Caruso

Két márványszfinx őrzi az Operaház bejárati csarnokát. Egyiptomi nemeszkoronával ékesített fejüket méltóságteljesen emelik a magasba, és igen kevesekkel állnak szóba. Közel negyed évszázados ismeretség kellett ahhoz, hogy bizalmasak legyenek hozzám.  A Dalszínház utca felé eső szfinx egy ködös, decemberi estén kiöntötte nekem kőszívét és az alábbiakat mesélte:

1882-ben születtünk Budapesten. Édesanyánk makulátlan erkölcsű, hófehér carrarai márványtömb, édesatyánk a müncheni képzőművészeti iskolában nem sokkal korábban végzett szobrászművész, Stróbl Alajos volt. Keresztatyánknak Ybl Miklóst kérték föl, aki az általa tervezett Operaház kiugró portikusza melletti – később rólunk elnevezett – teraszokat kívánta velünk ékesíteni. Amíg távoli unokatestvéreink, az egyiptomi templomok előtt lévő szfinxek feladata a gonosz erők távoltartása volt ezektől a szent helyektől, addig nekünk is hasonló funkciót szántak, így a zene templomának, az Operaháznak jelképes őrzői lettünk.

1911. december 7-én, éppen 105 éve, hogy megnyitotta kapuit Budapest új színháza, a Népopera. Városvezetők, színigazgatók, építészek, laikusok és szakemberek törik rajta a fejüket azóta is, hogyan lehetne a mindennapi üzemben jól működtethető játszóhelyet faragni az építményből.

Történt ugyanis, hogy a századelőn a főváros színházat akart építtetni a Józsefváros külső részén. A feladathoz megtalálták a vállalkozókat, akik aztán gyorsan fel is húztak egy impozáns, Bayreuth mintájú és méretű színházat a kérdéses területen… csak sajnos Bayreuth jól átgondolt arányai és erényei nélkül. Mi pedig – ha már így esett – ahelyett, hogy lebontanánk az egészet, és építenénk a helyére egy kisebbet, praktikusabbat, szebbet, azóta is küzdünk az épülettel. Több mint 100 éve igyekszünk helyrehozni a hibákat. Erről szól ez az írás.

Tavaly ősszel újította fel a bécsi Staatsoper Verdi Macbethjét. A produkció akkor tíz előadást ért meg, idén decemberben pedig újabb négy estén szerepel a repertoáron. Ilyen előzmények után igen erős indítéka kellett, hogy legyen Roland Geyer igazgatónak, hogy a konkurens Theater an der Wienben is műsorra merje tűzni a nem-legfelkapottabb Verdi operák egyikét. Két érv képzelhető el a direktor döntése mellett, az egyik, hogy más szerepre nem tudta befűzni a hajlott kora ellenére még mindig húzónévnek számító Plácido Domingót, a másik pedig, hogy rendezőként olyan koncepciót talált ki, amit mindenképpen megvalósításra érdemesnek ítélt abban a színházban, ahol az elmúlt évtizedben az izgalmas bécsi operaelőadások születtek.

Erős felütéssel kezdte az idei szezonját a grazi operaház, amikor első premierként a Trisztán és Izoldát tűzte műsorára. A mindössze harmincnyolc éves Nora Schmid, akinek ez a második önálló évadja Ausztria második legnagyobb operaházában, látszólag igyekszik folytatni elődje, a Bregezi Fesztivál élére került Elisabeth Sobotka jó érzékkel kiválogatott újdonságokra nyitott irányvonalát. Mindazonáltal első pillantásra több mint merészségnek tűnik Wagner legstatikusabb zenedrámáját egy pályakezdő rendezőre bízni, úgy, hogy a címszerepekre is olyan művészeket kértek fel, akik korábban még nem énekelték a hatalmas szólamokat. A színház igényességét jelzi, hogy a kitűzött bemutató előtt másfél évvel felkérték a magánénekeseket és számolatlanul biztosítottak számukra a korrepeticiót.

Különös kettősség jellemzi a Lammermmori Lucia pesti előadás-történetét. Részben Donizetti operája – amit 34 év híján az Operaház állandóan műsoron tartott – mindössze négy rendezést ért meg, s ezáltal minden tekintetben repertoár darabnak tekintendő, részben nagyon nehéz úgy tekinteni rá, mint poros repertoár darabra, hiszen a címszerepet szinte minden előadáson olyan kivételes művésznők énekeltek, akiknek fellépése a parádés szólamban általában ünneppé avatta az estéket.

A Christian Thielemann nevével fémjelzett Semperoper kiemelten támogatott állami színházként nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a német operairodalom számos alkotását tartsa repertoárján. A „kötelező” remekműveken – azaz a Drezdához szorosan köthető Weber, Wagner és Richard Strauss opusokon – kívül olyan nem első vonalba sorolt, s éppen ezért nem gyakran hallható művek is színre kerülnek, mint A vadorzó (Lorzing) a Doktor Faust (Busoni), vagy a szomszédos Csehországból A ravasz rókácska és a Swanda, a dudás (Weinberger). Szépen illeszkedik ebbe a sorba a Királyi gyermekek, Humperdinck operája.

