„A Parsifal? Nem hiszem, hogy az Operaház előadná. Most nincs abban a helyzetben a színház, hogy egész erejét ennek a műnek a betanulására koncentrálná, a Parsifal előadása pedig nálunk csakis így képzelhető; viszont mire az Operaház megtehetné ezt, az összes színházak lejáratták a Parsifalt, amelynek csak most van efemer sikere mindenfelé. Mint repertoire-darab sohasem fog uralkodni Wagner hattyúdala, amely – valljuk be őszintén – minden szépsége és érdekessége mellett is nagyon unalmas.”
Az unortodox gondolatok nem kisebb művésztől származnak, mint Hevesi Sándortól, az Operaház és a Nemzeti Színház főrendezőjétől, aki 1914 januárjában, míg a Népopera a Parsifal magyarországi bemutatójára készült, egy másik német romantikus opera, Weber Oberonja feltámasztásán fáradozott. Harminc évvel a szerző halála után ekkor járt le Bayreuth kizárólagossága, így érthető, hogy az egész világ Parsifal-lázban égett, fél év alatt több mint 50 színház tűzte műsorára a művet. Hevesi racionális – és nem minden alapot nélkülöző szavait – természetesen hatalmas felzúdulás kísérte. Azt mindenki el tudja dönteni, hogy a Parsifal unalmas-e vagy sem, annyi azonban bizonyos, hogy márcsak tematikája sem vert úgy gyökeret a repertoáron, mint Wagner többi műve.
Leghevesebb ellentámadásba a Budapesti Hírlap tudósítója lendült, eképp: „Ez az épp oly meglepő, mint merész kijelentés Hevesi Sándor dr.- nak, a magyar királyi Operaház, főrendezőjének véleménye. A főrendező ur egy mai reggeli újságban adja tudtul mindeneknek, a kiket illet és érdekel, hogy az általa vezetett műintézet azért nem mutatja be Wagner utolsó zenedrámáját. — mert az nagyon unalmas. Az egész világ türelmetlenül várta a pillanatot, mikor a nagy zeneköltőnek ez a fenséges alkotása fölszabadul és a művelt emberiség közkincsévé válik. Paris, Berlin, Madrid, Brüsszel s egy csomó város, a hol a művet adták, tombol, ujjong, Bécs, a hol még csak adni fogják, ég a kíváncsiságtól. a világ minden nagy opera-színpada, mely eddig be nem mutatta, lázasan készül a Parzifál bemutatójára. csak éppen Hevesi dr. mosolyog felsőbbségesen az egész föLbuzduláson s kijelenti: ezzel azunalmas darabbal nem érdemes foglalkozni. Nem fogjak hipokrita vakbuzgalommal kiátkozni a doktor urat ezért a kijelentéséért. A Parzifál is ember alkotása, még hozzá az öregség hanyatló szakához elérkezett emberé. Ha tehát egy laikus azt mondja róla. hogy unalmas, vagy ha egy zeneértő azt mondja róla, hogy hellyel-közzel erőtelen, hijjával a fiatalos hévnek vagy a férfiúi energiának, hogy ismétlésekbe esik és az invenció elbágyadását néhol önkénytelenül is elárulja, egy szót sem szólunk. De muzsikusra nézve a Parzifál unalmas nem lehet. Nagyon unalmas még kevésbé. És ne regéljen nekünk a doktor ur arról, hogy ő a közönség szempontjából mondotta a Parzifált unalmasnak. Az a közönség sokkal műveltebb, hozzáértőbb, finomabb érzésű és zenére neveltebb. mint a főrendező ur. (…) Mily érdekes eseményeknek nézünk eléje! S végül következik a nagy, a súlyos, a korszakos kinyilatkoztatás az unalmas Parzifálról. Ez az egy mondat elegendő volna arra, hogy napnál világosabban mutassa az önmagával eltelt egocentrikus arrivé teljes hivatlanságát a föladatra, a melyre elszólították. Képzeljenek el egy embert, a ki a Laokoón-szoborcsoportot vagy a belvederei Apollót lélektelen és unalmas kőtömegnek érzi, Ráfael stanzáit gyarló és unalmas mázolásnak. Michel-Angelo titáni alakjait a szixtusi kápolnában kopott és unalmas töredéknek. Az ilyen embert Rómában kiállítanák a Termini elé facchino-nak, ami nagyon tisztességes és megbecsülésre méltó foglalkozás. Nálunk a Hevesi-eset analógiájára kineveznék a Szépművészeti Múzeum igazgatójának.”