Tavaly ősszel újította fel a bécsi Staatsoper Verdi Macbethjét. A produkció akkor tíz előadást ért meg, idén decemberben pedig újabb négy estén szerepel a repertoáron. Ilyen előzmények után igen erős indítéka kellett, hogy legyen Roland Geyer igazgatónak, hogy a konkurens Theater an der Wienben is műsorra merje tűzni a nem-legfelkapottabb Verdi operák egyikét. Két érv képzelhető el a direktor döntése mellett, az egyik, hogy más szerepre nem tudta befűzni a hajlott kora ellenére még mindig húzónévnek számító Plácido Domingót, a másik pedig, hogy rendezőként olyan koncepciót talált ki, amit mindenképpen megvalósításra érdemesnek ítélt abban a színházban, ahol az elmúlt évtizedben az izgalmas bécsi operaelőadások születtek.
A sorozat utolsó estén, november 24-én szerencsére nem Domingo lépett fel, de sajnos Geyer rendezésében adták a darabot. Az eredetileg matematikai közgazdász direktor harmadik színpadi kísérlete a Macbeth egy feledhető Hoffmann meséi és egy szépen átgondolt Hans Heiling után. Az előadás úgy indul, mintha lenne benne valami ötlet: az Előjáték alatt az Evita Peronra hajazó Lady három kedves patkányt (egeret, hörcsögöt, csincsillát) babusgat, aztán az egyik dögöt a tábornok férje lába elé hajítja. A csinos fiatal feleség látszólag semmilyen hatással nincs urára, éldegélnek egymás mellett nagy békességben, olykor gyilkolnak egy nagyot, de ez sem rendíti meg őket. Ígéretes bár nem túl eredeti az első boszorkánykép, mely egy revüben játszódik, a női kar Conchita Wurst imitátorként félig vadító estélyiben a Lady frizurájával, félig frakkban hátranyalt hajjal táncol (az Arnold Schoenberg Chor ismét perfektül helyt állt, bár a húsz férfi hangzásban arányaiban kevésnek tűnt). Aztán ez az ötlet is hamvába hull és hosszú negyedórákon át nem történik semmi. A második rész üdítő színfoltja a boszorkánykép, ahol legalább a szereplők nem látszanak, mert elöl fantasztikus Bosch festmények elevenednek meg a vetítővásznon. Ekkorra egy nagy kiszáradt fa is kerül a színpadra, a csata előtt zöld levelek is hullnak az égből, s olykor felbukkan egy kopasz táncosnő-banya egy babakocsival. Az előadás a jónevű Johannes Leiacker megdöbbentően sivár díszleteiben precízen le van rendelkezve, mindenki elvégzi a dolgát, a térformák működnek… csak éppen a Macbeth-történet nem történik meg.
A Bécsi Szimfonikusok élén Bertrand de Billy mindenféle izgalomtól és felfedezéstől mentesen nyugodtan irányította az előadást. A Macbethet éneklő Roberto Frontali olasz és bariton. A szerepet anyanyelvi szinten birtokolja, szép hangon, okosan tartalékolva énekli végig, viszont azon kívül, hogy alkatilag közelebb áll Wozzeckhez, mint a skót uralkodóhoz semmiféle színpadi jelenléte nincs. Adina Aaron amerikai és állítása szerint szoprán, valójában a hangszíne dús mezzo, magasságai pedig nincsenek a szerephez. Szerencsére ezt ő is tudja és megkímélte a közönséget az Alvajáró-jelenet végi várt látványos gikszertől. Aaron igen dekoratív leányzó, okosan is játszik, csak valahogy a személyisége nem jön át a rivaldán. Nem így Arturo Chacón-Cruz, akinek Macduff áriája volt az az öt perc, amikor valóban történt valami. A mexikói tenor (a tavalyi pesti Werther címszereplője) nem egy apa fájdalmát mutatta meg, ennél még egyetemesebbet: egy szenvedő lélekét. Stefan Kocan Bancoként édes luxus volt, hatalmas és valódi basszusán úgy zengte az áriát, hogy valószínűleg még a Naschmarkton is összefutottak. Julian Henao Gonzalez Malcolm pöttöm szerepéből egy használható bel canto tenor ígérete sejlik fel, Andreas Jankowitsch pedig úgy énekelte az Orvos kényes szólamát, mintha egy Schubert dalt boncolna.
Fotó: © Herwig Prammer
