Caruso

A Syriarte elnevezésű nyári komolyzenei fesztivált Nicolaus Harnoncourt elképzelései szerint alapították 1985-ben, Grazban. A nagy osztrák karmester ezzel a kulturális tettel szerette volna kifejezni kötődését ahhoz a városhoz, ahol felnőtt és zenélni kezdett. A kapcsolat kerek harminc évig tartott, Harnoncourt tavaly nyáron még Beethoven Missa Solemnisét vezényelte a Stefaniensaalban. Idén a bonni mester összes szimfóniáját akarta bemutatni a Concertus Musicus Wien élén, ám ez már nem adatatott meg sem neki – sem a mindig nagyszámú rajongójának. Harnoncourt márciusi halálával nemcsak a világ lett szegényebb egy elképesztő tudású karmester-gondolkodóval, hanem az 1953-ban alapított zenekara is vezető nélkül maradt.

Egyetlen pársoros beszámoló maradt fent A nürnbergi mesterdalnokok 1910. április 22-i előadásáról, mely elsősorban a kiváló vendégművész, Fritz Feinhals Hans Sachs alakítását dicséri. A pénteki operaházi szenzációja nem a német basszbariton lett, hanem Kubisch (eredetileg Kubiszka) Hippolita, huszonöt (a hírekben huszonkét...) éves kartáncosnő, akiről valószínűleg sem korábban, sem az este után nem jelent meg egyetlen sor sem az újságokban. Nem kevesebb, mint tizennyolc hosszabb-rövidebb cikkben emlékeztek meg az Operaház történetében előzmények nélküli esetről. Azt, hogy pontosan mi történt, szinte lehetetlen a korabeli hírek alapján rekonstruálni, ugyanis annyira ellentmondásosak. Annyi bizonyos, hogy a táncosnő pontosan érkezett az előadásra, sőt a II. felvonás elején színpadra is lépett, majd szokásához híven a pénztárba ment és felvette az esti gázsiját, 1 koronát. Órákkal később a III. felvonás Festwiese jelenetében azonban hiába keresték, másnak kellett azonnal a helyére beugrani. Kubisch Hippolita ekkor már összezúzott koponyával feküdt az Operaház lichthofjában.

Richard Strauss operai életművének fele szinte sosem kerül színpadra. A biztos sikerrel kecsegtető trió (Salome, Elektra, A rózsalovag) mellett a színházak adottságaiknak megfelelően színesítik időnként a repertoárjukat az Ariadnéval, Az árnyék nélküli asszonnyal, az Arabellával, esetleg A hallgatag asszonnyal, vagy a Capriccióval. Az utóbbi négy már tartogat olyan buktatókat, melyeket egy operaház nem minden körülmények között tud, vagy akar akadálytalanul teljesíteni. Ellenben az Arabella papíron remekmű: Strauss és Hofmannsthal – korának egyik legkiválóbb német zeneszerzőjének és írójának – utolsó közös gyermeke. Fájdalommentes, kedves librettó, nem különösebben bonyolult, nehéz zene – mindkettő profin kitalálva, a fő- és mellékszereplők mind ragyogó és hálás karakterek. Gyakorlatban azonban mindez ritkán működik: az opera túl hosszú, a konfliktusok gyermekdedek, míg A rózsalovag nagyrésze gyorsan fülbe mászik, az Arabellában csak a címszereplőnek és Mandrykának jut néhány emlékezetesebb dallam. Nagyon sok minden kell ahhoz, hogy ne fulladjon unalomba az opera előadása. Ráadásul a mű, szintén A rózsalovaghoz hasonlatosan annyira köthető az európai polgári kultúra bizonyos korszakához, hogy a rendezőnek igen szűk mozgásteret biztosít ahhoz, hogy valamit kezdeni dugjon a darabbal. Valójában az Arabellát egyetlen esetben érdemes egy színháznak műsorra tűzni, ha két főszerepre olyan tökéletes párossal rendelkezik, mint Renée Fleming és Bo Skovhus Párizsból, Adrianne Pieczonka és Thomas Hampson Bécsben, vagy Sümegi Eszter és Perencz Béla Pesten.

