Két márványszfinx őrzi az Operaház bejárati csarnokát. Egyiptomi nemeszkoronával ékesített fejüket méltóságteljesen emelik a magasba, és igen kevesekkel állnak szóba. Közel negyed évszázados ismeretség kellett ahhoz, hogy bizalmasak legyenek hozzám. A Dalszínház utca felé eső szfinx egy ködös, decemberi estén kiöntötte nekem kőszívét és az alábbiakat mesélte:
1882-ben születtünk Budapesten. Édesanyánk makulátlan erkölcsű, hófehér carrarai márványtömb, édesatyánk a müncheni képzőművészeti iskolában nem sokkal korábban végzett szobrászművész, Stróbl Alajos volt. Keresztatyánknak Ybl Miklóst kérték föl, aki az általa tervezett Operaház kiugró portikusza melletti – később rólunk elnevezett – teraszokat kívánta velünk ékesíteni. Amíg távoli unokatestvéreink, az egyiptomi templomok előtt lévő szfinxek feladata a gonosz erők távoltartása volt ezektől a szent helyektől, addig nekünk is hasonló funkciót szántak, így a zene templomának, az Operaháznak jelképes őrzői lettünk.
1917 - Új Idők, itt és az 1907-ben készült nyitóképen látszik a szfinx fején nemeszkorona, melynek elöl kiálló tolldísze később letört és azóta sem került pótlásra
Édesapánk „legtömörebb, legnyugodtabb” teremtményeinek tartanak bennünket, két és fél méter hosszan nyúlunk el négyzet alakú márvány talapzatainkon. Életnagyságúnál nagyobb oroszlántestünk generálhatta azt a rosszindulatú, múlt század eleji élcet - „széles mint az operaházi szfinx”- melyet a termetesebb hátsó domborulatokkal bíró delnőkre alkalmaztak egykor.
Testvéremmel kétpetéjű ikrek vagyunk, így nem tökéletes közöttünk a hasonlóság. Ez leginkább arcunkon érzékelhető. Ő inkább befelé figyelő, zárkózott természetűnek látszik, én - örök mosolyra görbülő számmal - nyitottabb, vidámabb típus vagyok. Arckifejezésünk okát már sokan próbálták megfejteni. Tábori Kornél (1907) szerint azokat a rejtélyeket adjuk fel kérdésül az arrajáróknak, melyeket az operaház tagjai a színpadon magyar szöveg gyanánt elénekelnek – és mosolyunk, illetve szomorúságunk oka ebben keresendő.
Ó, az első világháború előtti boldog békeidők, milyen könnyű volt akkor az élet, hiszen fiatalok voltunk és szépek. A toalettünkre is nagyobb gondot fordítottunk, az operaházi mindenes feladata volt, hogy rendszeresen megtisztítson bennünket a ránk rakódott piszoktól, melynek egyik oka az Andrássy út hatalmas fiakerforgalmában volt keresendő. Az egyik reggeli tisztálkodásomról, ha jól emlékszem még fotográfia is készült, ami aztán 1902-ben megjelent az Uj Idők című lapban.
Azidőtájt a gyermekek kedvencei is voltunk: gyakran lovagoltak a hátunkon játékból. Egy 1893-as eset élénken megragadt emlékezetemben, ugyanis az akkori operaházi házmester ezt nem nézte jó szemmel, ezért amikor Veres Sándor nevű énekesünk fia, és annak barátja felült rám, egyiküket elkapta és alaposan elpáholta. Ezt meghallva a dühös atya a házmesternek „fejleharapást” helyezett kilátásba, aki erre életveszélyes fenyegetés miatt jelentette fel a baritonistát. Az egyszerű gyermekjátékból eredő vita a bíróságon ért véget.
1920 körül
A múlt század elején akadt egy rendszeres lovaglóm, aki viszont már nem volt gyermek – legalábbis testiségében és vágyaiban biztos, hogy nem. Akkoriban itt működött a szomszédban a – ma már csak emléktáblával jelzett - Három Hollóhoz címzett vendéglátóipari egység, melyben nem fukarkodtak a szeszes italok kimérésével. Ez volt az egyik kedvenc helye egy feltörekvő költőnek, ha jól emlékszem - Ady nevezetűnek, akit Agyibagyinak becéztek társai. Ez az irodalmár szenvedélyes vonzalmat érzett egy Léda nevű férjes asszony iránt, akinek a vonásait néhány pohár (?) bor után az én kőorcámban vélte felfedezni. Ezért lehetett abban a „szerencsében” részem, hogy rendszeresen meglovagolt, és a fülembe obszcén szavakat sugdosva a lakására próbált csábítani. Én sziklaszilárdan szembeszegültem akaratával, sőt 1907 nyarának egyik éjszakáján annyira megelégeltem a meddő vitát, hogy levetettem hátamról. Fejjel előre zuhant a kövezetre, de csodálatos módon semmi baja nem esett. „Kancarúgás nem szégyen!” – vigasztalta akkor Krúdy nevű barátja, aki – mint hallottam - az esetet később meg is örökítette Kalandjaim a költővel girbegurba pádimentumokon című elbeszélésében (1925).
