgörcsök között előkerülő 333 olvasógyakorlattal, az életunt tanárok által elmutogatott szolmizáló kézjelekkel és a bebiflázott-számon kért üres életrajzi adatokkal. Mit lehetett ebben szeretni!? Csak egy-egy kivételes tanár-egyéniségnek sikerülhetett nem eltántorítani a csekélyszámú érdeklődőt. Énektanárnak pedig ritkán mentek a megszállottak, helyettük kisiklott művészek, vagy belekeseredett asszonyok riogatták azokat a gyerekeket, akiket Kodály eredetileg megszólítani igyekezett. Több generációt sikerült elriasztani a szabad zenéléstől azáltal, hogy kötelezővé tették. Mindezt azután, hogy a Hatalom ráébredt, hogy Kodályt elpusztítani, elhallgattatni már nem lehet, ezért új eszközhöz nyúlva a nagy zeneszerzőt az 1950-es években önmaga élő szobrává betonozták.

A koradélutáni szeptemberi napsütésben egy magas szőke fiatalember nézegeti a milánói Scala esti plakátját. Farmerje, fehér inge, laza kék zakója és piros válltáskája alapján érdeklődő diáknak vélhetnénk. A járókelők közül senkinek sem tűnik fel „az opera fellegvárában”, hogy Ian Bostridge, Kathleen Ferrier óta a legnagyobb brit énekművész, az esti előadás egyik főszereplője álldogál az utcán. Néhány perccel később a Galleria Vittorio Emanuele passzázsban egy feketébe öltözött divatdiktátort két testőre csak nehezen szabadít ki, majd szó szerint a testével véd meg az őt agresszíven fotózó olasz és ázsiai fiatalok gyűrűjéből. Eközben a Scala shopjában csend van. Jó, ha negyedóránként betéved egy-egy látogató, hogy válogasson a színház aranykorát idéző, évtizedek óta változatlan dizájnú pergamenszínű, impozáns címerrel díszített termékek közül. La pace dei sepolcri.

Miközben Európa operaházai sorra nyitják meg kapuikat a 2016/17-es szezon kezdetén, Olaszországban lassan véget ér az előző évad. Nehéz az "opera hazájában” teljes évadról beszélni, ugyanis mára mindössze tizenegy olyan város maradt, ahol több mint ötféle előadást adnak egy éven belül, a többiben jó, ha összesen tíz estén felgördül a függöny... Az egyik legjobban dotált és leglátogatottabb olasz színház a Teatro La Fenice szokatlan módon – nyilvánvalóan az esti Velencében unatkozó turistaáradat kiszolgálása miatt – három produkciót, a Szerelmi bájitalt, a Traviatát és a Normát felváltva játssza szeptemberben.

Simándy Józsefről az elmúlt évtizedekben mindent leírhattak, ami leírható. Életében megjelent enyhén kilúgozott (ön)életrajzi könyve, néhány éve pedig Péter fia gyűjtötte össze és adta közre a művész válogatott interjúit. Amikor pedig kevésnek tűnnek a szavak, akkor elővehetjük a ránk maradt soktucat felvétel valamelyikét, hiszen Simándy az egyik legjobban dokumentált magyar tenorista. Ha kíváncsiak vagyunk, bármit meghallgathatunk vele a Hazám, hazámtól a Lammermoori Lucia szerelmi kettőséig, a Vágyom egy nő után-tól a Nessun dormáig. Ezek a felvételek segítenek napjainkban szembenézni és szembesülni a legendával. Mindez persze kevés, Simándy is azok közé az énekesek közé tartozik, akit látni kellett ahhoz, hogy nagyságát a maga teljességében értékelni lehessen. Kétségtelen azonban, hogy fiatalkori felvételei között akad néhány – így egy Parasztbecsület részletek és egy 1949-es élő Simon Boccanegra – amelyeken több mint fél évszázaddal keletkezésük után is átragyog az egyedülálló tűz, mely egykor a művész névjegye lehetett.

Mielőtt visszakézből felháborodottan visszautasítanánk a címben szereplő és valóban provokatívnak szánt kérdést, érdemes végigtekinteni a Mozart játszásunk elmúlt másfél évszázadán. Mint oly sok mindent, a salzburgi zseni tiszteletét is Bécsből örököltük. Operajátszásunk mindig érzékenyen követte a Császárváros kulturális életét – még napjainkban is, ha valaki külföldre megy előadást nézni, az az esetek nyolcvan százalékában Bécset, s azon belül a fényét vesztett Staatsopert jelenti.

A nagyközönségben évszázadok óta él egy sztereotípia a bohém, nagylábon élő, keresetüket utolsó fillérig  elmúlató komponistákról. A zenetörténetben akadnak ilyen alkotók, de azért derék családapákat is találni szép számmal. A szeptemberi iskolakezdés előtt közülünk mutatunk be tízet. 

1. Reggeli áhítat a Bach családnál a címe Toby Rosenthal 1870-es erősen idealizált festményének. Johann Sebastian egyike volt  a legtermékenyebb zeneszerzőknek, több mint ezer fennmaradt műve mellett húsz gyermeket nemzett, akik közül tíz érte meg a felnőttkort, s négy fiú felnőttként apjuk hivatását választotta.

„Réges-régen, valamikor az ősidőkben, de legalábbis múlt péntek előtt, Micimackó egy erdőben élt, saját kunyhójában, Kovács János név alatt.
(Mi az, hogy Kovács János név alatt? - kérdezi Róbert Gida.
- Ezt úgy kell érteni, hogy ez a név állott az ajtaja fölött aranybetűkkel, és ő ott lakott.”- megfejthetetlen, miért éppen Kovács Jánosra ültette át Karinthy Milne Mr. Sanders-ét. Mindenesetre Róbert Gidához hasonlóan nekünk is el kell fogadnunk a tényt, hogy él Budán egy karmester, akinek ajtaján a fenti név díszeleg. Ám, hogy a barlangot valójában a fent nevezett úr, vagy a gyerekek egyik kedvenc mesealakja lakja, talán sosem fog kiderülni. Kegyetlen mesterség a karmesteré, hiszen már a bejövetele pillanatában minden eldől. Amikor Kovács János végighasít az árkon  - legyen szó akár egy ifjúsági Varázsfuvoláról, akár egy nagypénteki Parsifalról - egykor koboldokat idéző lobogó vörös (napjainkban inkább őszes és ritkuló) hajával önkéntelenül is elmosolyodik az ember: olyan valaki érkezik, akiből a megszállottság és a Zene sugárzik, akivel mindig biztonságban érezheti magát a néző és az előadó. Amikor pedig felemeli a pálcáját, bezáródik az áramkör, hátra lehet dőlni, s elsuttogni: „Kezdődjék a játék!”

Augusztus 5-én a Budapesti Nyári Fesztiválon ismét hazánkba a Les Ballets de Monte-Carlo. A Margitszigeti Szabadtéri Színpadon Jean-Christophe Maillot 1996-ban készült Rómeó és Júliáját láthatják az érdeklődők. Az előadásnak hazai vonatkozású érdekessége, hogy Lady Capulet szerepét a monacói társulat vezető szólistája, a Barabás Marianna táncolja.

Az egész évadban dolgozó operaénekesek éppúgy várják a nyári szabadságot, mint bárki más. Érdemes körülnézni, hogy a különböző korokban a művészek hogyan töltötték a szabadidejüket. 

1. Enrico Caruso szenvedélyes karikaturista volt. Szabadidejében nemcsak a kollégáit örökítette meg mókás rajzain, hanem a köré sereglett szépasszonyokat is.