Operát írni kőkemény üzlet. Aki másképp áll neki, az megszállott, véletlenül itt ragadt lánglelkű romantikus, vagy naiv dilettáns. Manapság nem olyan időket élünk, hogy bárki évekig bíbelődjön egy partitúrával azért, hogy aztán az elkészült mű ne kerüljön színre. Ha valaki az elmúlt évtizedekben komolyan operaírásba fogott, általában megrendelésre tette, vagy legalábbis tudta előre, melyik színház tart majd igény a darabra. Így volt ez a régi időkben is, Monteverdi, Mozart és Rossini sem dolgozott az asztalfióknak. Ha pedig mondjuk egy színház napjainkban jó pénzért kortárs operát rendel, jogos az igénye, hogy olyan művet kapjon kézhez, amit nemcsak hogy elő lehet adni, hanem a közönség érdeklődését is felkelti valamilyen formában. A 17. – 18. század eleji komponistái allegorikus műveiben általában a megrendelőt dicsőítették, a 19. században korabeli sztárok igényeit kellett kielégíteni, csupán a 20. század elejének opera-biznisz-nagyüzemében engedhették meg a szerzők, hogy kedvükre alkossanak. Napjaink operáinak középpontjában a librettó áll. Olyan izgalmas, közismert történetet kell keresni a zeneszerzőknek, amire be lehet csábítani a nézőket. Nem lehet véletlen, hogy az elmúlt években több opera is született olyan témákban, mint a Solaris. De nem kell messzire tekintenünk, hogy észrevegyük, napjaink egyik legkeresettebb operaszerzője, Eötvös Péter milyen gondosan ügyel arra, hogy műveinek közkedvelt irodalmi alapja legyen (Angyalok Amerikában, Szerelemről és más démonokról, és a legutóbbi opus, a 2015-ös Alessandro Baricco regény alapján írt Vértelenül, melyet egyenesen a világhírű egyfelvonásos, A kékszakállú herceg vára testvérdarabjának szánt a szerző.)

Vajon mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy egy operáról kiderüljön, hogy időtálló alkotás-e, vagy sem? S a kortársak ítéletét mennyiben írja felül az utókor? Lehetetlen általánosságokra gondolni, nincs használható recept, minden darab története egyedi eset. A kékszakállú herceg váráról hiába írták le 1918-ban, hogy nagyon érdekes zene, valójában se a kritikának, se a közönségnek nem kellett akkor. Számos művet viszont hozsannázva ünnepelt a szakma és a laikusok, sokezer előadást értek meg olyan operák, mint A säckingeni trombitás, melyet ma elvétve sem állítanak színpadra. Aribert Riemann Dietrich Fischer-Dieskau számára írt, 1978-ban Münchenben bemutatott Learje valószínűleg inkább fontos, mint remek-mű. Számos megrendítő részlet mellett olykor hatalmasat szóló, ám banális csinnadratták tarkítják a partitúrát, melyek a komponálás idején talán nagyobbat szóltak, mint negyven évvel később. Mintha maga a Lear téma is távolodna a ma emberétől, az opera figurái feketék vagy fehérek, kissé sokan vannak, általában a semmiből jönnek és –  ha nem halnak erőszakos halált –  a semmibe is tűnnek el.

Nem sok balett-társulat dicsekedhet azzal, hogy sikerült behoznia azt a versenyelőnyt, amelyet a világ legöregebb folyamatosan működő együttese, az 1669-ben alapított párizsi magáénak tudhat. A francia főváros balettiskolája több mint 300 éves múlttal büszkélkedhet, s ma is – amikor a tisztán nemzeti együttesek a végóráikat élik – ebből az intézményből kerül ki a méltán világhírű Ballet de l’Opéra national de Paris társulatának jórésze. Mindez azt is jelenti, hogy olyan emberek dolgoznak és állnak együtt a színpadon nap, mint nap, akik ifjúkoruk óta ismerik és figyelik egymást, tisztában vannak kollégáik képességeivel, a gyermekként látott előadásokban lépnek fel a korábban csodált, velük azonos iskolából kikerült művészekkel együtt. Ez a háromszáz éves hagyomány adja azt a bástyát, amit – egyelőre – az utóbbi időben gyorsan cserélődő igazgatók sem tudtak megbolygatni.

Ismét sikerült szótlanul elmenni egy kerek évforduló mellett, pedig Berkes Jancsi mindenképpen megérdemli, hogy megálljunk egy pillanatra a tiszteletére. A tenorista annak a generációnak a tagja, akiket még annyira ismert és szívébe zárt a nagyközönség, hogy keresztnevét napjaikban is inkább becézett alakban használja.

