Caruso

Színházba menni mindig izgalmas. Hatványozottan az, ha bemutatóra vagy olyan operaházba jut el az ember, ahol korábban sohasem járt. Belépni a bayreuthi Markgräfliche Opernhausba azonban ezeknél is emelkedettebb érzés. Az első tavaszi napsugaraktól nyújtózó álmos bajor kisváros példás rendben tartott barokk utcáin kívülről nem igazán tűnik fel a hat éves restaurálás után újjáéledt épület. Az előcsarnok, illetve a rendhagyó alakú hófehérre festett lépcsőház teljes puritánsága mindegy előkészíti azt a valószerűtlen érzetet, ami azonnal hatalmába keríti a nézőtérre belépőt. A kizárólag fából és festett vászonból készült 1748-ban átadott kékeszöldben és aranyban játszó nézőtér mit sem változott az elmúlt 250 év alatt. Pusztán a villanyvilágítás és a széksorok jelzik az idő múlását. A felújítók a fák eredeti színeit állították vissza, sok helyen megőrizve a kopásokat, a szúette lépcsők pedig úgy nyikorognak, hogy az bármely skót kastélynak büszkeségére válna.

Igen kevés eredeti barokk színházépület maradt fenn Európában, s még kevesebb Németországban. Közülük talán a leghíresebb a bayreuthi Markgräfliche Opernhaus, mely közel hatévnyi renoválás után - ezidő 30 restaurátor dolgozott azon, hogy a színház visszakapja eredeti színeit és fényét - 2018. április 12-én nyitotta meg újra kapuit. Az UNESCO Világörökségi listáján 2012 óta szereplő épület gondos és korhű helyreállítás költségei majdnem 30 millió euróra rúgnak. Újranyitó előadásként Johann Adolph Hasse Pietro Metastasio librettójára írt Artaserse című operáját tűzték műsorra, ugyanazt a művet, mellyel a színházat egykor felavatták. A produkció karmestere Michael Hofstetter, rendezője Kovalik Balázs. A Theaterakademie August Everding produkciója április végén két alkalommal a Müpában, majd a müncheni Cuvilliéstheaterben lesz látható.

Régesrég, az opera műfaj kialakulásának idejében az olasz nagyhercegek házi komponistáinak feladata abból állt, hogy kellemes muzsikával és látványosságokkal szórakoztassák kenyéradó gazdájukat és annak udvartartását. Az új kreálmány erre tökéletesen alkalmasnak bizonyult. A recept pofonegyszerű: összekovácsolni a különböző, addig önmagukban is remekül működő művészeteket: a színházat, zenét, éneket, táncot, festészetet és a technikai kreativitást. Az 1600-as évek zeneszerzői a legkevesebb figyelmet a szövegnek és a cselekménynek szenteltek. Választottak egy közismert, általában mitológiai történetet, melyet minél több látványos színre osztottak, hogy el lehessen kápráztatni a közönséget a mennyiekből alászálló istenekkel, a kénköves pokollal, vagy a minél leleményesebben színre varázsolt tengerrel, annak lakóival, szörnyeivel. A közönség még nem sötétben, áhítatosan ült a nézőtéren, hanem jöttek-mentek, csevegtek, zeneszerző legyen a talpán, akinek sikerült olyan muzsikát írni, amely legalább a vájtfülü udvaroncokat néhány perc erejéig valódi figyelemre késztette.

„Hát azért én inkább Puccininél maradok.” – közölte egy magyarul beszélő úr a Theater an der Wien ruhatárosával távozóban Gottfried von Einem Az öreg hölgy látogatása című operájának előadása után. Honfitársunknak szerencséje van: az osztrák főváros állami operaházában kedvenc olasz szerzőjének négy remekműve is szerepel idén a repertoáron nemzetközi szereposztásban. A Theater an der Wien vezetősége nem is kísérletezik a legnépszerűbb Puccinikkel, helyette rendre fontos különlegességek feltámasztásával foglalkozik, általában igen színvonalasan, így nem meglepő, hogy Európa egyik zenei fővárosában az évtizedek óta nélkülözött osztrák operaritkaság hétfő esti előadásán egyetlen szabad hely sem maradt a nézőtéren.

Az osztrák komolyzenei idén ünnepli a Magyarországon szinte teljesen ismeretlen komponista, Gottfried von Einem (1918 – 1996) születésnapjának centenáriumát. Egy zeneszerző életműve akkor maradhat a köztudatban, ha munkáit időről-időre előveszik. Von Einem operáit az utóbbi években egyetlen színház sem tűzte műsorára, Bécs mintha most, az évforduló kapcsán próbálná pótolni a mulasztást: egy izgalmasnak ígérkező könyvvel indultak a centenáriumi megemlékezések, melyet két kiállítás követett, majd néhány nap különbséggel bölcs összhangban mutatta be a Theater an der Wien Az öreg hölgy látogatását (1970) és a Staatsoper a Danton halálát (1947). A harmadik fontosnak tartott operát, A per-t pedig nyáron Salzburgban, egy koncertszerű előadáson támasztják fel. (A konzervatív Ausztria vélhetően még mindig nem szeretne tudomást venni a szerző talán legizgalmasabb színpadi művéről, a Jézus házasságáról, melynek 1980-as Theater an der Wien-beli ősbemutatóját komoly egyházi tiltakozás és hatalmas botrány kísérte.) A komponista operái közül a Danton halálát 1964-ben, Az öreg hölgy látogatását tíz évvel később Vaszy Viktor mutatta be Szegeden, de egyik produkció se jutott fel Pestre.