November 5-én nagy sikerrel mutatta be a Semperoper balettegyüttese a Don Quijote című táncjátékot. Az előadás alapjául szolgáló Petipa – Minkus darabot Aaron S. Watkin koreografálta át együttese számára. A darab új librettót kapott, így a történetbe több epizód visszakerül Cervantes eredeti regényéből.  Az előadás a 17. Spanyolország helyett a Franco diktatúra idején játszódik, s ez módot ad arra, hogy az est betanító karmestere, Mikhail Agrest Manuel de Falla legnépszerűbb kompozícióival dúsítsa a partitúrát. A díszleteket és jelmezeket Patrick Kinmonth tervezte. A premieren a főszerepeket a színház vezető művészei: Christian Bauch (Alonso Quxano / Don Quixote), Sangeun Lee (Dona Duulcinea del Toboso), Melissa Hamilton (Juanita Sanchez / Sancha Panza), Svetlana Gilevs (Aldonza Lorenzo) és Simon István (Miguel Basilio) táncolták.A fotókat Ian Whalen készítette, az előadás adatlapja megtekinthető: itt.

Jelenet az I. felvonásból

A balettigazgatók néhány éve előszeretettel tűzik műsorra Ludwig Minkus és Marius Petipa közös alkotását, a Don Quijotét. Spanyol temperamentum, tüzes déli ritmusok, néhány jól kiosztható, hálás szerep – és az egyik legbárgyúbb mese, amit csak balettszínpadon el lehet képzelni. Fájdalommentes este a klasszikus balettre vágyó közönségnek, hiszen mire a kocsijukhoz érnek, már semmire sem emlékeznek a látottakból… Mindezek ellenére (vagy éppen mindezekért) világszerte tombol a Don Quijote láz, mely most Drezdát is elérte.

"Bársony Dórát, a magyar királyi Operaház kitűnő énekesnőjét néhány nappal ezelőtt súlyos betegen hozta vissza a trieszti gyors Budapestre, ahol még ma is lakásán ápolják. A váratlanul jött betegséget egy sajnálatos, de végeredményében szerencsésen végződő baleset okozta, mely a művésznőt az elmúlt napokban Velencében érte. Az olasz trónörökös ezidő szerint a Lídón tartózkodik, az ő tiszteletére Velence polgársága éjszakai ünnepséget rendezett, amiről az Újság meg is emlékezett. Bársony Dóra egy feldíszített gondolán foglalt helyet és végigsiklott a Canalde Grandén. Egyszerre csak, nem tudni, mi okból, a gondolában Bársony Dóra ülőhelye megcsúszott és a művésznő egyensúlyát vesztve a Canale Grande sötét vizébe bukott. A szerencsétlenség körül cirkáló gondolák észrevették a balesetet, azonban csodálatosképpen az ünneplő közönség közül senkinek sem jutott eszébe, hogy a habokkal küszködő művésznő segítségére siessen. A csatornában cirkáló mentőgondola sem került elő, a szerencsétlenül járt művésznő azonban nem vesztette el lélekjelenlétét, bár ruhája akadályozta, nagy erőfeszítéssel visszaúszott gondolájához és a gondoliere segítségével ismét a csónakba jutott. Ekkor azonban már elhagyta ereje. Ájultan dőlt el a gondola alján és úgy vitték vissza eszméletlenül a Lidón lévő lakására. Napokig tartott, míg annyira visszanyerte erejét, hogy Velencéből hazaszállították. Az orvosok véleménye szerint Bársony Dóra rövidesen felépül és otthagyja az ágyat."

Újság, 1926. szeptember 2.

Az izraelita temetők különlegességét az adja, hogy a többi sírkerttel ellentétben, ha egyszer megváltanak egy nyughelyet, az „örökidőre” szól, tehát sok évvel a temetés után sem bolygatják, számolják fel a sírokat. Ezért, ha például a Kozma utcai temetőben sétálunk, bizonyos részeken úgy érezhetjük, hogy megállt az idő, a régi sírokat fokozatosan veszi ismét birtokába a természet. Számos 1945 előtti elhunyt hozzátartozója lett a világégés áldozata, vagy költözött külföldre, így a nyughelyeket azóta senki sem látogatja. Majd félszáz Operaházhoz köthető művész és alkotó sírja ismeretes a Kozma utcában, a tavalyi séta után, újabb tízet mutatunk be Halottak napja alkalmából.

1. Rózsavölgyi Márk (1789 – 1848) felújított sírja a temetőkert bejáratához közeli főúton található. A Rosenthal Markusz néven született hegedűművész saját szerzeményeivel bejárta az országot, már 1808-ban játszott a pesti Magyar Színjátszó Társulat zenekarában, éppúgy, mint az első Nemzeti Színház 1837-es megnyitó előadásán. Operáját, a Visegrádi kincskeresőket két évvel később mutatta be a teátrum.