Berkes operaházi gyerek volt, édesapja negyed évszázadot húzott le az énekkarban. Ő maga negyvenöt éve, 1971-ben lett a színház ösztöndíjasa, majd egy évre rá tagja. Az Operaháznak nem kis szüksége volt ekkoriban egy fiatal lírai tenorra, a szerepek akkori birtokosai – Bartha Alfonz, Korondy György, Réti József, vagy Szigeti László – már kezdtek kevéssé illúziókeltőekké válni. Lukács Miklós igazgató és Mikó András főrendező – mindketten zeneakadémiai tanárai – már főiskolásként felléptették Berkest A rózsalovag 1971-es másodpremierjén Faninal udvarmesterének kicsi, ám kényes szólamában, s a következő szezontól is érezhető, hogy mennyire tudatosan építették a kezdő művész karrierjét, hiszen több rutinszerzésre alkalmas feladat mellett már ekkor elénekelhette Lenszkijt és a János vitéz címszerepét. Aztán sorra megtalálták azok a feladatok – Don Ottavio, Almaviva gróf, Fenton, A legény, Nemorino, Ottó, Rinuccio, Alfred Germont, Edgardo, Pinkerton, Rodolphe és végül Cavaradossi – melyeket évtizedeken át énekelt két, olykor három rendezésben, nem változó minőségben. Szám szerint nem olyan sok szerep, de hány estén lépett fel bennük! És hány délelőttön. Mert aligha van az Operaháznak még egy tenoristája, aki annyi matinén állt a legkényesebb közönség, az ifjúság és a múltba révülő idősek elé, mint Berkes Jancsi. Majd’ félévszázad alatt sok ezer fiatalnak lehetett az ő az első és meghatározó Nemorinója vagy Alfredója – és hányszor mondhatták el róla, hogy bezzeg, amikor Pataky, Réti…

Az operát köztudottan a főúri családok mulattatására találták ki több mint négyszáz évvel ezelőtt. A műfaj idővel demokratizálódott, s a köznép, majd a "kakasülő közönsége" is magáénak érezte, ám azt, hogy az arisztokrácia nem szívesen vegyült velük, mai is számos, elsősorban 19. századi színházépület bizonyítja, ahol a legfelsőbb emeletre külön lépcsőház vezet - nemcsak tűzrendészeti okokból. Noha a kispénzű fanatikusok lettek a leghangosabb rajongók, akik sztárokat emeltek fel és taszítottak a feledés homályába, az igazi bevétel azonban a mai napig a páholyok eladásából származik. Az opera valójában mindig arisztokrata műfaj maradt, hiába próbálták kivinni például a Hyde Parkba. A született és pénzarisztokrácia egyik találkozóhelye mar is a dalszínházak foyer-ja. Hogy a leghíresebb uralkodócsalád legrégebben ülő királynője, II. Erzsébet a lelke mélyén szereti-e az operát, valószínűleg sohasem fog kiderülni. A legtöbb előadás minden bizonnyal a Covent Gardenben látta, melynek bársony függönyén 1953 óta olvashatók nevének kezdőbetűi.

1. A II. világháború utáni megnyitó előadás a Covent Gardenben, 1946-ban - a Királyi páholyban VI. György és családja

Az Operaházi Botránykrónika egyik legkiemelkedőbb pillanata az A walkür előadás, amelyre 1920. április 5-én szélsőségesek rontottak be, hogy a Wotant éneklő Rózsa S. Lajos ellen tüntessenek. A történet szerint a baritont annyira feldúlta az esemény, hogy ledobta főisteni lándzsáját és meg sem állt Amerikáig. Mint minden legendának, ennek is van bőséges valóságalapja, ám jóval összetettebb és árnyaltabb az eset annál, mint ahogy emlékezni szokás rá.