Gyárunk sok dolgozója
Szívszakadva várja,
Vajon egyszer eljuthat-e
Az Operaházba.

Megnézni a Diótörőt,
Vagy más szép balettet,
Nemzetiben többek között
Mondjuk a Hamletet.

Bábszínházban eleget volt
Sok is volt a jóból.
Hangversenyt is élvezett már
A huszadik sorból.

Jegyekből az ilyenfajta
Bőven van úgy nézem,
Válogathatsz belőlük, mint a
Tót a vadkörtében.

De úgy látom, jó jegyet csak
Olyanok kaphatnak,
Akik Parádi Ilona
Kegyeiben vannak.

Akik az ő szűk baráti
Köréhez tartoznak.
Akik közelében vannak
A húsos fazéknak.

Ezek sűrűn megfordulnak
Az Operaházba,
Míg a többi dolgozónak
Fölkophat az álla.

Azért van csak kultúrosztály
És propagandista,
Hogy az összes jó jegyet
Egymásközt szétossza?

A jó jegyek szétosztása
Rendesebb lehetne,
Ne felejtsék művelődni
Mindenki szeretne.

1. Párizs, 1948.

Ritka vendég az európai operaszínpadokon Szadko, a novgorodi guszlijátékos. Pedig néhány évvel az 1898-os ősbemutató után maga Szergej Pavlovics Gyagilev próbálta a legendássá vált párizsi orosz szezonjai egyikén bemutatni mestere, Nyikolaj Rimszkij-Korszakov művét. Igaz, a gyakorlatias impresszárió húzásokat kért a komponistától, aki elzárkózott operája megkurtításától. S lám, az idő Nyikolaj Andrejevicset igazolta, a mű címszereplőjével ellentétben ugyan maga a darab nem hódította meg a világot, számos társával együtt speciális orosz siker maradt, méltóképp megszólaltatva ma is megérinti a hallgatót, remekműként hat.

Amikor Richard Wagner 1883 februárjában egy ködös velencei délután a szívéhez kapott és összeesett, nemcsak a korszak legnagyobb német zeneszerzőjét vesztette el a világ, akinek operai életműve korábban elképzelhetetlen szellemi magasságokba emelte a műfajt, hanem egy olyan üzletembert is, aki egyetlen saját fillér nélkül vágott bele álma megvalósításába, egy saját operaház felépítésébe. Bár felesége, Cosima utólag igyekezett a világ és önmaga előtt úgy beállítani, hogy mintaházasságban éltek, s minden egyéb nyomot eltüntetni, ennek ellenére számos veszekedés és átsírt éjszaka kísérte ura szebbik nem iránti, korral sem lankadó érdeklődését. Annak ellenére, hogy Wagner nem lehetett könnyű férj, hitveséből mintaözvegy lett.

Mit szerethet a közönség? – tehette fel a zágrábi színház vezetése azt az evidensnek tűnő kérdést, melyről egyébiránt oly gyakran szokás megfeledkezni. A nézők például szeretik a balettet, egyszerűen azért, mert szép. Lehetőleg látványos díszletekben, szemet gyönyörködtető kosztümökkel és természetesen klasszikus zenével. A cselekményes darabokat kedvelik leginkább, a felnőtt meséket, s azon belül is azokat a történeteket preferálják, melyeket ismernek, melyekben otthon érezhetik magukat, ahol nincsenek váratlan fordulatok, nem kell szembesülni az ijesztőnek tűnő ISMERETLENNEL. Ezért van ma is mindennél nagyobb sikere a Carmen, Manon, Faust, Anyegin, Otello, Anna Karenina, Kaméliás hölgy stb. storyknak, azoknak az európai őstörténeteknek, melyeket már minden színház számos változatban eljátszott. Érdemes tehát – ám igen nehéz – vállalkozás körbenézni a polcon, melyik dráma vagy regény adaptálható balett-színpadra. Egy nacionalizmusra mindig fogékonyabb kelet-európai színházban gyakrabban merül fel a kérdés, hogy a nemzeti drámairodalomban akad-e ilyen alapanyag. (Mi magyarok nagy zavarban lennénk, ha ki kéne húzni egy kötetet: történelmi drámáink táncba öltve mosolyogtatók, Az ember tragédiája revünek hatna, a Csongor-kísérletek nem vezetettek maradandó eredményre, Molnár Ferencből és kortársaiból bármilyen tanulságos lenne, épp a szöveg szellemességét nem lehet elbalettozni.) Valószínűleg a nagy, és nagy korszakokat megélt horvát író Miroslav Krleža (1893 – 1981) 1929-es Gospoda Glembajevi című darabjával kapcsolatban (Magyarországon legutóbb a Radnóti Színház A Glembay ház-ként játszotta) nem álmodott balett-színpadról. Sőt, az is kérdés, hogy maga dráma, melynek középpontjában egy gazdag bankárcsalád végnapjai és három erősen megrajzolt főszereplő (családfő, második feleség és az első házasságból származó fiú) bonyolult viszonyrendszere áll, mennyire ültethető át a mozdulatok nyelvére, hiszen a klán titkai és borzalmas múltjuk fokról-fokra a párbeszédekben tárul fel.