1929 - a Pesti Napló képes melléklete
1912-ben volt egy másik, nagyon kellemetlen afférunk, ezúttal gróf Bánffy Miklóssal, az Operaház újonnan kinevezett igazgatójával, aki az intézmény zilált anyagi ügyei rendbehozatala végett komoly intézkedéseket foganatosított, és költségcsökkentés céljából sokakat elbocsátott. Egy júniusi napon testvéremmel együtt minket is maga elé rendelt, és fel akart mondani nekünk. A Kakas Márton című élczlap lejegyezte a köztünk folyó példátlan beszélgetés részleteit:
„- Miből éljünk meg? – siránkozott az egyikünk.
- Menjenek az állatkertbe puma-macskának! – tanácsolta elmésen” az igazgató.Végül szerencsére maradhattunk, és nem kellett megérnünk azt a szégyent, hogy vadállatként mutogassanak egy menazsériában.
A szfinx ekkorra már érezhetően kimerült a sok beszédtől, ami nem is csoda ennyi idősen, ráadásul csúnyán köhögni kezdett (aggódott is, hogy esetleg a Traviatától kaphatott el valamit), így történetüket a Hajós utca felőli oldalon lévő testvére folytatta:
- Én arra emlékszem, hogy a harmincas években gyakran játszott mellettem egy kisfiú, akit Mándy Ivánkának hívtak. Élénk fantáziájú gyermek volt, később neves író lett belőle, és a Magukra maradtak című novelláskötetében (1986) leírja egy velem való képzeletbeli beszélgetését, melyben Sakiamuninak nevez, és azt állítja, hogy ha szemhéjamat megemelném, pillantásom tüzével elemészteném az egész várost. Bizonyára méltóságteljes, hatalmas termetem indíthatta a gyermeket ilyen képzelettársításokra.
1940 - Hungária Magazin
A második világháború ideje számunkra is nehéz időszak volt. Változó korba kerültünk és ez külsőnkön is nyomot hagyott. Nekem volt egy csúnya vakbélgyulladásom, mely komoly műtétet követelt – az ennek során keletkező nagy seb nyoma mind a mai napig látható az oldalamon. Testvéremet pedig megszállta a hiúság ördöge és az ajkát és a melleit is plasztikáztatta (valószínűleg azért, mert féltékeny volt rám, hiszen én voltam a fotogénebb, amit az bizonyít, hogy az idők folyamán szinte az összes sajtóban megjelent fénykép rólam készült). A műtétei nem sikerültek túl jól, hiszen ezek nyomai – főként eső után - könnyen észrevehetőek rajta.
Aztán változtak az idők – némelyek számára több szempontból is jobb lett. Már nemcsak a kiváltságos kevesek, hanem szinte minden dolgozó ember eljuthatott az Operaház előadásaira. Az ötvenes években a bérletekért is korábban nem tapasztalt mértékű vetélkedés folyt – gyakran még rajtunk is túlért az utcán kanyargó sor, ahogy ezt a korabeli cikkekben elégedetten emlegetik.
Egyébként nem akarok dicsekedni, de még művészbabona is kötődik hozzánk. Állítólag az az énekes, táncos vagy zenész, aki előadás előtt megsimítja a mancsunkat, annak nagy sikere lesz aznap a előadáson. A rendszerváltás előtt jóval több simogatást kaptunk, de manapság - úgy látszik - megfeledkeztek mágikus erőnkről.
1984 - Dolgozók lapja
1981-ben egzisztenciánk került veszélybe, ugyanis egyesek a Népszabadság hasábjain - azt az ötletet vetették fel, hogy az Operaház 1980-ban kezdődött felújítása során, kerüljünk eltávolításra, és helyünkre Bartók Béla és Kodály Zoltán szobrai kerüljenek. Mi úgy tettünk, mintha meg sem hallottuk volna ezt a képtelen javaslatot, és rendületlenül feszítettünk tovább posztunkon.
Az Operaház felújítása 1984-ben ért véget – minket is igyekeztek megfiatalítani, így speciális tisztítószerekkel eltávolították rólunk egy évszázad szennyét. Szerencsére rajtunk nem a stokkolásnak nevezett módszert alkalmazták, mely a kőfelület legfelső rétegének kalapáccsal történő leverése. Nem voltak ilyen szerencsések azonos atyától származó féltestvéreink, a homlokzaton lévő Erkel és Liszt szobrok, akiknek arca - emiatt a helytelen megújítási módszer miatt - azóta ragyavertnek látszik.
Hosszabb, eseménytelen időszak után, 2013 decemberében kedves vendégem érkezett: Giacomo Puccini büsztjével osztottam meg két hétig teraszomat. A népszerű zeneköltő nem kapott szobrot az Operaház mellvédjén, így tisztelői ezzel az alkotással kívánták pótolni ezt a hiányt. A hónap vége felé azonban hidegebbre fordult az idő, így Puccini végleg beköltözött az épületbe, én pedig újra egyedül maradtam…
2014 - Menotti Telefonjának díszleteként
De szerencsére nem sokáig, ugyanis 2014 óta testvéremmel együtt, mi is rendszeresen részesei lehetünk az Operaház utcai előadásainak. Donizetti - Csengő és Bolondokháza, illetve Menotti - A telefon című operáit adják elő nyaranta a körénk épített színpadokon. Némelyik előadásban – rendkívül színesre maszkírozva – én is szerepeltem, így végre részese lehettem annak az eddig nem ismert varázslatnak, melyet az Operaház épületében már több mint egy évszázada estéről-estére megtapasztalhat a nagyérdemű közönség.
Görbe Márk, művészettörténész