Rózsa S. Lajos pályájának kezdete nem tartalmaz különösebb izgalmakat – ugyan a lexikonok bővelkednek ellentmondásos adatokban. Nővére elmondása szerint Körmenden született 1879-ben (máshol 1877-et és Budapestet is írnak) Rosenzweig Sámuel néven, a tizennégy testvér közül ő volt a legkisebb. Pécsi kereskedősegédként figyeltek fel a hangjára, Kövessy Albert léptette fel először társulatában, majd a budapesti Népszínház (az 1965-ben felrobbantott Blaha Lujza téri Nemzeti Színház) kóristája lett. Első szólószerepét beugrással kapta, de hogy a Bob herceg Pomponius-át énekelte Kovács Mihály, vagy Béldi Izor: Katalinjában Gregor pópát Pusztay Sándor helyett, az már kérdéses. A siker után vette fel a Rózsa Sándor művésznevet, melyet később – talán mert sokan a híres betyárra asszociáltak róla – Rózsa S. Lajosra cserélt. A Népszínházból a korszak egyik legkiemelkedőbb igazgatója, Krecsányi Ignác szerződtette Buda-temesvári társulatába, ahol fokozatosan vette birtokba az operettek és operák bariton főszerepeit. Rózsára az Operaház is felfigyelt és 1909-ben, majd 1910-ben vendégszerepelni hívták. A pesti társulatnak 1910. április 1-én lett tagja, s napra pontosan tíz évet töltött a színháznál. Néhány kisebb szerep eléneklése után fokozatosan birtokba vette a teljes bariton repertoárt, s Takáts Mihály 1913-as halála után fachjában vetélytárs nélkül maradt. Kritikusai szerint nem volt szerepeiben elmélyedő művész, figuráit elsősorban hatalmas és gyönyörű hangjával teremtette meg. Az összes nagy Verdi és Wagner főhős mellett énekelte Escamillót, Toniót, Scarpiát, Petur bánt, Salamon királyt és Rákóczit Zichy Géza trilógiájában; sokat járt vidékre, sőt Ludwig Rozsa néven vendégszerepelt Berlinben (1915) és Bécsben (1916) is. Egyike volt az első magyar operaénekeseknek, aki felismerte a hanglemez fontosságát – vagy a kiadók láttak fantáziát a művészben –, s ennek köszönhetően ma is több tucat felvétele (elsősorban magyar nóták) hallgatható. Fényképeiről jótartású, makulátlanul öltözött úr mosolyog ránk, pedig Rózsa nem volt egészséges ember. Húszéves korában leesett egy létráról és a nyílt sebe, cukorbetegsége miatt sohasem gyógyult meg teljesen, emellett vesebajban is szenvedett. Miközben fontos volt számára a pénz, jótékonyságáról is keringtek történetek. Amikor Grossmann József kóristát harmincnyolc évnyi szolgálat után elküldték az Operából, Rózsa egy kávéházban tetemes summát énekelt össze kollégájának, akit később Amerikából is rendszeresen támogatott.

"Az Operaház mai előadását egy botrányos és gyötrelmes jelenet szakította meg. Egy őrül ember az elmebajosok furfangjával és erejével utat lelt a nézőtérre, felkapott a karmester emelvényére, kivette a vezénylőpálczát a dirigens kezéből és az őskori ember kosztümteleségében végig akarta dirigálni Wagner mitológiai operáját, a Lohengrint.

Este féltizenegy órakor jelent meg a nézőtéren az őrült. A bal széksorok mellett vezető úton egyenesen lerohant a zenekarhoz, ott átvetette magát a korláton és ifj. Ábrányi Emil karnagy mellett termett, kiragadta kezéből a karmesteri pálczát és olyan mozdulatokat tett, mint a ki vezényli a zenekart. A közönség csak ekkor vette észre a megdöbbentő jelenetet. Láttára óriási riadalom támadt a nézőtéren, a hölgyek menekültek. Néhány bátrabb férfi és Domonkos Gyula ügyeletes rendőrkapitány odarohantak a zenekari mélyedéshez, rávetették magukat a bikaerejű őrültre és hosszú, nehéz birkózással sikerült is nekik legyűrni és az egyik öltözőbe vinni. Ott lepedőbe takarták a födetlenségét, aztán az időközben előhívott mentők bevitték a főkapitányságra. Ott újból dühöngeni kezdett, elannyira, hogy kényszerzubbonyt kellett ráadni, de azt is letépte magáról. Utóbb, mikor lecsendesedett, opera-áriákat kezdett dúdolni, majd egy láthatatlan zenekart vezényelt megint. A ruháját megtalálták az Opera egyik bejárójánál. A zsebében lévő iratokból megállapították, hogy Szabó Pál Istvánnak hívják s foglalkozására nézve soffőr. Az operaházi izgalmas jelenetnek tanúja volt Jankovics miniszter is, ki egy páholyból nézte az előadást.

Érdekes, hogyan tudott az őrült ember feltűnés nélkül egészen az Operaház nézőteréig jutni. Úgy tíz óra tájában behúzódott az Opera dalszínház-utczai részén lévő egyik kapu aljába, ott levetkőzött, ruháját otthagyta és a díszítőmunkások külön lépcsőjén át osont a földszinti páholysor folyosójára. Onnan lekerült a földszinti nézőtérre. A bejárónál két szolga észrevette és elébe állt, de ő a falhoz vágta őket és berohant a nézőtérre. Írásaiból kitűnik, hogy a nyár folyamán Boriszlavból, a hol mint soffőr volt alkalmazásban Budapestre jött, itt júniusban kiváltotta a soffőrigazolványát, de úgy látszik, nem igan volt állásban azóta, mert ruhája teljesen le volt rongyolva. Találtak nála megkezdett, de teljesen értelmetlen színdarab-jeleneteket és regényvázlatokat.

Még az éjszaka beszállították a lipótmezei tébolydába."

Az Újság 1913. december 18-i cikkét eredeti helyesírás szerint közöljük.